Délmagyarország, 1984. augusztus (74. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

Sass Ervm Rémes álom égnek a haiók piros a tenger messze a part és messze a reggel égnek a haiók festik az eget hainalra meghal az emlékezet Vitorlák dőlnek csillagok hullnak hóhérok szentek megigazulnak repül a reggel hófehér sirálv halottak felett dalol a király IFJ. KOFFÄN KAROLY TŰZZOMÁNCA Bényei/ózsef Hűségbe kapaszkodva Ha elfogyott a hangod és torkod sebe vérzik, ujjaddal ródd a földre a tisztaság igéit, folyók medrébe, fákra, ahol a jel kövülhet, s viszi a vélt időnek gyarló üzenetünket: maradtunk még néhányan hűségbe kapaszkodva, hitekbe, szerelembe, sárral vert zászlórongytea; visszük batyukba rejtve az ósdi árvaságot erőszakban, közönyben. Sütnek fekete lángok. S az elszorított hangok egyszercsak felszakadnak s prédikálhatod tovább megmaradt igazunkat. CYRÄNSKI MARIA DOMBORMŰVE Tízenhat éve, 1968-ban rendez­ték meg először Békéscsabán a nemzetközi bábfesztivált. Az idén hetedik alkalommal fogad­ták Békéscsabán a világ és ha­zánk élvonalbeli bábszínházait, bábcsoportjait. A fesztivál zárá­sát követően sokan, sokfelé be­szélnek a tapasztalatokról, a si­keres — vagy kevésbé sikeres — produkciókról, s tanulságokról. Most, hogy a vendégek haza­utaztak, Lenkefi Konráddal a fesztivál szervező bizottságának titkárával, a KPVDSZ Békéscsa­bai Napsugár Bábegyüttese mű­vészeti vezetőjével is szót vált­hatunk minderről. — Sikerrel zárultak a 7. nem­zetközi bábfesztivál eseményei. A korábbi évekkel összevetve is hasonló véleménnyel lehetünk? — A bemutatott produkciók színvonala s a szervezés sokat fejlődött a fesztiválok során. Igaz, nem mindig ugyanaz ame-' zőny szerepel Békéscsabán, — különösen a külföldieknél van ez így —, ezért nem tudjuk ösz­szevetni, változott-e az elmúlt időszakban stílusuk, koncepció­juk. A belföldi együtteseknél már könnyebb az összehasonlí­tás. hiszen nem csupán a békés­csabai fesztiválon láthatjuk egy­mást. hanem sok egyéb hazai rendezvényen is. Emlékszem, 1981-ben az volt az általános vé­lemény — annak a mezőnynek a bemutatója alapján —, hogy a bábiáték hullámvölgyben van. Most, a szakmai értékelő bizott­ság egyik tagja úgy nyilatkozott, felmenő ágban van a bábjáték. Persze, hogy valós ítéletei; tud­junk mondani, ahhoz legalább tizenöt nemzetközi fesztivált kel­lene végignézni. Egy biztos: a bemutatott produkciók zöme ma­gas színvonalt tükrözött. — Kik vettek részt az idei fesztiválon? — Volt olasz, ausztráliai, bol­gár, észt, NDK, csehszlovák és francia együttes. A legnagyobb A történelem illata I rodalmi lapnál dolgozom, verset olvasni nem passzióm, hanem hivatali kötelességem. Mint minden hivatali kötelesség, ez is az elfásuiás veszélyével fenyeget. Nemrégen mégis szivenütött egy vers, szeretném elmondani, hogy miért. A verset a Gyulán élő Simonyi Imre írta, fiata­lon még 1941-ben, de csak most adta ki a kezé­ből. A harmadik strófa így szól: A falun Immár alkonyulnak a petró s földszagú szobák — ' Olvasót s tengerit morzsolnak s az esték egykedvű sorát. Semmi különös, csak tényszerű 1941-es közlés arról, hogy a falusi szobák petróleumszagúak és földszagúak, engem mégis ez a tényközlés ütött meg, majd ejtett gondolkodóba. Mert csakugyan: a falusi szobák petróleum- és földszagúak voltak; olyan meghatározó gyerekkori emlékem ez, mint az utca poráé és saráé, az udvari kútágasé, a ker­ti szilvafáé. Ez azonban nem látvány-, hanem il­latemlék. Volt, tehát hozzátartozott egy korszak­hoz, és nincs, tehát a történelemhez tartozik most már. Idáig jutván a morfondírozásban, erre kel­lett gondolnom, hogy lám: a»történelemnek nem­csak eseményei, nemcsak botrányai és hőstettei, politikai formációi, építészeti-művészeti stílusai, jogszokásai, és ki tudná felsorolni miféle kézzel fogható, szemmel látható, füllel hallható, nyelvvel ízlelhető jellegzetességei vannak, a történelemnek van valamije az ötödik érzékszerv számára — a történelemnek is illata van. A régi Athént vagy Rómát például hamuillatú­nak képzelem, mert a pisla fényt olajmécsesek adták. És napközben is, meg este is szennyvízil­latúnak, mert a csatornázást nem ismerték, a szennyvíz az utcák kövezett vályúiban csordogált. Az athéni vagy különösen a római polgár gyak­ran fürdött és olajjal kenegetőzött, tehát jóillatú volt. De milyen illata lehetett a rabszolgának? A középkori várlakókból alighanem dohszag áradt, a jobbágyból pedig füstös földszag, hiszen veremlakásban élt. Fürdés pedig ritkán eshetett várbeli lovagéknál is, verembéli jobbágyéknál is. Gyakrabban csak a városi polgár fürödhetett, fér­fia-nője közös feredőben, talán spórolni kellett a vízzel, talán mert a közös fürdés örömeit sem ve­tették meg. A város utcái? Még a régi Róma ut­cáinál is jobban bűzlöttek. Aztán a felvilágosult tizennyolcadik század. A fürdési kultúra még a középkorinál is alacsonyabb szintre zuhan: a szegényember nyáron fürdik, tó­ban, folyóban — a gazdag ember semmikor és semmiben. Ö illatszereket használ, melyeken átüt a 'J mosdatlanság nehéz testszaga. A feltornyozott parókák alatt tetűk a hajban, a rokokó dámák kecses hajtűkkel vakargatják viszkető fejbőrüket, gáláns udvarlóik szemeláttára. A házakban és pa­lotákban templomi faggyúillat: gyertyák lobognak az esti félhomályban. A szegény hajlékokban to­vábbra is az olajmécsesek kormos füstszaga. Gon­doljuk meg, hogy a természet milyen nagy úr volt még a tizenkilencedik század közepén is: Minden illat tei-mészeti illat még. Föld, virág, avar, égő fa vagy faszén, olaj, faggyú, az élő testek jó és rossz illatai. És csak nappal van világos, este a sötétség az úr. Az utcák kivilágítatlanok, a há­zakban pisla félhomály. Ha egyes képzelt idegen l^olygóbéli űrutas éjszaka repül a földközelben, azt hihetné, hogy lakatlan világot lát. És ez a látszat tart az emberré válás évmilliói óta, egészen az elmúlt század derekáig, amikor megjelenik a gázvilágítás, majd az izzólámpa. És megjelennek a mesterséges illatok. A kőszénfüsté, a vegyi gyáraké, a»-robbanómotorok égéstermékeié. Korunk a magunk keltette vegyi bűzök korszaka. Elmúlik persze ez is, ha nagyon akarjuk, akkor hamar elmúlik; ha nem akarjuk, akkor is elmú­lik, legfeljebb nem hamar. Mert elmúlik a szén és az olaj, H a elég idős az ember, máris illattörténeti váltáskorszak átélőjének tudhatja magát. El­tűnt vagy eltűnőben van gyerekkorának ezernyi illata. A házi kenyérsütéseké. A lakodal­mi bográcsok füstjéé-pörköltjéé. A falusi vegyes­boltok illatkeveréke, amely a kocsikenőcs, a pet­róleum, a raffia, a szíjostor, a savanyúcukor és az élesztő szagából állt össze szételemezhetetlenné és immár visszahozhatatlanná. Az iskolai tantermek krétaporos, vaskályhás, olajpadlós, vizes kiscsiz­más illata. A nyári gabonahordások és cséplések szúrós-poros szalmaillata. A tehén- és lóistállók ammóniaszaga, mely valósággal orrbaverte a be­lépőt, s néhány perc múlva mégis otthonosan lé­legzett benne, hiszen munkahelye volt az istálló, sőt béresként vagy házbeli kislegényként hálóhe­lye is. Az emberi testek savanykás verejtékszaga, amelytől nehezebben tudtak vagy akartak még szabadulni akkor. A téli templom didergetős, le­heletoárás. sztearinos-tömiénes illata, vagy a nyá­ri templomé, amelybe fullasztó-álmosító virágillat is keveredett. A kocsmáké, amelyek a tárgyakba is beivódó szeszsavanyúságtól, bagófüsttől és olaj­padló-kigőzölgéstől voltak súlyosak. A meleg ke­mence agyagillata. A csutkatüzelésű sparherteké. A téli lakó- és hálószobák súlyos emberszaga és száradó kapcaszaga, amely csak tavasszal távoz­hatott, hiszen téli szellőztetésnél vele együtt a meleg is eltávozott volna. N emrég lakodalomban voltam Újkígyóson. A lakodalmas háznak spray- és fürdőhab-il­lata volt, a nagyvendéglői pörkölt nem bog­rácsban, a tyúkleves nem üstben főtt, éjfélkor pezsgősdugók pukkantak — a lakodalomnak „úri" illata volt, így mondták volna régen: ma nem mondják, ma ilyen illata van egy átlagos falusi lakodalomnak. A násznépet busz vitte az eskető­helyre, a busznak benzinszaga volt. Hol van már a pántlikás szekerek poros-csípős lószaga? Spray és benzin. Korunk két történelmi illata. FARAGÓ VILMOS sikert azonban a Kínai Népköz­társaságból érkezett pekingi Mű­vész Bábszínház aratta. Hazánk bábművészetét a zalaegerszegi, az ajkai, a kazincbarcikai, a debreceni, a kecskeméti, a nyír­egyházi, a szekszárdi, a pécsi, a balassagyarmati és a békéscsa­bai bábegyüttesek képviselték. — A tartalmi munka milyen volt? A viták, mint a záróün­nepségen is említették, őszinték, s nagyon eredményesek voltak ... — A nemzetközi szakmai érté­kelőbizottság munkájában ezút­tal is neves szakemberek vettek részt. Itt volt Hollandiából Fe­licia van Deth-Bech bábesztéta, Lengyelországból dr. Henyk Jur­kowski, az UNIMA alelnöke, dr. Szilágyi Dezső az UNIMA ma­gyar központjának elnöke, vala­mint Hollós Róbertné pszicho­lógus, Koós Iván, az Állami Bábszínház tervezőművésze, Im­re István bábfilm-rendező és Mélykútiné Dietrich Helga, ze­neesztéta. Megismerhettük a kü­lönböző nemzetek sajátos felfo­gását erről a művészeti ágról. A viták sarkalatos kérdése ezúttal, a gyermekeknek szóló bábjáték volt. Az idei fesztiválra óvodás, és kisiskolás korú gyermekek­hez szóló műsorokkal kellett jönniük a résztvevőknek. Mégis többen hoztak olyan produkció­kat, amelyek nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi értékelő bi­zottság szerint sem gyermekek­hez szóltak. Volt, aki azzal ér­velt: náluk, otthon, felfogják, értik műsorukat a gyerekek. Felvetődött, hátha tényleg túl egyszerű, amit előadunk. Hátha alulértékeljük gyermekeink ér­telmét, érdeklődését? — Az idei fesztiválon a Nap­sugár Bábegyüttes báb- és do­kumentációs kiállítással, jubileu­mi előadással lepte meg a részt­vevőket. — Igen, az Idén ünnepeljük a csoport fennállásának 35. évfor­dulóját. A jubileum fényét emel­te, hogy a bolgár, a kínai és a debreceni együttes mellett mi is átvehetjük az UNIMA-diplomát szereplésünkért. NAGY ÁGNES Szombat, 1984, augusztus 11. 1

Next

/
Thumbnails
Contents