Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-15 / 294. szám

¡Szombat, 1984. december 15. 3 Zelk Zoltán Az utolsó nagybányai N

ovember 20-án. a hajnali órákban megszűnt Boldizsár Istvánnak, a nagybányai művésztelep utolsó tagjának szíve dobogni. Napokkal előtte a János Kórházban még ott állhattunk ketten ágyánál; nem gondoltuk, hogy harmadikként ott leselkedett a halál is. Hangja erős szeme élénk, arca életet sugárzó, bizakodó volt. ..Kapaszkodj meg. Ferim", szegezte rám beszédes szemeit. „A New York-i Egyetem felkért, hogy képet fessek az aula számára." A 87. évét betöltött mester ezt a felkérést már nem teljesíthette. Boldizsár István, a magyar festészet egyik kiemelkedő egyénisége. Elhivatott tagja volt annak az iskolának, amelyet 1896-ban a müncheni iskolának hátat fordító Hollósi Simon. s a vele Nagybányára települő Réti István. Ferenczy Károlyi Thorma János és Iványi Griinwald Béla alapított. A müncheni iránytól való elszakadás harcot jelentett a Hivatalos' akadémizmussal szemben, el- ' kötelcztótseget a művészi szabadság, a nép. a röghöz való ^kötődés-mellett. A művésztelep valójában haladó szellemű szabadiskola volt. amely nagy magyar festőket, mint Csók István. Czóbel Béla. Glatz Oszkár, a szentesi tanyavllág festője. Koszta József, az egykori Hollósi-tanitvány. Rudnay Gyula. Boldizsár kedves barátja. Mikola András és Szönyi István, és másokat tartolt rövidebb vagy hosszabb Ideig, vagy egész életen át vonzáskörében. A dél-alföldi nagy parasztváros. Orosháza szülötte (1897. július 29.1. Nagyapja híres fafaragó, nagyanyja a kiváló hódmezővásárhelyi festő. Tornyai János unokahúga. Nem véletlen tehát, hogy a Dél-Alföld Tornyai mellett Boldizsárt is magáénak vallhatja. A szülőföld gyermekkori emlékei, s a hegyes-dombos nagybányai tájak mély érzelmi kötődest jelentettek, amelytől Boldizsár sohasem tudott. de nem Is akart elszakadni. A viharsarki, s a Balaton környéki tájak világa ihlette a Rembrandtére emlékeztető, egyedülálló rézkarcait, amelynek technikáját Kubinyi Sándortól Münchenben sajátította el. s amellyel először szerzett nemzetközi hírnevet. Ezek. s a sokarcú, de mindig csodalatos Balaton inspirálták festményeit is. A színekké lényegült festékek — amelyeket különös szakértelemmel kevert palettáin — életre keltek a vásznon, lenyűgözően ragyogó, intim gyakran vibráló tájat sugároztak. Valami belső kényszer érződik e mögött, amely indítékként a hosszú évek kemény munkájával rendkívül finommá csiszolódott Kitűnő megfigyelő volt. Élményeit (elmélyülten élte át., s őszinte hűséggel ábrázolta. Különösen érződik ez portréin, amelyek az anatómiai vonások mellett világosan tükrözik a pszichét, a karaktert. Szerette és önfeledten figyelte a mezők, a kertek tündöklő színeit, nemes vonású virágait. Gyakran kötötte őket csokorba, s egyszerű paraszti cserépvázába helyezve varázsolta színpompás. Bános /ónos Délután Hány óra is — kérdem az örökös párbeszédben — szipog a pályaudvar otthagytam én is s már legendát tudnék szőni a bejáratra de se han^at se nyári zápor a. szemem nedvezik csak egyre többször Arra gondolok: egyedül talán a szerelem — fölébredni egy jéghideg ágvban ahogv a fűtetlen albérletek s nem ismerne rám a kilincs mert egyedül Hány óra is? — sose tudtam belesimulni a falba idegen a tapétás nyárfa is engem hóban fürösztött a május szerethessen a mocsok levegőből kibámulhassak az ablakon amint járdán a munkásosztály — Hány óra is — az örökös párbeszédben : délután Téli falevél Itt lengek, ringok még a fán.. Olykor még nap is süt reám. Ha szél fúj. meg-megremegek s testvére m. a levelek búsan repülnek már tova és vissza nem térnek soha. Már itt a tél. már itt a köd s tán hé szitál a hegv fölött, de: még az ágon lengek én. magányosan, mint a remény. (1934) Mindenütt jó, de legjobb — máshol? könnyed, harmonikus festményekké. Csodálatos, ahogy az alföldi tájak finom hangulatát a hegyesdombos vidékeket, a kitáruló Balaton megragadó arcát, a virágcsokrok báját .szinte egyazon technikával oly hatásosan, művészi tökéllyel ki tudta fejezni. Lyka Károly, a nagybányai iskola' barátja szerint ez ..finom naturalizmus". Nem tudom, nem több-e ennél. Boldizsár képei színekben élnek; mintha a táj ünneplőbe öltöznék. Impresszionizmus ez. amely hangulatában, tartalmában magyar, gyökerében nagybányai. E

gy ideig a Képzőművészeti Főiskola tanára. Életének nagyobb részében azonban a szolnoki iskola volt mesterének. Fényes Adolfnak egykori Nagymező utcai műtermében dolgozott. A zárkózottnak ismert gyermekből magányos felnőtt lett. Igv élt itt a nagy elődök és saját válogatott alkotásainak társaságában. Nem volt ritka ebben az otthonban a jó barát, köztük mi. alföldiek. akik számára a műterem gyorsan vált tárlattá. És Boldizsár kitűnő tárlatvezető volt.-Bámular tosan azonosult képeivel, mint magával a természettel. alkotás közben. A lerem bensőséges hangulata. az. alkotó rejtett mosolya a képeit jellemző derűt sugározta: megbékélést a sorssal, amelyből nem hiányzott a meg nem értés, a nélkülözöttség. A művészvilág jól ismerte itthon, de messze a határon túl is. Szerette a 'műértő közönség is. Amikor Bodnár Fva Boldizsár István című kitűnő ismertetője 1983-ban megjelent, az e&ves példányok napok alatt eltűntek a könyvesboltokból. Azon kiváló kritikusok'közé tartozott akik a kritikát elsősorban önmagukkal szemben alkalmazták. Nemcsak mások de saját helyét is világosan ismerte a magyar piktúrában. Divatos irányzatoknak sohasem hódolt. Szerényen, imponáló következetességgel mindvégig megmaradt nagybányainak. Ez volt hitvallása, elkötelezettsége. A

z alkotó ösztönös ragaszkodása műveihez különösen élete vegefelé vált mind szembetűnőbbé. Nyugtalanította képeinek sorsa. Erről beszélgettünk az elmúlt évben Nagyszénáson, ahol az ottani téeszelnök vendégeként, lázasan dolgozott. Súlyos műtét előtt állt. amelyre végrendelettel készült. Tudta, hogy az adakozása révén létrejött orosházi Boldizsár-képtár, állandó kiállítás, már nem alkalmas a több mint 100. féltve őrzött, legértékesebb képének befogadására. „Talán Szeged". vetettem föl. A művész szeme felcsillant, aztán elgondolkozva, nagyon messze nézett. „Szeretem Szegedet, de várj még egy kicsit!" A szentesi urológia bravúrja visszaadta életét: aztán valamivel több mint egy évig még megfeszítve dolgozott; ragyogóbban, színesebben mint valaha. Aztán jött a vég. Nem tudom . . . Sokat vártam, vagy a halál sietett? Befogadja, befogadhatja-e szeretelt városom. a Dél-Alföld szíve a művészi kincset, a művelődéstörténeti emlékeket, amiket az utolsó nagybányai annyi szeretettel és ragaszkodással alkotott. (Képünkön az 1978-ban festett Teregetés című kén.) BIC7.ÖK FERENC Roz.oga.saga t meghazudto'ó Iramban szelte a zöld Peugeot a domb hátán domb-táj ivtelen kanyarjait. Ez Ardeche, Franciaország egyik legelmaradottabb, iegszűzebb vidéke. A volánt zsonglórösen pörgető. huszonöt év körüli fiú Valence után, a Rhóne túlsó partján vett föl. Relggel Grenoble-ból indultam, s a Rhóne mellé eloltató délutáni hőségben értem. A kék lepedőfolyó fölött gvalog izzadtam át magam félszekrénnyi Spolo hátizsákommal. Másfél órás ácsorgás után végre rámmosolygott a szerencse a mezítlábas, tetovált karú srác személyében. A szokványos „Honnan jössz?", ..Hová mész?". ..És az élet Magyarországon?" kérdések után a kocsit kis híján levegőbe kapó kanyar kellős közepén várakozó kíváncsisággal lesett rám: — Fű van nálatok? — Nincs. — Nem is próbáltad? — Nem, nem hiányzik. És te? -é néztem most én rá várakozón. — Ha hozzájutok, szívom, de csak ritkán . . . Rászokni nem jó — s a jobb karjára bök, ahol dohánylevélhez hasonló fűféle virít kéken. Majd a szembevágó napba hunyorítva folytatta: — Minden vallás szentesit valamilyen élvezeti szert: a kereszténység például a bort (Krisztus borivó volt), a buddhizmus pedig a kábító füveket... Fél év múlva Indiába utazom! — A fű miatt? — Nem. nemcsak. Itt minden rohad, a fiatalok semmire sem vihetik, a potrohos vének jóléti társadalma ez! Dolgoznék ott két-három évet. és megtisztulva hazajönnék. Lelki purgatórium lenne ... — És a családod? — A fiamat meg a feleségemet is vinném. Nem árt nekik sem. ha tisztulnak kicsit. ' Porfelhőt verve állt meg a kocsi egy pár házas falu közepén : — Én eddig jöttem. Itt van egy kemping is. ha ma már nem akarsz tovább menni — Kösz. szia! — Vágtam be a liffegő ajtót. A kis tó szélén meghúzódó kemping családias volt és olcsó. Letáboroztam. — Üdvözlöm szegény, de annál szebb földünkön! — lépett oda hozzám este a kempinges nő kajla fülű férje. Miután valamelyest magához tért döbbenetéből. hogv én kelétről. Magyarországról jöttem, hosszú sóhajjal lendületet vett: — Tudja, itt Ardeche-ben jószerivel már csak hollandok élnek. Pár éve kezdtek ideszállingózni az elhagyott tanyákra, főleg a fiatalok, családostul. 'Itt ugye csönd van. fenyők, fag.valok. szederbokrok, szóval kellemes. — És mihez kezdenek itt? — Termelnek. Főleg őszit, meg meztelen barackot. — Az mi? — A szilva és az őszibarack keresztezése, nem túl nagy, az őszinél keményebb, levesesebb. Majd kóstol ia meg, ha még nem evett. De fiatalok vannak itt franciák is. Párizsból meg a nagyvárosokból menekülnek ide csapatostul. Aztán itt. az eldugott hegvek között kolóniákat szerveznek, kalyibákat tákolnak, mint az ősemberek Az egyik kecskét tart a tejért, sajtért, a másik kis táblán búzát vet. va» aki kovácsol, farag, sző. és így tovább. Esténként meg vallási és filozófiai előadásokat tart a csoportnak egy-egy önjelölt prédikátor. A viták kiindulópontja mindig a mai társadalom pocskondiázása. — Jacques, gyere, segíts bevinni az asztalt! — kiáltott a lakókoc.-i-iroda előtt toporgó fürdőruhás asszony. — Jó, megyek! Hát pihenjen jól. és legalább egy hétig maradjon nálunk! Kétnapi fürdőzés és hegri séták után fölszedtem a sátorfámat. \ madár- és tücsokdalt félóránként ha megtörte egv-egv elzúgó kocsi 'zaja, aztán hosszú ideig megint semmi, csak a természet hangjai. Már kezdtem föladni a reményt, mikor lassít egv nyugatnémet rendszámú, piros R 4-es Két fiú ült benne, szőke hajuk vállig ért. Boldogan préselődtem be a hátsó ülésen tornyosuló csomaghegyek közé. Megtudtam, hogy a bozontos sofőr hamburgi diák. nem kevésbé bozontos útitársa meg hannoveri segédmunkás, aklü az előbbi egv hete vett fel Nizzánál. s azóta együtt járják Franciaországot. Az autóstopos sorstárssal nem kellett keresni a közös témát: — Nem nagyon vesznek föl a franciák, ugye? — fordult hátra, könyökét az üléstámlára fektetve. — Nem. keservesen megv. Csak a fiatalok állnak meg. de közülük is csak azok, 4akik valaha szintén stopoltak. Ilyen meg egybe kevesebb van. hisz minden tizennyolc évesnek első dolga, hogy kocsit vegyen — Nálatok könnyebben megy? — érdeklődött. — Igen. jobb. — A középkorúnk, idősebbek nálunk Németországban sem vesznek föl senkit, pláne hosszú hajjal nem. Félnek." Csak ahhoz értenek, hogy a me! ásnak bagót fizessenek. Vagy beadod a derekad. és csörtetsz előre a dzsungeltársadalomban. vagy csak robotolhatsz. pénz meg alig. Abba is hagyom pár év múlva. — És mihez kezdesz? — Már megbeszéltem négy haverommal: pár év alatt összevakarunk egy kis tókét. aztán, átjövünk ide, Franciaországba, a Pireneusokban veszünk egv elhagyott tanyát, és gazdálkodunk. A többi meg el van felejtve. Azt mondják, jó ott.. . Előrefordult, s kis matatás után egv fél tábla csokit zizegtetett elő a kesztyűtartóból: — Törjél! — Kösz! Aztán a lába mellől üdítő italt emelt föl. és hátranyújtotta. A Suehard-csokit majszolva elgondolkoztam: a francia fiatalok Indiába meg az ördög tudja, hová. a hollandok, nyugatnémetek pedig Franciaországba menekülnek utált társadalmuktól. Ez lenne hát a megoldás...? Följebb küzdöttem magam a csomaghalmazon. Bal lábam zsibbadása lassan fölengedett. Kinéztem a zötyögő kocsiablakon. A napos domboldalon sakktáblaszínű tehenek legelésztek gondtalanul. ..Négy lábon járó Camembert-ek" — nyugtázta a látványt gyomrom , félszeg kordulással. s magamban kicsit büszke voltam humoromra. GRABOCZ GÁBOR *