Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-24 / 69. szám

12 Szombat, 1985. március 23. A pálmarend lovagja Fölkapja az ember a fejét, ha azt olvassa, hogy a francia miniszterelnök az akadémiai pálmarend lovagjává nevezte ki Kovács Bélát, a szegedi Sagvári Endre Gimnázium nyugdíjas tanárát, dr. Pálfy Miklóst, a szegcdi egyetem francia tanszékének vezetőjét és dr. Margócsi Józsefet, a nyíregyházi főiskola nyugalmazott főigazgatóját. Azért kapja föl, mert nem mindennap osztogatnak ilyeneket, meg azért is, mert a nagy forradalom országában — a mi nyelvérzékünk szerint — még mindig ilyen feudális ízü kitüntetéseket adnak. Otthonában kerestük föl Kovács Bélát, és először a nagy elismerés nevéről kérdeztük. — Ezt a díjat meg Napóleon alapította, tehát nagyon regi. Mi eleg sokat vitatkozunk, hogy milyen is volt Napóleon először, és milyen ember lett .belőle később, odaKint inkább mindent elneveznek róla. Igaz, hogy sokat Változott azóta a világ, de a kitüntetés megmaradt, sőt „hatáskörét" is kibővítették, és a francia kultúra terjesztésében közreműködő idegenek is megkaphatják. Én egyébként nem érzem feudális ízűhek. — Mit tettél érte? — Hosszú utat jártam be, amíg eddig eljutottam, időközben nyugdíjba is mentem. Tanítottam a franciat, ahogy tőlem tellett. Gödöllőn jartam gimnáziumba, ott is érettségiztem, cs oda mentem vissza tanítani is. Érdekes története van magának a gimnáziumnak is. A folyton erősödő német befolyás ellensúlyozására alakult meg, niiht ahogy Sárospatakon az angol, Pannonhalmán pedig az olasz gimnázium. A háborús éveket leszámítva, 1940-től 1948-ig voltam az iskola tanára, és most is csak jót mondhatok róla. Oda jött tanítani Bemard Le Calloc'h, aki mostanában sorozatban adia ki könyveit és tanulmányait Körösi Csorna Sándorról, hunuogy magyar volt, erdélyi szekely. Nemreg kaptam meg azt a könyvét, amelyikben a szegedi emlékcsarnokban elhelyezett emlékmű fényképe is szerepel, a te kolleganőd, Somogyi Károlyné közreműködésével. — Később? Megszűntek az ídegennyelvu gimnáziumok, altalanos iskolákba kerültem, és magyart tanítottam. Természetesen meg kellett szereznem a magyartanári oklevelet is. Székkutason két évig, Szatymazon pedig hat évig tanítottam. Ha ezt belevennéd az írásodba, a mostani fiataloknak is szeretnék üzenni. Semmit se veszítettem se Székkutassal, se Szatymazzal. Hálásan emlékszem ma is Deli Lajosra, a kutasi igazgatóra, aki fölnyitotta a szememet hogy mennyi finomság lehet a tanítási módszerekben. Zsák Józsi bácsinál, a szatymazi iskolában ugyanez folytatódott. Ö milyen volt? Nagy tapasztalatú, igen jo pedagógus. Kérdezhetnéd, miért áradozom róluk, amikor és gimnáziumi tanar voltam? Azért talán, hogy még a szakomat se taníthattam? Hiszen alig vártam, hogy újra gimnáziumba léphessek. Semmi szemforgatás nincsen a dologban, azt a folyamatot érezhettem meg, amelynek a során a gyerekből középiskolás lesz. Nem óralátogatás közben, hanem nyolc év kemény munkájával. — A gimnázium? — Szegedre kerültem, a Radnóti gimnáziumba,, amikor újra megindult a tagozatos nyelvoktatás, tehát 1962-ben. Palvázaton nyertem el a Ságvári gimnázium szakvezető tanári állását 1968-ban. Gondolom, az kelthette fol az illetékesek figyelmet, hogy amikor a francia is tárgya lett az országos középiskolai tanulmanyi versenyeknek, egy-egy fél osztályból ót vagy Kilenc minden évben bejutott a döntőbe, es díjjal tért haza. Aztán sorozatban jöttek a francia műsoraink. Először a Festő utcában, később a kamaraszínházban, még később űz egyetem aulájában. Az egyiknek a címe ez volt: Kepek a francia történelemből. Csak franciául beszélhettek a gyerekek, és Visztné betanította őket a barokk táncra is. Molicreestet is rendeztünk. Az UNESCO-rendezvényekért felelős tanár is én voltam, ilyen minőségben hívtuk meg egyszer a debreceni diákokat, a másik évben pedig a pesti I. István Gimnázium száztagú zenekarát. — Eleven franciával soha nem találkoztatok? — Belekevertük az előbb az UNESCO-t is, és az OKTV-t is. Mindkettő hozzásegített bennünket ahhoz, hogy kétévenként huszonöt diákunk utazhatott Franciaországba, kéthetes csereútra. Alapelvünk volt, hogy egy nyelvet csak beszélve lehet megismerni, erős akarattal, érzelmi motiváltsággal, de ha az egyik beszélgetőnek anyanyelve a francia, sokkal többet ér számunkra. Ráadásul, mivel cseréről volt szó, két hétre ők is jöttek hozzánk, nyelvi hatás szempontjából tehát teljes egy hónappal számolhattunk. A kezdet kezdetén magunk elé tűzött célok így kiegeszültek, szinte testkozetoe kerültek tanulóink a francia nyelvvel. Vonzóbb lett azonnal nyelvet tanulni, hiszen r ranciaorszagoa lenet veie menni. — Időközben megszűnt a francia érettségi. — Nagy csapás volt ránk. Mivel lehet ösztönözni azt a diákot, aki kezdetektől tudja, hogy még érettségiznie sem kell belőle? Jött egy mentőötlet, tegyenek nyelvvizsgát, hivatalosan. Legalább hetvenen tettek az én időmben, többségük fölsőfokút. Egyik évben az osztály tizennyolc diákjából tizennégyen jelentkeztek. Bemegy a vizsgabizottság elé az első, megkérdezik, honnan jött. A Ságvánból, Szegedről. Bemegy a második is. Honnan jött? A Ságváriból, Szegedről. Kijön a bizottság egyik tagja, megkérdezi: maguk valóban egy gimnáziumból jöttek? Nem. Egy osztályból! — Emiitetted az előbb az üzenetet. Módszert nem üzensz? — Azt már mondtuk, hogy egy nyelvet csak használva lehet megtanulni. Ha a folyosón vagy az utcán találkoztam tanítványaimmal. mindig' franciául uozzajuK. szokjak meg, hogy felelniök kell rá. Menjen be a fülükbe a nyelv, és érezze magúi otthon bennük. Nem voltbaj, nogy azonnal nem sikerült tökéletesre a felelet, majd megtanulták később. És gyűjtöttem mindent, ami kapcsolatba hozható a franciákkal. Tele vagyok térkepekkel, albumokkal, diafilmekkel, cs használtam valamennyit. Ma is fontosnak tartom, hogy az iskola mindenese legyen a nyelvnek. Tanítottam a sajtó nyelvet is. — Nálunk inkább szidni szokták. — Szidni a franciát is lehetne, de klasszikus szövegből se az atomsorompó-egyezményt, se az egymás belügyeibe való be nem avatkozást nem lehet megtanitani. A gazdaságpolitika szókincse is tele van zsargonnal, és aki tolmácsol, azt is értenie kell. — Ügy tudom, kirándulni is szerettél. — Mondogatom most is magamban, én mindig olyanokat szerettem csinálni, amiért nem fizettek. Ahhoz,, hogy tanítani tudjak, meg kellett Ismernem a gyerekeket. A kirándulás jobban összehozza a tanárt a diákkal. — Közben nyugdíjba mentél. — Dolgom azért bőven van most is. Kertészkedem például, 430 négyszögöles kertünk van, azt műveljük. Okítom közben az unokaöcsémet, az unokámat és a fiamat franciára. Óriási adósságom van közben olvasásban is. Már Gödöllőn kezdtem félrerakni könyveket, hogy majd. nyugdíjban lesz rájuk időm. Be kell látnom annyi nem lesz, amennyi kellene. Hárman kapták a kitüntetést, egymásba fonódó két szép pálmaágat, oklevéllel. A három közül, íme, az egyik. HORVÁTH DEZSŐ Bach nyomában M

it vall a görög táj az istentermő képzeletű görög népről, vagy Byronról, aki ide jölt meghalni? Miről hallgat Saint-Victorie hegye, melyet Cezanne oly kitartó művészi dühvel festegetett? Mond-e valamit Delft városa a halhatatlan Vermeerről, Tőrre del Lago kínál-e kulcsot Mimi idézéséhez, és vajon hogyan őrzi a mai Türingia a nagy Bach lépéseit? Ez mind turistaprogram, és az utóbbi Eisenachban kezdődik. A Szent György templomban, ahol 1521-ben Luther Márton mennydörögte az új idők új igéit, ahol Pachélbel, Telemann, és hat Bach nevű kántor orgonált, és ahol 1685 március 23-án Ambrosius Bach városi zenész két nappal korábban született kisfia a Johann Sebastian névre kereszteltetett. Ma háromszáz éve. A szülőház a Frauenplanon ma múzeum. Előtte szobor. Kissé édeskés, ahogy a romantika látta őt, ennél szebb, erősebb, nekünk valóbb a másik, a Szent György templom előcsarnokában. Mi eredeti a házból? Ma már szinte semmi — átépítések és háborús pusztulások után a tisztes szándék újjáteremtette, de benn csak néhány kézirat eredeti. Meg az épület azonossága sem biztos: ma inkább úgy hiszik, hogy a Lutherstrasse 35. volt a szülőház. De ez nem is fontos. Mert voltaképpen mindegy, hogy 100—200 méterrel errébb. vagy arrébb volt-e a hely, ahol múlt és jelen erővonalai fókuszba gyűltek, ahol minden zenék hajszálerei, csatornái gyűjtőmedencére találtak. Eljött az idők teljessége. Európa kitermelte a bachi életmű alapanyagát. Ohrdruf ma is kisváros. 1695-tö] itt élt, tanult bátyjánál, itt másolta holdfénynél és gyertyalángnál azokat a műveket, melyek nélkül nem teljesíthette volna küldetését. Drágán fizetett ezért, öreg korára elvesztette szeme világát, de most ez még messze van. Ohrdruf nem sokat őriz a Bach-emlékekből. Innen gyalog indult el 15 évesen Lüneburgba. Nézzük a tájat: miről szólhattak neki a széltől suhogó fenyők, Türingia szép völgyeiben a falvak, a fabetétes házak, a fekete palatetős, barátságos szigorral fehér belsejű templomok, a kastélyok, a nyírott barokk kertekkel, és a romok, régi német hősök tanúságtevői. Talán sokat, talán keveset. Mert. a legtöbbet a zene mondott neki: a hamburgi orgonák szava, a cellei zenekar franciás üzenete. 1703-ban már orgonista az arnstadti Bonil'atiuskirchében. A templom erkélyes, világos belsejű reneszánsz-barokk épületében az ifjú mester orgonája már nincs meg, csak a fából épült keret, középen Bach-képpel. A város valamikor a Bach-familia központi települése volt, a temetőben 24 Bach van eltemetve. A kiterjedt család legtöbb férfitagja muzsikus volt. Ügy mondják: akkoriban a türingiai kántorokat eleve Bachnak nevezték. Jelesebb családi ünnepeiken összegyűltek, és ahogy fogyott a bor, úgy lett egyre pajkosabb a rögtönzött dalok, kánonok, quodlibetek szövege. A nagy Johann Sebastian személyisége a zenehordozó gének legszerencsésebb találkozásának eredménye: ősei sokadíziglen muzsikusok, rokonai közt mindennapos a jeles zenei tehetség. O maga igazi barokk temperamentum volt: indulatos, nagy .kedélyváltásokra kész, béke és vihar ellentéteiből gyúrva. Szigorú magához-másokhoz, ám olykor elhamarkodott, mint éppen Arnstadtban, ahol kis híján karddal kaszabolta össze egy pimasz ellenfelél. A magát, felmutatni vágyó lángelme, az új utakra kész lelemény nyugtalanító ellentéteket hoz létre Johann Sebastian és elöljárói közt. Miihlhausen a következő állomás, ez a most is kedves, takaros kisváros Türingia és Harz között. Thomas Münzer városa, ahol a Szent Blasius orgonája soha nem hallott képességű mesterre akadt benne. W

eimar hosszabb állomás, az itt töltött 9 esztendőről ércnél, kőnél maradandóbb emlckek szólnak: orgonaművek elsősorban, de más billentyűs muzsika is, és a kantáták, melyekből több százra gyűlik az életút során. De az egyéb emlék kevés: a lakóházat lebontották, Schlosskirche—ahol Bach orgonált—leégett, helyette Goethe elképzelései szerint építettek újat. Kölhen már Szászországban van. Környéke nem oly meghitt, mint a türingiai városoké, a hercegi park és kastély bizony csúnyán elhanyagolt, csak a felhalmozott építőanyag és a szorgoskodó munkások renlcltetik, hogy az évfordulóra javulni fog a helyzet. Bachnak azonban a kölheni hét esztendő volt élete legszebb szakasza. Értő, megértő, lelkes és baráti indulatú gazdája, Leopold herceg és a rendelkezésére álló remek zenekar bőséges hozamú és felülmúlhatatlan színvonalú termésre inspirálták. Itt született hangszeres darabjainak legnagyobb része, köztük a Brandenburgi versenyek. A kötheni Heimatmuseum kitűnik gazdag Bach-gyüjteményével. Nyilván Friedrich Smend munkássága eredményeképpen, aki éveket töltött a Mester kötheni korszakának tanulmányozásával. Dokumentumok Bach baráti köréről, Vivaldihoz fűződő szellemi kapcsolatáról, anyakönyvi másolatok, fiainak iskolai írásai, a kutatási módszerek bemutatása, hangszerek és a Mester kézírásai. Eaek a gyönyörű kottaképek, melyek egyszerre tanúskodnak a komponista rendszeretetéről, meg arról, hogy a leggyakorlatibb okokból: az azonnali, gyertyafénynél való olvashatóság, lejátszhatóság igényével készültek ilyen szépre. • Ma már alig érthető, hogy a nagy Bach csak Telemann és Graupner után jöhetett számításba a lipcsei Tamás-templom megüresedett kántori állásának betöltésére. Hiszen a lipcseiek már hallották kantátáit, készen állott a János-passió, és orgonista híre-neve messze földre szólt. Jószerével csak egy ember volt. aki a Lipcsében töltött 27 esztendő alatt felismerte benne az óriást: Gesner igazgató, a nagy tudású retorika professzor. Cicero és Quintilianus ismerője. Felettes és barát, akitől nyilván sokat tanult a szónoklás művészetéről, hiszen vallotta, és mcgvalósitotla azt a barokk követelményt, hogy a zene ne csak énekeljen, hanem ennél több legyen: egy szép beszélgetés mása. _ Mégis, a rossz előjelek ellenére bizonyára lelkesedéssel és tervekkel töltötték el a nagyváros nagyobb lehetőségei, fiai iskoláztatásának jobb esélyei, és talán éppen a Tamás-templom kettős fagalériája, két orgonája, ahová egy Máté-passió előadását képzelhette el. ÉK ezért mindent vállalt: katekizmus- és latintanítást, haszontalan alumnusok fegyelmezését, a szűkös lakást, a szomszédos hálóteremtől zajos komponálószoba gyötrelmeit, a tanácsurak ttaekázásait. akik „javíthatatlannak" bélyegezték, ha nem a szájuk ize szerint való konformista iskolamester volt, elviselte a gyenge hangszereseket, az örökös vitákat á zene, a munka, az alkotás érdekeben. A

lipcsei Történelmi Múzeumban van egy Bach-portré, melyet Haussmann drezdai festő 1747 táján festett. Energikus, konok, magabiztos férfit mutat, aki tudja, amit tudnia kell másáról. Azt a Bachot ábrázolja, aki ugyan szerényen „Büchlein"-nek, könyvecskének nevezi felülmúlhatatlan orgonaművei gyűjteményét, de aki olyan időben másolta le a Máté-passió partitúraját, amikor mar biztos volt, hogy életében nem adhatják elő' többé; aki mindig befejezettségre és teljességre törekedett — kockáztassuk meg — az örökkévalóság számára. Van egy másik öregkori portré is, ismeretlen festőtől. Mennyire más ez: kemény, meggyötört arc, „olyan férfi képe, aki cgyct-másí el tudna mondani az élet keserűségeiről" — írja róla Albert SchweUzer. A Tamás-templom elölt ma Bach szobra áll, benn pedig a padlózatba süllyesztve végső nyughelye. Voltak turisták, akik fagylaltot ettek. Nekik mindez csak kipipálni való, másnapra feledhető látványosság. De akadtak öregek és fiatalok, közelről és messziről jöttek, akik megilletődve álltak, nézték, hogyan helyez el valaki óvatos, szinte szégyenlős mozdulatokkal szerény virágcsokrot a bronzlapra, melyen semmi, de semmi más nem áll, csak a név: Johann Sebastian Bach. MESZLÉNYI LÁSZLÓ