Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

Nagy László Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átviiágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. /Én az ítélettel beteltem, 'akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a koloncom tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! Nagy László évtizedei A költő születésének hatvanadik évfordulójára Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni ma­gyar költészet egyik legkiemel­kedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolca­dik éve nincs közöttünk. Hirte­len halála csak még nyilván­valóbbá tette, hogy nemcsak je­lentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életmüvének lényege folyamatosan épül be újabb és ujabb olvasói rétegek és nemze­dékek tudatába. Egy ilyen jelentős pályát futó­lag áttekinteni szinte lehetetlen. De érdemes talán néhány cso­mópontot kiemelni: a születés­napját s a rákövetkező évfor­dulókat. Voltaképpen ezek is a pálya ivét vázolják fel. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan: ,.Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kel­lett, s ez ámulatomra 17-én je­gyezte. Papir szerint július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszp­rém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjsza­kák. nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastillz-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon szü­letnem." (Életem.) A születésnap legendásítása a mítoszkedvelő költő müve ter­mészetesen, de az mar e költé­szet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a pa­rasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelőgyulladás támadta meg szervezetét. Kétszer kellett ope­rálni, s a második rosszul sike­rült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyá­solta: ha mesterember lehetett is volna, földmüvesmunkára nem volt alkalmas. Szerencsére szülei taníttatták a jóeszű gyereket, így került a pápai református kollé­gium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945-ben fe­jeződtek be, az ország felszaba­dulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni, sem tehetsége természetét, sem a tár­sadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tük­rözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, / diákságnak vége, / et­tem, ittam, élek / nem tudom mivégre." (Húsz évet betöltve.) A fényes szellők korának ki­bontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból szüle­tésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásai­nak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vens éppen a fényes szellők idealistán opti­mista szemléletével állítja szem­be a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, j kezedben a rózsa le­fejezve, i tövises szára az, amit szorítasz." A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés vál­totta fel. nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, ha­nem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagy­mértékben átalakul az egé6z ma­gyar költészet. Többféle szemlé­leti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s ame­lyet kialakult állapotában láto­másos-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői át­alakulás legjelentősebb eredmé­nyeit 1965-ben a Himnusz min­den időben című kötet összegez­te. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek talál­hatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Sze­relmet, a József Attila.', a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a vi­lág viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzé­ketlen" tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez te­szi múlttá, társadalmiból termé­szetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amely­ben nemcsak Nagy László apja, anyja, de maga a költő is fel­nőtt, s arnely a hatvanas évek­ben egész Magyarországon radi­kálisan felszámolódott. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagysza­bású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poéticája is. A vers záró része általánosítja a személyesen is át­élt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ra­vaszságából" kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amely­nek gyökérzete az ötvenes évek­ben alakult ki: a minden hely­zetben helytálló ember mégis­morálját: „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejték-uszályom a Tejút­hoz legyen hasonló, / hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza / s magasan játszón szívem: a fényből kitép­hetetlen levél!" A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmá­ra ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfor­dulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kí­náló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítlak, Hattyú, amelyet ötven­évesen irt a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társa­dalombírálatát, hogy a rossz vo­násokat kiemeli, látomássá szer­vezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más vers­ben is a prófétáknak, vagy még inkább a reformáció prédikáto­rainak az átkozódásait és in­telmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz fel­nagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jó­nak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a még­is-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus­mesei közegében kérlel cs biza­kodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben meginga­tó, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az em­beri értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvasván, azok legáltalánosabb tartalma­ként megmarad bennünk. Nem az élet értelmetlenségét, nem az emberi cselekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne törekedhetnénk pozitív kibonta­kozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsá­nak alakitója legyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán is é! és hat. VASY GÉZA K ülföldi kiadók ritkán publikálják magyar törté­nészek írásait. A kutatók, ha olykor mégis ki­lépnek a korlátok közül, amelyeket szép, de ki­csiny nemzeti nyelvünk szab, többnyire a Corvina Kiadó, vagy — még -gyakrabban — az egyetemi mű­helykiadványok, az acták segítségével adnak hírt a vi­lágnak a magyar tudományos eredményekről. Pedig a jelenlét 'a társadalomtudományok nemzetközi áramá­ban korunk mind parancsolóbb szükséglete, s úgyszól­ván a létezés elengedhetetlen feltétele a hazánkban sokszor lebecsült, nem igazán tudománynak tartott, de az egyetemi oktatásban és a történeti tudatformálás­ban nélkülözhetetlen egyetemes történeti kutatás szá­mára. Ez a körülmény avatja eseménnyé Anderle Adám szegedi történész Politikai mozgalmak Peruban a két világháború között című könyvének megjelenését, ame­lyet a havannai Casa de las Américas, Latin-Amerika egyik legtekintélyesebb kulturális központja adott ki néhány hete. Nem célom bírálatot, szabályos recenziót irni e vaskos, 450 oldal terjedelmű munkáról — hi­szen egyelőre nem is olvasható magyarul, csak spanyo­lul —, csupán bemutatni szeretném. A Casa de las Américas, az 1959-ben alapított Amerikák Háza sokféle tevékenység révén vált a la­tin-amerikai baloldali értelmiség vonzásközpontjává. Kiállításokat szervez, vitafórumokat teremt, folyóiratot ad ki, s évente kiírt szépirodalmi, publicisztikai és tár­sadalomtudományi pályázataival is hozzájárul a földrész kulturális fejlődéséhez. 1980-ban hirdették meg a „Marxizmus, nemzeti kultúra és népi harcok Latin-Ame­rikában" témakört, ezzel tisztelegve Jósé Carlos Mariá­tegui (1894—1930), a kitűnő perui újságíró emléke előtt, aki nemcsak a kommunista mozgalom meggyökerezésé­ben játszott kiemelkedő szerepet az Inkák földjén, ha­nem egyike volt a szubkontinens első szuverén, eredeti marxista gondolkodóinak is. Anderle Adám kézirata, amelynek első változata a szerző 1976-ban megvédett kandidátusi disszertációja volt, erre a pályázatra érke­zett Havannába (nem latin-amerikai szerző csak a pub­licisztikai és társadalomtudományi pályázatokon vehet részt), s 1981 tavaszán adták hírül a távirati irodák, hogy a Szegedi történész nyerte el a Mariátegui Külön­díjat. A végeredmény — tíz évvel az első kéziratvari­áns megszületése után — a mostani kötet, amelynek bo­Magyar könyv Peruról — Kubában Anderle Ádám díjnyertes munkája rítóját a magyar posta bélyegeivel díszítette a kubai grafikus. M i teszi érdekessé a két világháború közötti Peru politikai mozgalmait, egy olyan ország eseménye­it, amely a tárgyalt időszakban a világpolitika perifériáján volt, s Latin-Amerikában sem tekinthető centrumnak, a világgazdaságban pedig köztudottan alá­rendelt szerepet játszott? Ha eltekintünk attól, hogy minden ország története érdekes önmagában is, és ta­nulságokkal szolgál a szélesen értelmezett világtörténe­lem megértéséhez, elsősorban az, hogy a XX. század el­ső felének perui fejlődése modellértékű. Általánosítható tanulságokkal szolgál a modern imperialista tőkebeha­tolás és a tradicionális oligarchikus uralmi rendszer ta­lálkozásából adódó társadalmi anomáliák, a torz, füg­gő kapitalista gazdasági-társadalmi szerkezet ellentmon­dásainak megértéséhez. A könyv középpontjában a baloldali mozgalmak vizsgálata áll, ,Jőhösei" a kommunisták és az apristák. Peru fejlődése sajátos helyzetet teremtett a haladó erők számára: egymás mellett vagy egymásra torlódva je­lentkeztek olyan feladatok, amelyeket Európában évti­zedek választottak el. A munkásmozgalomban például az osztállyá szerveződés fázisa, a kommunista párt meg­jelenése és az antifasiszta feladatok jelentkezése időben csaknem egybeesett. Mindezt olyan szerkezeti gyengesé­gek tetézték, mint a városi központok elszigeteltsége egymástól, és a nagyüzemi munkásság hiánya, valamint olyan sajátos, megoldandó feladatok, mint az indián tö­megek és a proletármozgalom viszonyának tisztázása. A kérdések kérdésévé azonban a húszas évek elején kibontakozott kispolgári mozgalomhoz, az aprizmushoz való viszony vált a két világháború közti Peruban. A baloldali diákmozgalomból induló Victor Raúl Haya de la Tőrre 1924-ben hozta létre az Amerikai Népi Forra­dalmi Szövetséget, spanyol rövidítéssel az APRA-t, amely születésekor az antiimperialista, oligarchia elle­nes harc kontinentális szervezeteként lépett fel, s arra törekedett, hogy minden baloldali eröt — így a mun­kásmozgalmat is — saját vezetése alá vonjon. Az APRA­val, amely kezdetben sok országban népszerű volt a baloldali értelmiség körében, sajátos párttípus jelent meg Latin-Amerikában: az osztályközi, ún. populista párt. A szerző kimutatja, hogy az APRA — amely a harmincas évektől napjainkig Peru legerősebb politikai pártjává vált, s Alan Garcia Pérez személyében éppen most, 1985-ben kerül először aprista elnök az ország élére — egyszerre hordozta a kispolgárság és a közép­rétegek forradalmi indulatait, melyeket az imperialista tőkebehatolás kiváltotta szorongás motivált, és félelmét egy esetleges proletárforradalomtól. E kettős szorításban fokozatosan jobbra fordult, s már a harmincas évek vé­gére feladta-„elfelejtette" eredeti céljait. Megtartotta azonban a tömegek manipulálására alkalmas forradalmi demagógiát és táplálja az első évek kemény politikai harcaiból származó hősi mítoszt, az aprista mártiroló­giát. Anderle Ádám véleménye szerint az APRA tömeg­befolyása mindig nagymértékben függött a kommunis­ták politikai érettségétől, stratégiájától is. Mariátegui jelentősége nemcsak abban állt, hogy erjesztő kovásza volt a szerveződő munkásmozgalomnak, hanem abban is, hogy elméletileg tisztázta az APRA és a proletár­mozgalom viszonyát. A harmincas évek elejétől azon­ban a kommunistáknak nem volt hozzá mérhető veze­tője, s — az osztályellenség csapásai mellett — a poli­tikai botladozások, a belső harcok és a tömegmunka gyengéi együttesen oda vezettek, hogv — a népfront­politika számottevő sikerei dacára — lehetetlenné vált a dolgozók többségét magával ragadó, az APRA-t ellen­súlyozó baloldali alternatíva kialakítása. A nderle Adám sok eredeti forrást felvonultató, elemző, s lehetőségeket latolgató könyve, amely a véletlen szeszélyéből éppen az aprista vá­lasztási győzelem évében jelent meg, bizonyára számot­tevő érdeklődést kelt Latin-Amerikában Olvasóit egyál­talán nem zavarja majd, hogy a borító fülszövegének írója az ismeretlen Pécs helyett a regényes Párizst tet­te meg a szerző szülővárosának. KUKOVECZ GYÖRGY f

Next

/
Thumbnails
Contents