Délmagyarország, 1985. január (75. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-05 / 3. szám

Szombat, 1985. január 5. ív Babits Mihály Halavány téii rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó. Tájképek — vízfestékkel Szabó Pál akvarelljei Hang a hetedikről Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti ciéle'.Ott: a szomszédban kaput nyitnak és kifarolnak a kocsival az utcán valaki szenet lapátol. megcsörren a vödrök fogantyúja, a szemelesautó már elvonult. de tudom, hogy a közeli kis utc ikban még ott fújtat, rója kóréit. Idebent csend van. termékeny, reménytkeltő csend. munkára buzdiló. De megszólal a telefon. Belevisít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló. — Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De miijén hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszílés, valami zokogáson túli. kicsiny, összezsugorodott hanjí, mélyről valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem a? én g"yerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne Szempillantásnyi idő alatt végigé'em. hová ment. mit csinálhat, nem lehet semmi baja, ez nem is lehel ő. ném is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egvik hulláma elvonulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova. haza? Hol vagy, mi bajod. ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves cserépdarab. melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat. akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szo végén, ahogy belefullad a könynvek gombócába . .. Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár egy zuhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italasüveg a szétszóródott gvógj'szerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép. lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang csak fáj Sírás, szlpogás: gyere haza, anyu. Mas; már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt szólok neki. hol Ls van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen. mert beteg vagyok Azért maradtál otthon? Azért. És hol. hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az ani'unak Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuKlásai között elhangzik egy vezeteknéy. meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztan újra a csönd. Olt állok, kezemben az elnémult hallgatóval, A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek ? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik azt lógják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. " A palack Itt van a kezemben. éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ctt az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy telefont, amikor... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól. csak nyöszörög a magányos hangocska >nnan a hetedikről: gyere haza, anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egv méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombócosnedves. immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul Mesélj valamit, mit is mondoti anyu, mielőtt elment? A Petii is még el kell hogy hozTandori Dezső A rövid nappalok Mondjunk egyszer róluk is valamit, így, ne csak az ünnepeiket emlegessük és a múlásukat várjuk; ezek a rövid nappalok, szegények, ők is lények, és nem kétséges, hogy a társaink, szürkeséggel, metszett fényükkel, tartózkodó ígéreteikkel, ponto* kínálatukkal, és az aligha díszhelyre illő vers lehetőségével. Fölfedeztem őket az idén, lehet, ez is a tartalékok bizonysága. Elébük-ébredek és kelek, látom hajnal előtti holt időik lámpafényeit, az égen semminek jelét, de hát ilyesmire alig érek rá. Nem sietek, persze, tőlük is idegen az, csak a legcélszerűbben hozzálátok egyáltalán nem íróasztali feladataimhoz, és mert nem egészen a magam érdekében csinálom a dolgot, szokatlanabb a kerete is, a figyelmemé. Talán ez hozta meg őket nekem; hangulattalanságukat már nem érzem ridegnek, elutasítónak; ilyenek, nem tehetnek róla. hanem azért mind mennyi lehetőség, milyen jól beosztható, lehet bennük rohanni kemény, feltűrt gallérral, a járást nem akadályozó kabátban, egyetlen óra alatt az elintézendők sorozata úgy kipipálható, hogy rögtön nekivágunk valami újabbnak; nem. nem beszélek ünnepeikről, csapadékukról, megannyi tőlük független szervezéstől, én csak óket szeretném legalább megemlíteni, se jó, se rossz, jóval több annál, hogy télen is élek, és mert jóval kevesebb mégis valaminél, magamra vessek, ők elmúlnak, mint akik többet tettek, mint amiről tehettek. Árpás Károly A z torkunk szorítja nyelvünk feszíti de nincs csak érzés... és hallgatás És ha szétmállik ez'a csend is? za A Peti is ott van nem meszsze az anyutól Hol is? Sokáig csevegünk. a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, közben mintegj véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik Akkor én most elbúcsúzom. és szólok neki, mondom óvatos izgalommal. rendben?! A drót végén halk szippantás, taián bólintanak, es leteszik a kagylót Most már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom. a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megértem. mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Fö! akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akinek gyereke van. arra könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzeithez, magyarázom magamnak. de hiába. Percről-percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle megszabadulni. Leltet, hogy soha többet. Mert már tudom mi volt ez. Tudorr. mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok tátott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a sarokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven biftnul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtti talán nem lenne ez az iszonyat. De hát az 6 ablakuk előtt nem ballag ef senki A ház előtt a padon se ül senki, nincs is pad. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél. talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni, de senki sem felelt. már pityergett, de senki se szólt rá. már sírt,' de senki se törölte le a könnyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklott, a szörnyek körvonalai elködösültek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyerek nem fél, szívta az orvát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje. nem hazudott, és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű. de hogyan tudtál megint felhívni? Mert az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni. . Miért nem írod föl? De hát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vagyok az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát gon/W«tam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. HALLAMA ERZSÉBET (BE ac. Írás effisö díjait njnert a tárca torteeóriálían a Központi SaJtóazxUftáiiat 1984.' évi próza* pályázatán.) >