Délmagyarország, 1984. november (74. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

4 Szombat, 1984. november 10. Találkozások Az evezősedző Valaki azt mondta: — A Tisza elképzelhetetlen Soós Pista bácsi nélkül, illetve Pista bácsi a Tisza nélkül. Találóbban aligha jellemezhették volna Soós Istvánt, aki kereken hetven esztendeje evez a folyón. Bár az utóbbi időben kevesebbet hallani utasításait az evezősöket kísérő csónakból. — Játszom a nagyságos urat — mondja —, csinálják a fiatalabbak. Bár nem hagyom abba, hiszen a koporsóig kell dolgozni. Tősgyökeres szegediek. Apai nagyapja vasutas volt, v anyai nagyszülők jómódú polgároknak számítottak. Édesapja kereskedőként egzisztált, majd tönkrement. Talán az anyai ág érdekesebb a szegedi emberek előtt. A Regdon famíliát valószínűleg az idősebbek még ismerték, ők építették az első szegedi úszóházat. A dédpapa látta külföldi utazásai alkalmával, hogy a Dunán fából ácsolt fürdőházakat tartanak az osztrákok. Magával hozott egy német supert (hajóácsot) és 1874-ben elkészült az első szegedi „fürdőbárka". — Az emlékezetes szegedi nagyárvíz idején, 1879-ben nemcsak a Regdon család, hanem még néhány família aaon vészelte át a nehézségeket. Az úszóházat állandóan bővítették, végül 90 méter hosszú lett. — S mi lett a sorsa annak a nevezetes úszóháznak? — Elrohadt, tönkrement, majd elárverezték, s mint faanyagot vették meg az emberek, tűzrevalónak. Az úszóházra is jobbára csak a tehetősebb családok gyerekei jártak Béreltek kabinokat, s a tulajdonosok ősszel egyenlő arányban osztoztak a tiszta jövedelmen. Heten voltak a Regdon testvérek. „Egyikük volt az anyai nagyanyám." Nehéz elképzelni, hogy kisunoka ott érezte jól magát az úszóházon. a folyón. — Milyen volt a gyerekkora? — Úszni, evezni és kerékpározni előbb megtanultam, mint írni és olvasni. Mészáros János bácsi, aki mentőcsónakos volt, sokat foglalkozott velem, ő tahított meg úszni is, evezni is. Élvezetesen mesél a régi időkről, az akkori fiatalok csínytevéseiről A hídról fejest ugráló „aranvifjakról", akik még borravalót is adtak a rendőrnek, amikor a büntetést kifizették. Soós. Istvánnak is voltak álmai ifjú korában. A felsőkereskedelmi iskolában érettségizett, s úgy tervezte, beiratkozik az» amszterdami tengerészeti kereskedelmi akadémiára. Mar majdnem megváltotta a vonatjegyet, amikor beütött a krach. — Pedig szerencsésen indult a továbbtanulásom ügye, a tandíj felét az állam fedezte volna, a másik felét édesapám. Sajnos tönkrement apám üzlete, és lőttek az amszterdami akadémiának. Apám testvérei között viszont voltak magas beosztásúak. Egyik nagybátyám a postánál dolgozott, mint főtisztviselő, az intézte el, hogy fölvegyenek a szegedi postaigazgatósághoz. Ott nyomta le negyvenegy esztendőt, és 1969-ben nyugállományba vonultam. Első alkalommal. Valamikor irigylésre méltó munkahely volt a po6ta. Bór kereskedelmi iskolai végzettsége volt, mégis átképezték a műszaki vonalra. „Egyébként szerettem babrálni a villamos berendezésekkel és egyéb szerkentyűkkel." Postaműszaki főfelügyelő lett belőle — Huszonnyolc éves koromban már osztályvezető voltam, magas fizetéssel. Ismeri a régi nótát? ..Havi kétszáz pengő fixszel .. ." Persze az is kiderült a beszélgetés folyamán, hogy a munkafegyelem és a minőség mércéjét igen magasra állították. — Különben is más volt az az idő. A munkanélküliség réme fenyegetett mindenkit. Ott volt a félelem az emberekben, mi lesz. ha kirúgnak? A távirdász azért igyekezett, hogy vonalfelvigyazói tanfolv,imra kerüljön, hogv előbbre lépjen a ranglistán és a fizetésben Akkoriban eszébe sem jutott az embernek, hogy vegye a kalapját és néhány garasért más céghez menjen. Soós Pista bácsi olv plasztikusan mesél a régi Időkről, hogy szinte filmkockákat vetít a hallgatói elé: — Az érettségizett fiúk beléptek egy bankfiókhoz, vagy a paprikásokhoz, és élték szorgalmas munkával életüket, fütyültek a világra. A munkafegyelem olyan volt, hogy arról ma álmodozni lehet csupán. A postánál az alkalmazottaknak kívülről kellett tudni Magyarország vasútvonalait, s a vonalak menti állomásokat Ha valaki egy rongyos levelet „tévútra" adott ötven fillért levontak a fizetéséből. Akkor annyi pénzből a legjobb vendéglőben is adtak egy ebédet — memorizál Pista bácsi, és fölsorolja a Budapest—Bécs közötti vasútállomásokat. majd Budapest és Nagykanizsa közötti állomások következnek. Csak ámulok a hetvenhat éves ember emlékezőtehetségén, nyoma sincs az artorios clerosisnak. Persze azt írtuk a címben, hogy edző. Az evezés szerelmese, és hozzáértő mestere. Kilenc esztendeig versenyszerűen evezett, huszonhét éves korában lett edző. Hajdanában az evezést is olyasféle úri sportnak tartották, mint a teniszezést, vagy a vadászatot. — Milyen eredményei voltak? — Ne dicsekedjünk, hagyjuk a múltat nyugodni,. .« V Szóba kerül cikk-cakk alakban a posta és az evezőssport. A posta lerobbant a világháború végére. Szinte a romokból élesztették újjá. Az evezőssport is csak később tért magához. Megemlítettem Pista bácsinak, hogy a Tisza partján is jól lehetett hallani, amikor „szócsövén" át irányította a gyerekeket. A szegedi evezőséletről könyvet. fit Színes olvasmány, érdekes történetekkel, korabeli fényképekkel. Az első képet sokáig nézegettem. Meák Gyula szegedi patikust ábrázolja, aki a millenniumi országos versenyen aranyérmét n.vert. Büszkén néz a fotográfusra, bajsza fölfelé pödörve, trikóján húsz érem csüng. „Azt a versenyt még Ferenc/. Jóska is megnézte." S az utolsó fölvétel a mai szegedi ifjakat ábrázolja: Tóth Erika és Sávai Beatrix evezőspáro6t, akik országos bajnokságot nyertek. A könyv bevezetőjét a vízügyi igazgatóság vezetője írta: „Kevés ilyen all-round sportmannt ismertem, mirit Soós István." — Nehéz sport az evezés? — Nagyon nehéz, a sportorvosok szerint a legnehezebb, utána a sífutás következik. — Viszont egészséges, mondják. — A tüdőt tágítja, s minden izmot megerősít. Aligha lehet jobb reklámja az evezésnek, mint Soós Pista bácsi kitűnő egészsége, hetvenhat év után is meglevő friss szellemi és testi ereje. — Csak kimegyek a partjára, végignézek rajta, és boldogság tölt el. Sehol máshol nem tudnék élni. Ha három napig távol vagyok, már honvágyam van a Tisza után. Nekem a Balaton, vagy a Duna csak víz, a Tiszával nem lehet egy sorban sem említeni őket. Bűbájos folyó, gyönyörűséges, olyan, mint a legszebb fiatal leány, menyaszszony korában. Szerelmes lesz az ember belé. Cinkostárs, harcostárs. pihentető testvér. Megnyugvást ad testnek és léleknek. — Nem féltékeny a felesége? Kevés embertől hallottam olv szépen beszélni a Tiszáról, mint Soós Pista bácsitól. Barátságuk, szerelmük megérdemli, hogy még nagyon sokáig tartson. GAZDAGH ISTVÁN Kéznyújtásnyira a jövő A

lmokat kergetni nem ió dolog, csalódás. kiábrándultság az ára. s ha eljön az igazság órája, a rideg valóság derékba töri a cselekvő kedvet. így van ez a magánéletben, s talán még inkább a politikában. Más azonban az álmok kergetése es megint más a képzelőerő: ez utóbbi nélkül nincs is igazi, nagyvonalú, lelket mozgató politika. Ez a képzelőerő ment meg a földhöz ragadtságtól, bajok idején a reményt vesztett panaszkodástól. biztatást ad, segít felrajzolni az elérhetőt, a kivívhatót. Ezúttal azonban ne menjünk túl messze előre az időben, ne foglalkozzunk elkövetkező századokkal. Maradjunk földközelben. Jelenközeiben. Az alábbiakban olyan jövőről szólunk, amely már ma meglehetne, ha . . Ez a ha most a kiindulópont. És át is váltunk prózába. a politika hétköznapi nyelvére. Ha a másik fél — a Nyugat — megtartaná azt, amit egyszer már aláírt, és elfogadná, amit a szocialista országok jó lélekkel s mindanynyiunk üdvére, a kapcsolatokat javítandó eddig javasoltak f— itt is lenne az a bizonyos jövendő. V

együk csak elő az aláirt papírokat Egyetlen újabb óriás rakéta se kerülne sehol a helyére, ha az Egyesült Államok kongresszusa jóváhagyta volna azt a szerződést. amelyet öt évvel ezelőtt úgy írtak alá, hogy az amerikai elnök még át is ölelte a szovjet főtitkárt. Egyetlen új atomfegyvert sem próbálnának már ki, ha a tengerentúliak nem szakították volna meg a kísérletek teljes tilalmáról szóló tárgyalásokat. Mindez azonban a gyorsan idevarázsolható jövőnek kisebb része. A nagv lépést azzal lehetett volna Tnégtennl, ha mindenei fontolóra veszi az asztalon levő. gondosan kidolgozott szocialista javaslatokat. Ebben az esetben szinte azonnal felére csökkenne az atomfegyverek száma, majd általában megszűnne « gyártásuk, elkezdődne a megsemmisítésük. Sokkal kevesebb és mind kevesebb katona állomásozna földrészünkön, egyre ritkábban tartanának hadgyakorlatokat. Sorra vennék az egyéb pusztító eszközöket, és kitalálnák megsemmisítésük módját: a vegyi fegyverekét, a sugárfegyverekét, az űrfegyverekét. Büszkén jelentenék a kormányok parlamentjük előtt minden esztendőben, hogy ismét kisebb lett a katonai költségvetés, megint többet fordítottak beruházásokra. a nyugdijak és családi segélyek emelésére Ebben a jövőben még lennének hadseregek, viták, ellentetek és nemzetközi feszültségek is, hiszen különböző társadalmi rendszerekben, eltérő fejlettsegű országok között élünk, nincs varázspálca, amelv egyetlen intésre mindezt eltüntetheti, nincs olyan csodaelőterjesztés. amelv ezt gyorsan fölszámolhatná. Ha sorra vesszük a szocialista országok javaslatait, jól láthatjuk, hogy valamennyit ehhez a helyzethez szabták, mind a mának szól. és ott van vitára készen a másik oldal kezében. Olyan reális világ teremthető általuk, amelyben létrejött az egymás Iránti bizalom. S

zázadunk utolsó negyedének kulcsszava ez: nemzetközi bizalom. Nem több, de nem is kevesebb. mint a tudat, hogy a másik sem akar elpusztítani, erőszak fenyegetésével valamit ránk kényszeríteni, kétvállra fektetni, hanem — amennyire ez ma még lehetséges — az óhatatlanul feltörő vitákban, érdekellentétekben valamilyen békés megoldásra törekszik. Homlokát ráncolja talán most az olvasó, mondván: van-e értelme a „mi ienne, ha" játéknak? Történészeink között valóban folyik vita arról. hogy célszerű-e, föltenni a kérdést múlt eseményekkel kapcsolatban: „Mi lett volna, ha?" De a „mi Jenne. ha?" játék, tehát a jövendő fontolgatása nagyon is hasznos A jövő még előttünk van; elfogadhatjuk. vagy elvethetjük a változatokat cselekedhetünk így vagy úgy. Ezért érdemes elővenni a jövőfestő képzelőerőt. Felrajzolni magunk e.s mások elé, milyen lenne Európa. tágabb hazánk, ha .. . Ha 1979-ben elfogadták volna a Szovjetunió kinyújtott kezét, talán már egyetlen közepes hatótávolságú rakéta árnyéka sem vetődne földrészünkre: ha Bécsben már tíz évvel ezelőtt jóváhagyják a szocialista változatot, a mainál sokkal kisebb hadseregek állomásoznának Európa közepén. N

em vészharangot kongatunk. Nem azt bizonygatjuk, hogyha ma nem fogadják el javaslatainkat — összeomlik a világ. De azért ió lenne sietni. Ez a mai generáció is szeretne biztonságosabban élni, szilárdabb gazdaságot fejleszteni, bővebben jutni a javakhoz, megnyugtatóbb körülményeket hagyni gyermekeire. Nem szabad pazarolni az időt. Akár a természeti környezetet vizsgáljuk, akár a politikait — minden nappal romlik valami, amit egyre nehezebb. vagy éppen lehetetlen lesz jóvátenni. Kezünkben a megoldás, felelősek vagyunk érte. Különösen azok felelősek, akik egvre csak nemet mondanak erre a kéznyújtásnyira levő jövőre TATÁR IMRE gjni Tandori Dezső A madarak nemzetközisége Másképp mondják: „madár" itt és ott. mégis mintha úgy megállnék valami váratlan hegycsúcsocskán. elnevet ném Berda Józsefről, aztán örvendeznék, mennyiféle a kilátás! Madár és madár mindenütt, erdőkben is bizonysággal. Elég felütni asztalomon ezt a gyűjteményt, fölfedezek valamit máris: egy harkály bukkan elő. s olyan ismerős! Hiszen ezt a harkályt én fordítottam litvánból. Futok, hadd közöljem másikunkkal a hírt. ő eleséget aprít a kinti rászorulóknak: tavasz jöttét várjuk. De ezen a fölfedezett tájon az van. tavasz! És mielőtt a konyhába érnék, tekintetem megakad egy falinaptáron. Hát persze: Itt is harkály, egy másik, tocsogós angliai tájról, hol annyi vándormadár vonul át évente, és az én levelezőtársam sorra megmenti a lebukókat. lábadozókat, már amelyik menthető. Jégmadár, hattyú, kanadai lúd. csér. de sólyom is. bagoly, veréb meg feketerigó, geze. mindenféle volt már az ismeröy. nyolcvan faj I Nekünk meg közeli ismerősünk egy cinke és egy poszáta, ugyanez a tű-csőr. és még szebb szem, minta harkályé. Talán csak mert a miénk. Rohanok vissza a vershez, micsoda hirtelen támadt gazdagság, olvasom mi áll ott. Hogy a féreggyűjtő harkály szótára tele van hieroglifákkal. Ember nem tud annyi szót. Ősök lelkei lengenek a kopács hangokban. Az erdő örökrímes eposza szól. Menjen hát üzenet kedves költőmnek. Eduardas Miezelaitisnak oda litván vidékre. Cliff Christiene-nek pedig az áthúzós tájra. Kívánok nekik gyönyörű szavakat s madarakat, érezzenek ölömet a társaságukban, valamennyiünk érezhető boldogságára! (Berda József emléklap. 1984)