Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

82 Szombat, 1985. június 1. A látás dimenziói Egyéni szemlélet, korszerű formák Képzeljünk el egy félárnyékos, földszagú, nyári erdőt. A csöndet csak a madárcsivitelés töri meg. Az egyik padon mégis embereket látni. Sötét ruhás, idős nénike üldögél a bal oldalon, mellétfe egy hamvas szépségű, fiatal lány. Tatán az unoka? Nem tudjuk. Mindenesetre különös látványt nyújtanak. Az ellentétek mindig különösek. A két figura természetesen beszélget. Főként, a nénike mesél, a lányka inkább figyelget, révedezik. Hogy mi­ről folyik a szó? Nem nehéz kitalálni. Hisz miről beszélhetne egy idős, megfáradt asszony, mint a múlt szenvedéseiről, örö­meiről. De mit érthet mindebből a lányka? Egyáltalán: e két ember lelke találkozhat-e egymással? Ritkán, nehezen — válaszolhatnánk. Mert egyiküknek job­bára már csak múltja van, a másikat pedig elsősorban a jövő érdekli. A saját jövője. Merőben két polarizált világ ez: akár­csak a klasszikus és a modern művészet. Vagyis, célzatos volt e példázat. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a történelmi korok műveltségéből a korszerű formákat nem lehet megérteni. Igaz, minden korszak tagadta, kritizálta a korábbi periódusok felfogását. Mást és többet akartak. Ennek ellenére nincs még egy olyan éles törés a kultúrában, mint amilyen a hagyományos és modern müvészetszemlélet között feszül. Aki a látás, a vi­zualitás mai gondjait forszírozza: nem kerülheti meg e törté­nelmi pálfordulót. De honnan is induljak? Hiszen hallatlanul összetett törté­nelmi, szellemi mozgásokról van szó. Először talán emlékez­zünk! A XVII—XIX. századig ugyanis egyfajta kollektív szel­lemiség, társadalom és művészet szerves egysege jellemezte kontinensünk kultúráját. Ettől kezdve azonban kardinális válto­zásokról kell tudomást vennünk. Mindenekelőtt arról: nincs többé egységes, mindent átható világnézet. Ahogy Nietzsche mondta: „Isten meghalt". A polgári fejlődés mindenesetre nem elégedett meg e látványos trónfosztással. Részben a valóságtisz­teletnek, a kollektív formáknak is hátat fordított, így szükség­szerűen eljutott az individuális emberi értékek szentesítéséig. Más szóval: az egyéniség, a szubjektivitás kultuszáig. „Minden egész eltöZött" — mondjuk napjainkban is, amikor a modern kor természetét akarjuk érzékeltetni. Nos, a gyökerek lényegében a romantika koráig nyúlnak vissza. És itt a kollek­tív világszemlélet eltűnése; a személyesebb, izoláltabb maga­tartásformák kibontakozása pusztán kiindulási alap. Ám ezzel együtt az európai civilizáció többé-kevésbé megtagadta az év­századokig favorizált görög—latin példákat, s helyettük a nem­zeti, a népi és a középkori kultúra felé fordult. Ugyanakkor a műzeumosodás virágkorában járunk. Persze a „művészet temp­lomainak" látványos szaporodása ne tévesszen meg bennünket! Ami az egyik oldalon művelődési előrelépés: az a másikon már a szellemi krízis jele. Ha ugyanis óvni, védeni kell a művészet produktumait a külvilággal szemben, akkor valami szomorú do­log történt. A vizuális kultúra elvesztette természetes, szerves kapcsolatát a mindennapi élettel, miként az alkotók társadalmi státusza, közönségbázisa is elbizonytalanodott. Nincsenek már többé előre meghatározott, kollektív témakörök: mind a tartal­mat, mind a formát az alkotóknak kell kifundálni. , A modern kor hajnala tehát meglehetősen tragikus képet mutat. A közönség is, a művészet is kíméletlenül magára ma­radt. Nyilvánvaló így, hogy az egymást váltó generációk sorra­rendre megvallják elszigeteltségüket, félelmeiket. Erről beszél Eduárd Munch• Sikoly című alkotása is. Mellékes most, hogy egy szecessziós művet látunk. Inkább az az érdekes: nyoma sincs már itt a korábbi korszakok tárgyilagos, természetközpon­tú valóságlátásának. Elvégre a környezet személyesen indázó vonalritmusában az emberi érzések kozmikus továbbgyűrűzését érzékeljük. SZUROMI PÁL A „piktorkodó obsitos" kettős arcképe Hol kallódik a festmény? Ügy tűnik, nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, de a műtárgyaknak is. Elég, ha ijesztő példaként a Szépművészeti Múzeumból a nemrég elrabolt, majd szerencsésen hazakerült nagy­értékű festményekre utalunk. Azonban az efajta ritka, világszen­zációt keltő, látványos eseményen kívül, akadnak olyan ábrázolá­sok a mi délalföldi portánkon is, melyek szintén nem maradtak mentesek a különféle sorsüldözésektől, noha, csak apró — bár nem jelentéktelen — cseppeknek tekinthetők a műalkotások nagy tengerében. Felszabadulás előtti helyi piktúránk eddig fel nem tárt zugainak homályába pillantva, szeretnők az alábbiakban érzé­keltetni azt a kitartó nyomon követést, melyet egy kép földerítése érdekeden a szentesi múzeum igazgatósága mostanság végez. Sok újat nem mondhatnánk, ha Móra Ferencnek és Tömör­kény Istvánnak azokról a port­réiról akarnók szólani, melye­iket a múlt század végétől — a tápéi parasztéletet ábrázoló Nyilasy Sándortól —, egészen jelen évtizedünkig — az 1980­bnn elhunyt modern szellemű Vinkler Lászlóig —, több ide­valósi művész megfestett, vagy mint mai mesterünk, Tápai An­tal megmintázott. Az ő két re­mek irószobrában a Móra par­ki sétálók folyvást gyönyörköd­hetnek. A szegedi múzeumban őrzendő Móra- és Tömörkény­arcmásokat pedig egy-egy kiál­lítás alkalmával volt módja kö­zönségünknek megtekinteni. Egyező vonásuk ezeknek az al­kotásoknak, hogy a nevezett személyiségeket, Mórát és Tö­mörkényt nem együtt, hanem külön-külön való portréként mutatják be. Ez érthető is, hiszen valamely neves embert legtöbbször önállóan, a saját egyéniségét elénk tárva, kihang­súlyozva jelenítették meg a művészek. Ezért vehető kurió­zumnak az a jelenleg ismeret­len helyen lappangó festmény, mely Mórát és Tömörkényt együtt ábrázolja. E mérethiá­nyos kettösportré avult üvegle­mez negatívjára, a Koszta Jó­zsef Múzeum fotóarchívumának újjárendezése közben találtak rá. Vörös Gabriellának, a szente­si múzeum igazgatójának tájé­koztatása szerint, a Móra- és Tömörkény-portré fotónegatív­jára konkrétan akkor bukkan­tak rá, amikor azokat a grafi­kákat leltározták be, melyek Csorvás Sándor dátumozott alá­írásával vannak ellátva. Ezek közül két ceruzarajza és egy rézdomborítása biblikus témájú utánzatok („A három királyok imádása", a „Megfeszített Krisz­tus" című grafikái és a keresz­tet vivő Jézust felidéző trébelé­sc), melyeket 1922., illetve 1937­ben Szegeden készített. Csor­vásnak a szentesi múzeumban levő művei közül legfontosabb­nak ítélhető az a szénnel lét­rehozott rajza, mely — a szó­ban forgó kett&portréhoz kötő­dően— Móra Ferencet ábrázol­ja, jobbra néző félmellalakos be­állításban. E vázlatát — saját jelzése szerint — Szentesen, 1937-ben csinálta. Mindhárom grafikája 44x30 cm-es nagyságú papírlapon van. A felfedezett Móra- és Tömörkény-portré fo­tónegativját hiába próbálták nagyítani, szignót nem találtak rajta. Viszont Csorvás Mórát le­képező rajza a legapróbb részle­tekig megegyezik a festménybe­li Móra Ferenc-portréval. A Koszta József Múzeum vezető­ségének — Rózsa Gábor mérnök vezetésével végzett — eddigi kutatása kapcsán bizonyítást nyert, hogy e kettősportré — közel félszáz évvel ezelőtt — a szentesi közgyűjtemény állomá­nyába került. Ezt igazolja a Csongrád vármegyei Múzeum­nak képzőművészettára, mely­nek 1937. évi növedéki leltár­naplójába történt 12/1937. sz. okt. 12-i bejegyzése' szerint „Móra Ferenc és Tömörkény István kiváló írókat és a sze­gedi múzeum volt igazgatóit áb­rázoló kép ... Csorvás Sándor ny. huszárőrmester úr ajándé­ka." Külön hangsúlyozzuk ki a naplóban feltüntetett Álta­la festett" meghatározást. A 6zentesi közgyűjtemény nyugalmazott restaurátora, Kó­tai József emlékezéseként e kettösportré mindig az igazga­tói irodában — azaz Csallány Gábor, majd Csalog József mú­Zeumvezetők szobájában — füg­gött, s még a háború alatt sem veszett el. Ezt követően vált a közben eltűnt Móra- és Tömör­kény-portré sorsa kétségessé. Hollétének megállapítására foly­tat most kutatást a szentesi mú­zeum igazgatósága. Jómagam sem nyilatkozhattam mást, mint azt. hogy több évti­zedes szegedi mütörténeti kutatá­saim során szintén nem találkoz­tam Csorvás Sándor nevével, s még kevésbé ábrázolásaival. Volt munkahelyem, a Móra Ferenc Múzeum, nem őriz tőle alkotá­sokat. Jóllehet, Tisza-parti váro­sunkban a két világháború kö­zött rendeztek olvan tárlatokat, melyeken a hivatásos festők, szobrászok többségén kivül, ese­tenként úgynevezett őstehetsé­gek, naiv és amatőr művészek is szerepeltek. Azonban az ez idő­beli — 1920—1940 közötti — he­lyi sajtóból kigyűjtött művészeti adataim között Csorvás neve és ábrázolásai nincsenek megemlít­ve. Feltehetően, e kiszolgált ka­tonának hiányzott az önbizalma, és a maga által szerénynek tar­tott rajzait, festményeit kiállítá­sokon való bemutatásra nem merte kérni. Kora itteni művé­szeti életétől elszigetelődve, a „piktorkodó-obsitos" képeinek nyilvánosságra hozatalával meg sem próbálkozott. Nyilvánvaló, hogy mindkét alakjának arcmását fénykép után készítette. Ezt erősíti meg, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1965.) reprodukciói között levő egyik Móra-portré („Az öregedő író") és Tömörkény („Margit" című regényének őt mutató) arc­képe szinte teljesen azonosak Csorvás kettős portréjával. Ezek szerint a két író korabeli fény­képeiről másolta le arcukat. Tőle voltaképpen a „páros kompozí­ció" eredeti gondolata származik. Kifejezően hat Móra beszédes kéztartása, amint az őt hallgató Tömörkény felé fordul. Továbbá az előttük fekvő koponya és mé­rőszerszám, amelyek a kettejük közötti régészeti témájú eszme­cserére céloznak. Tehát az álta­luk szimbolizált archeológia, il­letve szegedi múzeumügy lett a festmény gondolati közölnivaló­ja, melyet Móra és Tömörkény baráti együttlétével illusztrált. * A szentesi múzeumban levő, Csorvás Sándor által késfcirislt Móra-arcmás vázlatrajza figye­lemre móltónak mondható. Nem kevésbé a Móra és Tömörkény kettős portréját bizonyítandó fo­tónegatív is. Mert ez híven do­kumentálja, hogy valamiként ilyen szoros párosban — a helyi közművelődés és sikeres régésze­ti ásatások szolgálatában — él a két híres író alakja az itteni, dól­al'.öldi örökség tudatában. Pél­dát láttunk arra, hogy Csongrád megye és Szeged egykori, nem „hivatásos" művészeti hagyatékát érdemes felmérni. Erre sarkallhat bennünket Ortutay Gyula figyel­meztetése is, mely Jszerint: „ .. .Gondoljunk azokra a fel­adatokra, amelyet a naiv művé­szek. népművészek szinte felmér­hetetlen és alig felmérhetően gazdag alkotásainak világa kí­nál." Megérdemelt kutatási ered­mény lenne, ha az egykori, öreg katona-festő, Csorvás Sándor ál­tal egybekomDonált. ismeretlen helyen levő Móra- és Tömörkény­portré mielőbb méltó helyére, a szentesi múzeumba visszakerülne. SZELESI ZOLTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents