Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

Szaloncukor — Most! Laci. kiáltotta Dékány Borsos Jancsi végigrántotta a piros fejű gyufaszálat a pinceablak téglakeretén. Hátrébbugrottunk. Egészen a kocsiút közepéig futottunk. Onnan bámultunk fe] a magasba. A láng belekapott a puskaporba. Az apró darabokra tördelt „ceruzabélre" emlékeztető szemcsékből kis patakocskát szórtunk végig a járdán. A láng úgy küzdötte magát előre, akár egy sziszegő kígyó. A félkilónyi puskaport tartalmazó vászonzacskót az esőcsatorna nyílásába gyömöszöltük. Ebben a pillanatban ért a lángkígyó a vászonzacskóhoz. Még néhány másodpercet várni kellett. Egy. Kettő. Három. Négy. öt. Az esőcsatorna belsejében a hirtelen támadt rendkívüli hőmérséklet hatására alapvetően megváltozhattak a légviszonyok. A felforrósodott ájer beszívta a lángot, majd hatalmas csóvában ki böffentette a bádogcső túlfelén. — Most! A levegő még remegett n+ána egy ideig. Majd újra szürke, ónos szitálású lett minden. A puskaporos zacskőkat Újszegeden zsákmányoltuk. Hogy eljuthassunk a Vakok intézetébe, által kellett baktatni a pontonhídon. Bár gyakran feltartóztatott bennüket az őr. — Sztoj! Davaj! — és már fordulhattunk is vissza. Mindjárt más lett mikor beállt a Tiszán a jég. Nekivágtunk a klinikák előtt felkapaszkodtunk az árvédelmi töltés koronájára. Onnan már nem sokat kellett visszafelé gyalogolni. A Vakok intézetének udvara tele ¡széthajigált, municiós ládákkal. faforgáccsal és khaki színű puskaporos zacskókkal. — E-zek voltak benne a hüvelyekben — mondta Dékány Laci. S mindjárt meg is mutatott egy — kilőtt — ' hüvelyt. Kísérteties csönd honolt az udvaron. A kitört emeleti ablakok fenyegetően vicsorogtak. — A pincében biztos halottak is vannak — mondta Borsos Jancsi. Lehet, hogy komolyan ezt hitte. De az is lehet, hogy csak ijesztgetni akart minket. Halottakat már tegnapelőtt is kerestünk. Végigjártuk az újszegedi Liget zugait, a Vigadó mögötti szökőkút körül elterülő bokros részeket. Halottat azonban nem találtunk. Bár a „városban" makacsul tartotta magát a hír. hogy „hullák hevernek temetetlenül a Ligetben". Tépett katonazubbony. Kilőtt puskatöltények sárgaréz hüvelyei. Perzselődött szélű újságok, iratok. Mindössze ennyit találtuk, ami a háborúra emlékeztetett. rálynője. (Vajon tényleg így hívták? — tűnődöm, annyi év távolából?) Egy augusztus végi vasárnapestén elbújtunk a bokrok közt. A körhintától, a mutatványos bódéktól többnyire ide ráncigálták el a cselédlányokat a kimenős bakák. Ott szorongatták, gyömöszölték őket a díszkút kőkávájának döntve. A lányok combja úgy világolt, mint odafönn a telihold. — Halottak? A pincében? Dékány Laci hangja megremegett. Majd legközelebb vissszajövünk, és megnézzük. Hát persze. legközelebb egészen biztos. Csak egyszer legyünk már újra a Rudolf téren. És megnézzük a halasbolt akváriumában a potvkákat, meg a harcsákat. Inkább. mint a pincében heverő halottakat. Minden zsebünket telepakoltuk puskaporos zacskókkal. Borsos Jancsi még egy hatalmas sárgaréz ágyúhüvelyt is magával hozott. Aztán — vissza se nézve — elpucoltunk. A rádiókat be kellett, szolgáltatni a városparancsnokságra. Egyedül Szivák bácsiban volt annyi mersz, hogy kis, 2+1-es, külön hangszórós készülékét otthon marasztotta. Esténként ezt hallgattuk nagy titokban Szivák bácsi udvari szobakonyhásában, suttogósra halkítva, lefüggönyözött ablakok mögött. Szivák bácsi — egykori vöroskatona. szibériai hadifogoly minduntalan a moszkvai adást kereste. Ide-oda csavargatta a recés szélű korongot. Nem volt boldogabb ember nála, amikor a recsegés szikrapattogásai, a sípolás- és fütyüléskoncert kakofóniájából hirtelen előtört az „Itt Moszkva! Itt Moszkva beszél !" ... Utána a BBC sávjára próbált rátalálni. A londoni bemondónak nyugodt, hűvös hangja volt. A legborzasztóbb híreket is úgy olvasta be, mint. valami leltárt. Amikor kezdődött és mikor végetért a magyar adás, üstdobon jeleztek. Valakik Londonban megdöngették a dobot. A püffenések átkeltek a Csatornán, a hegykoszorúkon. Folyók és síkságok fölött. Hogy aztán rtt, Szegeden, a Petőfi sugárút 28. szám alatt megrezegtessék a hangszóró kifeszített vászonelőkéjét. Este kilenckor — takarékossági okokból — leállt mindig az áramszolgáltatás. Legföl'ebb, ha egy-két taktust el tudtunk ilyenkor csípni a feldübörgő különös ritmusból. Dra-dra-dram! Dra -dra -d ram! És kialudt a villany. Dra-dradram! Sötét lett egyszeriben körös-körül. — Emlékszel? — nézett rám Dékány Laci. Hát hogyne emlékeztem volna?! Bent álltunk a bokrok, közt. Halottak helyett most már fegyvert kerestünk. Egy „héthatvanötös Frommer" volt az álmunk. A nehézpisztolyok kiDékany Laci szerzett valahonnét kézifüreszt. Aznap akkor keltünk át a jégen, amikor már beesteledett. Az árvédelmi töltés eltakarta a szemközti házakat. Olyan volt, mintha egyre beljebb hatolnánk az éjszaka gyomrába. Minduntalan hátra kellett tekintgetni, a klinikák fény-négyszögeire — bátorítást merítve a továbbhaladáshoz. Nem is volt olyan egyszerű a Dusa Lajos r 1 T« f • 1 •• •• a cr ujevi koszonto Adjon az isten jó sokat, ki gazdag — legyen gazdagabb. Fondor szükségleteiből bár lelke szabadulna föl! Adjon az isten — ami jut, szívünkhöz kislányt-kisfiűt. Tyúkszárnyon, hurkán, halako,. eileszünk mi is valahogy. Adjon az isten minden jót, jó vastag deszkakoporsót. Amíg e földön temetnek, írmag is marad helyetted. ligeti díszfenyő „közepét" kifűrészelni. Dékány Laci térdre ereszkedett, úgy kezdett neki. Én két kézzel belekapaszkodtam a fába. próbáltam minél jobban hátrahúzni, hogy Laci odaférjen a törzshöz és a megfeszült rostokat könnyebben fűrészelhesse. Tűlevelekkel volt tele a fenyőtörzs is. Néhány beleszúródott a tenyerembe. Orromba a fanyar gyantaillat csapott. — Döntsd még hátrébb! — zihálta Laci. Reccs — mondta aztán a fenyőtörzs, és én a lendülettől hátrazuhanva földre huppantam. Apám — akkor már hónapok óta polgárőr — otthon épp puskáját tisztogatta, mikor betoppantam a — Dékány Laciénál kisebb — karácsonyfával. — Loptátok, mi?! — villant meg a szemüvege. Fáztam, égett a tenyerem, éhes voltam kegyetlenül. — És ha elkaptak volna benneteket?! És a bevittek volna az őrszobára?! És ha... És ha ... — Indulatosan becsattantotta a závárzatot. — Egyszer úgyis föl fognak benneteket akasztani!... — Ugyan már, Zolti — szólt közbe anyám. — Egy fenyőfa miatt?... — Ez már a sokadik gazemberségük! — folytatta apám. — Csak jobb lesz, ha nem véded állandóan! Anyám egy darabig hallgatott. — Legalább karácsonyfánk legyen — mondta később. — Ha már nem is tudunk alátenni semmit... Hát milyen volna az? Ünnep, karácsonyfa nélkül? Anyám valahonnét szerzett fejlábat. A konyhai tűzhelyen vidáman pattogott a tűz. Mikor a gőz emelgetni kezdte a lábosfödelet, a fövő fejláb illata elárasztotta a szobát.. — Hajábafőtt krumpli lesz hozzá. Sötétben ültem. A tűzhelyből kivillanó lángok furcsa ábrákat vetítettek a falra, a fehér konyhakredenc ciradáira. Hátam nekivetettem a sparhelt szegélyének. Hagytam, hogy egész testemet elöntse az átáramló meleg. Kint., az ablaküvegen túl mar felszikráztak a csillagok. A karácsonyfa mégis gyönyörű lett. S az alja sem maradt üres. Anyámtól egy kesztyűt kaptam (eddig az övé volt), apámtól pedig Tolnai Képes világtörténetének egy kötetét: a francia forradalomról szólót. Karácsonyfánk hegyén ott csillogott a várkastély-toronyra emlékeztető csúcsdísz. Közepéből mintha egy istenszem csillant volna elő. Az angyalhaj — előkerülve a dobozból, egy évnyi Csipkerózsika-álmából — úgy bodorodott, olyan selymesen, mintha most vágta volna épp le egy valóságos angyal fejecskéjéről az égi fodrász. Középen, a fa főhelyén, egy szál szaloncukor himbálódzott. Mióta tartott a háború anyám évről évre felrakta, majd leszedte és eldugta azt a néhány szem szaloncukrot. (Mert, ugye, mit ér a karácsonyfa szaloncukor nélkül?) De akadt néhány óvatlan pillanat, amikor a készletet csak sikerült valamiképpen megdézsmálnom. Negyvennégy karácsonyára ez az egy szem cukor maradt. — Majd megeheted, kisfiam — mondta apám. — Majd Vízkeresztkor — tette hozzá anyám. — Amikor leszedjük a fát. — Vállamra tette a kezét. — Most pedig gyertek vacsorázni. Tányérunkban ott gőzölgött már a fejlábpaprikás. A krumpliszeletek bő szaftban úsztak. PArr ZOLTÁN Heffő, 1084. december 31. 1 Szilveszteri csacskaságok Kaupert Pál karikatúrái /