Délmagyarország, 1984. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

Szombat, 1984. szeptember 29. 48 Találkozások A tisztviselőnő Pontosabban a nyugalmazott tisztviselőnő. Bár az is igaz, hogy manapság ritkán mondja bárk.1 is ezt a titulust szakmájára. Inkább részletezik a fölvállalt munkakört: bérelszámoló, levelező. könyvelő, pénztáros, „esztékás", munkaügyes ... stb. Viszont hajdanában, ha egy érettségizett ember (akár lett légyen az a gyengébb nem képviselője) vetetlenül állást kapott magán-, vagy közhivatalban, örömmel nyugtázta, hogy tisztviselő. Lehetett díjtalan díjnok (kezdő, és fizetést nem kapott), kinevezett díjnok, sót később akár íroda^ vezető is. Ez utóbbi beosztást csak olyanok nyerték el, akik nagyon sokat tudtak, vagy nagy befolyású protektoruk volt. A fehér hajú. kedves idős hölgy régi ismerősöm: öt évvel ezelőtt a itoeeedi Orvostudománvl Egyetem fonyódi üdülőjébe együtt érkeztünk, de ő — nagy szerencsétlenségére — másnap már hazautazott. Ugyanis eltörte a karját. Sajnáltuk, és sokat emlegettük Kátai Rózsát, az egyetem egyik legidősebb dolgozóját. Otthonában kerestem föl Rózsa nénit. A Sellő-ház második emeletén, egy parányi garzonban lakik. Zsúfolt a szoba, régi almáriumok, nagy kombinált szekrény. csipketeritővel díszített asztal és székek között helyezkedtünk eh Rózsa néni 83 éves. s akár hiszfk, akár nem, de fi 1921-ben kezdett el dolgozni a s-zegedi egyetem patikájában. Hatvanhárom évvel ezelőtt! S még ma is bejár, segít az utódnak. — Nem Ismert kl magát az adminisztrációban, meg jelenleg a besorolásoknál sok a papírmunka, abban motoszkálok. Bár azt. is tudom, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen —, mentegetódzik. Nézem a falakon levő képeket, festett tányérokat. Nem nehéz észrevenni, hogy erdélyi motívumokat képviselnek. A kedves Idős hölgy szilvapálinkát tesz az asztalra. — A rokonok hozták otthonról, fahordóban érlelt ital. — Hol van az az otthon, ahol ezt a szilvóriumot főzték? — Kolozsvárott. A szülőföldem nekem az otthon, s úgy mondom, hogy haza megyek, ha ritkán eljutok oda. Pedig hatvanöt éve, hogy itt élek. Szeged adott otthont és kenyeret, szüleimet a szegedi föld fogadta be. Jókaival vallom: „... amelyik hant ideköt...* Egyidős e századdal. Népes családban nevelkedett, ma egyszál egyedül éldegéL Ambíciója, szellemi frissesége meghazudtolja életkorát — Fáradt vagyok már, többet kell pihennem. Úgy vagyok az élettel, hogy nekem mindennap ajandék. Korosztályom, nemzedékem tagjai lassan elfogynak. Amikor a házzsongrádi temetőbe kisétáltam, minden parcellában „ismerősöknek" köszöngettem. , — Rózsa néni, ön 1921 óta tisztviselőnő. Ezt kívánta? Erre a pályára készült leányka korában? — Soha sem akartam tisztviselő lenni. Nem is imádtam ezt a munkát de hatvanhárom esztendeje pontosan és precízen csináltam. Mondjam azt. hogy inlcábh lírai alkat vagyok, mint a számok, az adatok „rendezője". Visszakérdez, hogy miért akaróit írni rója, hiszen nem szerepelt ő soha újságban. ,.Még a rendőri rovatban sem". — humorizál kedvesen mosolyogva. — Beszéljen egy keveset gyerekkoráról. Eltűnődik egy pillanatra. Hol is kezdje, mit is mondjon. Föláll és az egyik almáriumból fényképeket vesz elő. A korabeli amatör fölvételeken szülei és testvéröccse. A legfrissebb színes képeken őt köszöntik munkatársai az egyetemen, a szakszervezeti bizottságon. Közben kereken nyolc évtized rohant el. — Szüleim a székelyföldön éltek, elődeiknek erdöbirtokuk volt. Anyám csöndes, szolid aszszony volt, olyannak ismerte piindenkt, apum mar bohémabb természetet örökölt. Trianon után kerültünk el a szülőföldről. — Iskoláit még ott végezte. — Kislány koromban nagyon szerettem sportolni, a diákok között válogatott szertornász és •műkorcsolyázó voltam. Azért is iratkoztam be a kolozsvári egyetemre, hogy a sportban még többre vigyem. De egy baleset keresztülhúzta számításaimat. Oiy szerencsétlenül estem, hogy a gerincem megsérült Sokáig kórházban feküdtem, majd két mankóval botladoztam. Elmaradt a sport és elmaradt az egyetem is. — S amikor Szegedre kerültek, hogy folytatódott az életük? — Pontosan hatvanhárom évvel ezelőtt alkalmazott a szegedi egyetem tisztviselőnek a gyógyszertárba, amely akkor a mai fémipari iskolában székelt. Előbb díjtalan díjnok voltam. Kinevezést nemigen adtak senkinek, szilencium volt az állásokra, pláne a női alkalmazottakra. Akár hiszi, akár nem, de csak húsz év múlva, 1941-ben véglegesítettek. Aztán már „fölfelé" ívelt a pályám, a fölszabaduláskor irodavezető voltam. A „gazdám". Dávid Drofesszor támogatbtt és szeretett. Hosázasan mesél a régi időkről a sorsfordulókról: 1919-ről, 1944ről. Szeretettel emlegeti a hajdani egyetemi tanárokat. „Mind, mind erdélyiek voltak." — Ismertek engemet is. Isekutz Béla, az idős és a fiatal Jancsó Miklós, Ditrói, Purjesz, Vidákovics tanár úr még műtött is egyszer bazedowal. Látja ez . már történelem, s én is egy ittfelejtett darabkája vagyok három korszaknak. Ügy emlegettük az első világháború előtti éveket, hogy a boldog békeidők, aztán jött a háború és a repatriálás, majd a második világháború, s szeretném hinni, hogy az utánunk élő nemzedék erre a mai korszakra is a békés kifejezést, jelzőt emlegetik majdan a távoli jövőben. S micsoda nehéz idők voltak azok a sorsfordulók. A legutóbbiról sokat mesélt Rózsi néni. Nyitott teherautóval jártak Budapestre, a gyógyszergyárakba, hogy a szegedi klinikáknak a legszükségesebb gyógyszereket beszerezzék. Engem viszont furdalt a kíváncsiság, vajon miért nem ment soha sem férjhez Kátai Rózsa, hiszen a hajdani fölvételek is bizonyítják, csinos és karcsú leány volt. — Nem haragszik, ha megkérdezem, miért maradt pártában? — Nem sikerült — mondja kissé rezignáltán. — Bár tizenhat éves koromban menyaszszony lettem. A vőlegényem erdész volt Kassán. Esküvőre készülvén utaztam hozzá, de temetésre érkeztem. A fiút a háborúban tüdőlövés érte. gyógyulóban volt. amikor elzuhant egy tuskón, a tüdő fölszakadt és nem volt mentség. Később voltak kérőim, de nem tartottam őket komoly embereknek. Maradtam a szüleimmel. őket ápolgattam és eltemettem. A magam életének sorát halogattam, s végül nem öreg, csak vénlány maradtam. — Huszonöt éve . nyugdíjas, miért dolgozik még ma is? — Mit is tehetnék. Senkim sincs e hazában, a munkahely a családom is. ahol hatvanhárom évem telt el csöndesen. Bár a látásom romlik, de azért csak az egyetemen érzem jól magám. GAZDAGII ISTVÁN Hajszoltak vagyunk... E

gykori osztálytársamat csak a véletlen hozta el érettségi találkozónkra. Mert époen itthon tölti szabadságát. Különben egy kelet-afrikai országban gvakoroüa ideasebeszi mesterségét. Szeaénv ország ahol még dúl a polgárháború. Mindez csak annviban tartozik ide. hogv sok felől kénytelenek ott szakembereket toborozni. Valahai osztálytársam az egyetlen idegsebész abban az országban, ahol túlontúl is naav szükség van munkáiára. a háborús sebek gyógyításában. De dolgoznak ott szén számmal más nemzetek tagjai is. iapánok éppúgv. mint franciák, svédek csakúgv. mint kanadaiak. Szakemberek, akik iobbára egvmá.s társai a szabad időben, akik szinte zárt kolóniában élnek. Bőven van módiuk hát éjszakába nvúló eszmecserére. Esvkori osztálytársam tán ott messze. lett büszke igazén Magvarországra. A nemzetközi kolónia minden tagia elismeréssel nyilatkozott ugyanis rólunk. Afféle világcsavargók ők. akik szaktudásuk és vállalkozó szellemük jóvoltából szinte az egész világot bejáriák, s alig akad köztük olvan. aki ne töltött volna Magvarországon hosszabb-rövidebb időt. Es mind egybehangzóan dicsérnek bennünket — mondia valahai osztálytársam. Dicsérik feilődésünket. azt a ma csodásan ritka biztonságot, amit ez az ország nyújtani képes Dolgárainak. Ügy vélik. Magvarország fölfedezett valami egészen ritka dolgot. Mert mi is a megszokott képlet a világon? Egv ország vagy tökéletes létbiztonságot nvúit valamennyi polgárának, de közben lemond a kor diktálta, gvors fejlődésről, vállalva a lemaradás egyre tűrhetetlenebb kockázatát: vagv fölzárkózik, részese lesz a világ gyors fejlődésének, de közben képtelen garantálni a létbiztonságot. Mert a gyors fejlődésért — ha csak átmenetileg is — szinte mindenütt növekvő munkanélküliséggel, a szociális kiadások értékcsökkenésével kell fizetni. Szóval, ebbeh a kis kolóniában — és a külföldi lapokat olvasva, másutt is! — sokan nyilatkoznak úgv rólunk: mi egv kicsit a Kánaán vagyunk. Mert fejlődünk is. s mégis garantálni tudjuk a létbiztonságot Azt már csak mi tehetjük hozzá legföljebb. hogv e kompromisszumos megoldásnak a hátrányait is bőven érezzük. Mert fejlődésünk korántsem olvan gvors. mint lennie kellene, s a garantált létbiztonságot is nehezebb megélhetéssel, stagnáló, olvkor csökkenő reáljövedelmekkel kell megfizetnünk. N

em is olvan szép tehát a menyasszony, mint amilyennek messziről látszik. Barátom is mondogatta a maga érveit, de csak legyintettek rá: örüljetek .. . Legföljebb egvet tettek mindehhez, szinte egvbehangzóan. sőt óvón is: anvnvi és annvira hajszolt embert, mint Magvarországon. sehol sem láttak! Akárhogy is igyekszem végiggondolni, igazuk lehet. Géemkák véeéemkak. túlmunkák, maszek föladatok közepette élünk. Mesés jövedelmekről vélünk tudni, pedig iobbára még ez sem igaz. Megmondhatói lennének ennek a szövőnők, akik hetente kétszer-háromszor is rádolgoznak négv órát a napi nvoicra. s ezzel a tetemes terhelessel egynegyedével. harmadával, ha meg tudiák növelni keresetüket. Mert többnvire nagyon is meg kell dolgozni a többletkeresetért, a pihenés, a család, a láiékozódás. a művelődés kárára. Emberi kapcsolataink kárára. Hajszoltak vagyunk — mondiák ránk külföldiek. És hogv igazuk van. mi bizonyíthatjuk leginkább. Legföljebb mi is megelégszünk azonban a ténv tudomásulvételével, s a kérdést — miért? — nemigen tesszük föl. magunknak sem. , Nyilván, szerteágazóak az okok. Mert fejlődnünk is kell mert a szociális biztonságról (munkahelyhez való iog!) sem mondhatunk le. mert gazdaságunk ma sem képes igazán hatékonyan működni és feilődni. hát többletterheket is kell vállalnunk. Legalubbis ígv gondoljuk. ígv véliük természetesnek. És igaz is. ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogv végül is senki nem akar szerényebben élni. mint iobb időkben azt megszokta. Sőt nemhoev szerénvebben élni nem akar senki, hanem lemaradni sem. A többitől. Azoktól, akiknek a véletlen, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helv. a csúszó- vagv hálapénzek, vagv éppen a felértékelődőben levő szaktudás reáliövedelemben is többet hoz manapság, mint korábban Nem akarunk, s nem tudunk lemaradni. Rendben van. mondia magában az .ember. Hisz a fölzárkózás szándéka akarást, az akarás munkakedvet és vállalkozókedvet szül. Vagvis azt. amire époenhogv a legnagyobb szükségünk van. (Igaz szül vadhajtásokat is.- de hát az inkább a tisztes metszésre tartozik.) Szóval, akarásokat, vállalkozókedvet is köszönhetünk jócskán mai helyzetünknek. Szerencsére. Csak az okok'és indítékok sántítanak néha. M

eedöbbenve látom az óvodás gverek karián a drága kvarcórát, uiián az aranygyűrűt és a nvakláncot. Magamban legalább azt remélem. a számokat már ismeri. És télen megdöbbenve látom maid ugyancsak az óvodáson a drága irhabundát a mama hároméves, kopottas télikabátja mellett. Hogv a gverek egv év alatt kinövi a bundát? Hogv elég lesz egvszer elhasalnia a latvakban? Mindegy, a gyerektől, ugye. nem lehet megtagadni semmit. És látom vonulni az iskolásokat, tízévesek, ha lehetnek. Mindegyiknél diplomatatáska, egv-kettő. ha visz iskolatáskát vagv farmerzsákot. Féloldalra görnyedve cipelik státuszuk komikus antiszimbólumát. Az iskolaköpeny alól kivillogó vákony. mezítelen lábak mellett himbálózó diplomatatáskák akár mosolyra is késztetnének, ha nem seiteném. olykor, s legtöbbször, mennyi szillői lemondás, túlmunka. s kezdődő gyermeki zsarnokság adia e komikus látvány komorabb fedezetét. És látom fizetni néha az egyetemistákat a Hugiban. Olvan helyeken, amiket az ember tisztességes keresettel is csak megfontoltan enged mee magának. Akár örülhetnék is neki. hogy egyetemi hallgatóinknak legalább eev része mily kpnnven képes lépést tartani emelkedő árainkkal, ha nem seiteném. mennvi szülői verejték tapad az ilv könnyen adott apanázshoz. Legaláb.bis legtöbbjüknél. akik manapság több zsebpénz fölött rendelkeznek mint amennvi diplomás kezdő fizetésük lesz. És sejtem, hogv elégedetlen és elkeseredett ember lesz belőlük. Még akkor is. ha a szülők utolsó nekibuzdulással, még megveszik a lánvnak a lakást, a fiúnak a bútort és a kocsit, hogv most már. diplomával a kézben, keresőként élletek 'szénen. gverekek. Mert á két fizetés sem lesz elég a rezsire, a benzinre, s a megszokott életmótf 'folytatására. És akkor úiabb ezrek kellenek a szülőktől. akik még haiszoltabbak lesznek tán, s úiabb ezrek túlmunkából, géemkákból. s kl tudia. miből még. hogv az újonnan munkába álló generáció is eleve haiszolttá tegve önmagát. Mert ha megiön a averek. annak is kvarcóra, ékszer, diplomatatáska és maidan zsebpénz kell... L

ánc. lánc. eszterlánc ... — énekelhetnénk, ha a haiszoltság körforgásában iutna még rá erőnk. Ha iut maid rá erőnk, amikor a családi kapcsolatokat már nem is csak az egyszerűség, hanem a gyermektől és közegétől eevaránt kikövetelt kénvszer iegvében is helyettesíti az ékszer, a táska, a bunda, a könnven adott zsebpénz. SZAVAY ISTVÁN Dusa Lajos Abban a városban maradtál Ki tudott szökni cinkosabban nálad? Mi tudott lebegőbben bullamzani a te haiadnál? Micsoda táncot Járt szememben melled az ég s a föld között: s még lábad is. a röghöz kötött kél hámszaggató kancacsikó, még a lábad is hogy iramlott a iárda szennyes kifutóján az ígéretes hegvek felé: El-el a sors-árenda nyúzott, örömhervasztó terepéről!. .. Ezért volt kár az esti séta éppen akkor és pont oda. A gyermekkórház előtt az az asszonv és az az üres pólva. az az üres arc. az a tömör lassan gördülő nehézvíz-könnvesepp. S míg a te ,.iaiklslánvom"-odra az én iaifiam ránvilallt. fordult a szél is. Feketén hullt körénk a pernyés ipari gyász. s hiába volt a vacsora a fenvők alatt, a bárzenét kifütvölte az esti szél: és később is. az üres lakások lopott, idegen szobáin is átment az ürespólvás asszonv. — Mert te, a városban maradtál, abban a városban, ahol halott csecsemők sírása hallik mindörökké a fák fölött. |H BFRTRAND LAVIER-FF.STMF.NY