Délmagyarország, 1984. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

Szombat, 1984, szeptember 15. Irodalom és decentralizáció Alapítsunk-e múzeumot ? J

ogtalannak kellett minősíteni és meg kellett változtatni egy községi tanács és egy művész közötti megállapodást, amely szerint a helyi tanács önálló múzeum alapítását vállalta a művész alkotásaiból. Pedig mindkét fél jóhiszeműen járt el. A tanács a község szülöttjét akarta megbecsülni, s ha a szomszédnak van, nekünk is legyen, nemes gesztusától vezérelve döntött. A művész pedig gyerekkorának helyszínén vélte munkásságának maradandó emlékét megteremteni. Csakhogy a tanács túllépte jogkörét. A múzeumalapítás joga nincs decentralizálva, nem a városoké, községeké — hanem a megyéké. S a múzeum, emlékház, emlékhely létesítését előzetesen művelődéspolitikai összehangolásnak kellett volna megelőznie. Párt-, állami és minisztériumi egyeztetésnek. Nem a bürokrácia, nem is a tekintély okán. Villangó István, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője mondja. — Egységes elvnek, azonos politikai, művészi, müvészetpolitikai mércének kell érvényesülnie, amikor valakinek múzeumot, emlékhelyet szentelnek. A minőségi megméretésen kívül meggondolásra ad okot, hogy az egyre-másra szaporodó emlékhelyek az anyagi eszközök szétforgácsolását vonják maguk után. Mert egy emlékmúzeumot nem elég létrehozni — még ha a mű tárgyakat ajándékba, vagy jutányosán is kapta a múzeum — épületre, muzeológusra, személyzetre van szükség az anyag kezeléséhéz, karbantartásához. feldolgozásához, gondozásához, őrzéséhez. I

rók, festők, szobrászok, zenészek gyakran úgy vélik, akkor találják meg a halhatat' lanságba vezető utat, ha műveiket, személyes tárgyaikat önálló múzeumban őrzik meg az utókor számára. Ha szabad kezet kapva — mindenki ott és akkor hozna létre önálló kiállítást, ahol akar — ez óhatatlanul a színvonal esését, az értékek felhígulását jelentené. Már most is itt van a múzeumalapító és adományozó buzgalomnak olyan túlzása, amely az élvonalba nem tartozó alkotónak állított emléket. Az újonnan felajánlott hagyatékokat (megállítva ezzel a múzeumok szaporodását) a központi irányítás, az országos gyűjtőkörrel rendelkező múzeumokhoz. közgyűjteményekhez továbbítja, egy-egy gyűjteményt a hag.vatékozó kívánsága szerint természetesen együtt tartva. A minisztérium így közvetíti a Medveczky Jenő özvegye által felajánlott anyagot például a Miskolci Képtárhoz. Így került Orszögh Lili életműve a Budapesti Történeti Múzeumhoz, a Magyar Nemzeti Galériához és több vidéki múzeumhoz. Schaár Erzsébet kollekciójából Székesfehérvár mellett Pécsre is juttattak. Előfordult, hofiy az évfordulós ünnepségek sorozatában olyan, közlekedéstől és turistaforgalomtól is távol eső helyen nyitottak múzeumot, ahol egy idő után szükségszerűen csökkent az érdeklődés, a látogatók száma. De erre példa másutt is. A budapesti Ady-emlékszobát a nyitást követő években még 20 000-en, tavaly már csupán 7000-en keresték fel. A váli erdészházban, a községtől R kilométerre levő Vajda János-emlékkiállításnak egész évben mindössze 16 látogatója akadt. A Vajda-anyagot ezért bevitték a községbe, s egy kastélyban helyezték el. A jól megközelíthető helyen már nőtt az érdeklődők száma. A Bartók-emlékházat — ahol hangversenyekkel, előadásokkal, rendezvényekkel ápolják a hagyományokat — egyre többen keresik fel. Sokáig sújtotta érdektelenség az apostagi Nagy Lajos-emlékmúzeumot, az 1983-as jubileumi ünnepsége, az Apostagra időzített rendezvények viszont újból divatba hozták ezt a kiállítást is. M

agyarországon 120 emlékmúzeumot, emlékhelyet, önálló gyűjteményt tartanak nyilván. Legtöbb (45) az irodalmi emlékhely: Petőfinek hét, Jókainak. Arany Jánosnak. Berzsenyinek, Babitsnak. Gárdonyinak és József Attilának két-két emlékmúzeuma is van. Huszonöt festőnek, kilenc szobrásznak nyitottak önálló múzeumot, kiállítást. Kivételes esetben élő művészek is kapnak önálló kiállítást, múzeumot. Szentendrén 1978-ban nyílt meg a Barcsay Jenő életművét bemutató múzeum. Életében kapott itt múzeumot Czóbeí Béla és Kovács Margit. Borsos Miklós szobrai, rajzai, vázlatai egy győri műemlék épületben kaptak otthont. Martyn Ferencnek a pécsi Múzeum utcában van állandó kiállítása. Kisfaludy Stróbl Zsigmond még életében Zalaegerszegnek adományozta műveinek gyűjteményét, ahol aztán halála után megnyitották az önálló kiállítást. Szülőhelyére, Gyula városára testálta teljes művészi hagyatékát a tragikus sorsú Kohán György festőművész. A hatalmas anyagot előbb évente változó emlékkiállításon. majd az emlékmúzeum felépülte után állandó kiállításon mutatták be. A

minisztérium az újabb emlékmúzeum-alapításokat politikai művészi-anyagi feltételekhez kötötte. Egyebek között azt javasolva, hogy az élő művész az önálló kiállítás fejében járúijon hozzá a múzeum fenntartásához, a bemutatás költségeihez. Az örökösök, örökséghagvók pedig tegyenek alapítványt, alapítsanak díjat. Az alkotók ne kizárólag önálló múzeumban gondolkodjanak. Hiszen a múzeumok jelenkori anyagában képviselve lenni — rangot jelent. A közelmúlt múzeumalapítási sorozata műfaji és időbeli aránytalanságot hozott létre a múzeumügyben a képzőművészet és a jelenkori alkotók javára. Mégsem kárhoztatható ez a jelenség, hiszen valamennyi emlékház, emlékszoba, önálló kiállítás értékét képvisel és közvetít. KÁDÁR MARTA 1 Könyvespolc | A

z elmúlt két évtizedben a kultúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizációját kísérhettük figyelemmel, a nagyobb tarsadalmi, gazdasági folyamat részeként. amelynek célja az egészségesebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Sajnos, hagyományként örököltük a „fővárosi irodalom" — „vidéki irodalom" vélt vagy valóságos megosztottságát. A hatvanas években indult meg az a gondolati tisztázó, a iátszatellentmondást feloldó folyamat, amelynek gyakorlati eredmenvei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportok szerepe, s a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei' — lettek folyóirat-kultúránknak. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkamegosztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. S egyre jobban oda kell figyelni az irodalmi eszmecsere olyan rendszeres fórumaira, mint a tokaji írótábor, vagy a debreceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a zalaegerszegi városi tanács és a városi könyvtár kezdeményezése: augusztus végén a Gébárti tó melletti Kézművesek Házába egyhetes táborozásra hívták öszsze a megyében élő költőket, írókat, s meghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány, máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi Műhely. Egerszegi füzetek. Visszhang cím í* antológia) e formában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük — remélhetőleg — hagyománnyá nemesedik, s országos irodalmi kultúránk része lesz. Látnunk kell: a főváros-centrikusság. a fővárosi—vidéki megosztottság tudata — noha objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszonylag újke'.etű jelenség irodalmunkban. A modern. mai értelemben • vett irodalmi életnek neríi a fővárosban ringott a bölcsője: Kazinczy Ferenc egv pár száz fős kis faluból, Bánvácskáról (ma Széphalom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Múseum) is Kassán jelent meg 1788-ban. Kazinczy. Batsányi és Baróti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbségi jog deklarálása helyett inkább utaljunk csak példaként Mikszáthra, aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál talált önmagára. érett igazán íróvá. S tudjuk, hogy mit jelentett Adv költőipolitikai fejlődésében Nagyvárad pezsgő szellemi élete, a Nagyváradi Naplónál újságíróként eltöltött évek. S látnunk kell az érem másik oidalát is: a magyar kultúrában történelmi jelentőségű volt PestBuda szellemi központtá válása. Podmaniczky Frigyes nemrég megjelent emlékiratában a szemtanú és a résztvevő hitelességével, szemléletesen leírja a reformkori haladó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogására, centralizalására, amelyhez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, politikaiszellemi központja legyen. Könyvéből ugyancsak végigkövetkeztethetjük saját maga és- politikusaink, gondolkodóink legjobbjainak áldozatos küzdelmét a kiegyezés után. amelynek eredménveként fővárosunk világvárossá vált — urbanisztikai és ki'tot-áüs szempontból is. P

ersze Budapest gyors fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eufóriája, a gazdagodás lehetősége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az első világháború után hazánk politikai-földrajzi határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont: sok jelentős regionális kulturális központunk. nagv hagyománvú szellemi műhelyünk kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került, s ezzel a főváros-centrikússág — akarva, nem akarva — fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogv a főváros—vidék ellentét mögött gyakran nem területi, hanem társadalmi ellenlétek nyilvánultak meg, vagy rejtőztek, gyakran csak megjelenési formája volt más feszültségeknek. Anélkül. hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk legjobbjai ezt a hamis alternatívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e megosztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrányokkal, ennek ellenére jelentős szellemi központok alakultak ki például Debrecenben, Pecsett, Szegeden, vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak az Ady Társaságra, a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című folyóiratra (Gulyás Pál és Németh László szerkesztette). a pécsi Sorsunkra s ide sorolhatjuk — többek között — a szombathelyi írott Kő című folyóiratot is. A

társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutottunk odáig, a rossz hagyományokat legyőzve — a jókra építve, hogy a korábbi megosztottság már a múlté. Az állami és a társadalmi szervek sok helyen feladatuknak tekintik a helyi irodalmi hagyományok ápolását, az új törekvések kibontakoztatásának segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleméovből » eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költőnek, a harmincas-negyvenes évek lelkes vidéki irodalomszervezőjének a szavait: „Irodalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább összekapcsoló áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására. a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának megvalósítására." Igen. az irodalmat, az irodalmi életei lehet — és kell is — decentralizálni. az értékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet alternatíva, csak azonos mércével mérve válhat, válik a „vidéki" irodalom az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. ANGYAL JÁNOS 4