Délmagyarország, 1984. május (74. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

Ö Szombat, 1984. május 5. Találkozások A pékmester A frissen sülő kenyér illatánál nincs szebb illat a világon. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma'' — imádkoztak és könyörögték az emberek. Viszont arra is emlékszem, amikor gyerek voltam, ha leesett egy falat kenyér, fölvettük, megcsókoltuk es megettük. Kenyeret kidobni? Ily dolgot magyar ember nem ismert A szegedi kenyérgyárban sétálgatva jutottak eszembe a régi hangulatok. Apám is volt egy ideig pékmester, éppen ezért százszorosan becsülöm a pékeket. Viszont a szegedi. Tavasz utcai „kenyérgyártó" helyen csak az illatok emlékeztettek a pékségek valamikori hangulatára. Ezért is bámészkodtam hosszú ideig a daRasztomester (T), a vezető pékmester körül. Marosi Jenő a kezével simogatta meg a kitóduló tésztát, s láttam az arcán, hogy elégedett — J6 lesz? — kérdeztem tőle. — Nagyon príma — mondta a mester. S ami engem lenyűgözött. az volt, hogy ezt a véleményt nem műszerekre alapozta, hanem az ujjainak, az érzékszerveinek. a tapintásának „ősi" megszokásaira. Marcwi Jenő különben tősgyökeres szegedi ember. Édesapja a „sárgavlllamoson" volt vezető. Négyen voltak testvérek. Jenő volt a legkisebb, „hátha lány lesz", alapon jött a világra. Fiú lett , — S miért lett éppen pék? — Azért, mert a mi családunk ötv szegénységben élt hogy valakinek kenyeret kellett szerezni. Hagymát ettünk hagymával. Szegény édesanyám mondta: „Jenő, menj el péknek" —, s beajánlott engem K istemplom tanyara Molnár Zoltán mesterhez. Visszapereg a film. Kiváló tanítója volt Molnár Zoltán. Biciklin, puttonyban hordta a kenyeret. a zsömlét és a kiflit. Olykor megkérdezték a fiút: „Honnan hozod?" S a fiú büszkén mondta, hogy a Molnár mestertől. „Akkor ne kettőt, hanem ötöt adjál." Nevetséges volna megkérdezni is, hogy mint inas kapott-e valamiféle fizetést. Annak is örültek, » a szüleitől a mester nem kért •flenszolgáltatást a tanításért. — Milyen volt az a régi pékMenterség? — Az a világ más volt, minta mari. Estefelé kezdtük a munkát. Kovászolással alapoztunk. Langyos vizet kellett a teknőbe önteni, az élesztőt összemorzsoltuk. A dagasztóteknő egyik oldalába kevertük, pancsolgattuk a kovászt. Emlékszem, ha a mester jóváhagyta a pólist (lágy kovász), a mellette levő lisztre a partvisvaí keresztet vetett, hogy isten nevében érjen, s legyen belőle kiváló dagasztani való anyag. — Az a kenyér jobb volt, mint m mai? — Nem is tudom, miként fejezzem ki magam. Az más volt, s ez a nagyüzemi kenyérsütés ¡6 más. A kisüzemben alig tudtuk megmutatni mesterségünk sokoldalúságát. — Akkoriban nem volt választék, igény arra, hogy többféle kenyeret készítsenek? — Volt, de legfeljebb néhány kuncsaft igényelt valami mást. Emlékszem, hogy a rozslisztből nagyon szerették az úgynevezett „lángot", a fehér volt, de kérték a barnát is, amelynek a kiőrlése magasabb volt Előfordult olyan eset is, hogy különleges kenyeret kellett sütni. Ilyen volt például a fele búza-, fele rozslisztből, s krumplival kevert, de még néhány szem köménymaggal is ízesített cipó. Magam is ezt a keverésű kenyeret szerettem. — S manapság mégsem sütnek ilyen cipókat? — Ez nagyüzem, bár sütünk finom krumplis kenyeret is. — Ügy tudom, hogy valamiféle „pehely" kerül a sütőüzemekbe, talán úgy tudnám érzékeltetni ezt, mint a kávénál a Nescafet, a könnyen oldódó adalékot. — Ebben igaza van. amikor én inas voltam, akkor is sütöttünk krumplis kenyeret. A krumplit megfőztük, megpucoltuk, áttörtük és beledagasztottuk a tésztába. Az volt az igazi. Viszont a rrwi, modern világban ezt mór BM»- lehet megttmra. Technika az orvosképzésben Ügy gondolom, még mindig túlontúl sokan lehetünk, humániórákon nevelkedettek, akik valahogy akként tekintünk az egyre fantasztikusabb teljesítményekre képes technikai eszközökre, mint kisgyerekek a játékos kutyákra. Félve, mint számunkra ismeretlenre, egyszersmind ellenállhatatlan kíváncsisággal és érdeklődéssel, csodálkozással és kellő tisztelettel. Tisztes távolból. Pedig a technika itt van, az életünk része, visszavonhatatlanul. Bekapcsolom a tévét, a videózás jövőjéről hallok, látom, hogy 8—10 éves gyerekeknek olyan játék a személyi számítógép, mint nekem volt hajdan a csutkababám. A rádióban a fémkábeleket helyettesítő üvegszálakról beszélnek, amelyek egyidejűleg több százszor annyi információt tudnak továbbítani, mint e célra használt „elődeik". Es így tovább. Csupa fül, csupa szem vagyok, hallgatom és nézem és olvasom rendületlenül, s bölcsésztípusú programot kapott fejemben mindig ugyanaz a kérdés motoszkál: mi hasznod ebből, ember? Jobb, s szebb lesz-e a világod? — Mondjon valamit erről, a modern kenyérsütésről. — Ez valamivel jobb, mint a régi kisipari megoldás, bár ezek a gépek, asz tosztógép rontja a síkért, a két henger pedig öszszepréseli a tésztát. — Ez mit jelent? — Ha a sikérvázat a gép „zúzza", akkor gyöngébb lesz a bélzet, az íz és még sok egyéb „kenyérfajlag". Beszélgetésünket nem tudom pontosan visszaadni. Ilyen szakmai kifejezéseket jegyeztem föl: abslagolás, virgolás, „fölső fehérség" — ez a kispékségek kemencéinek tetőzetére értendő —, kelés, összeesés, cipózás... A pékmestert kérdem, mi szép ebben a szakmában? — Gyönyörű ez a mesterség, hiszen a mindennapi kenyérről van szó. Nagyon szeretem azt, amit csinálok. Számomra elkeserítő, amikor az emberek panaszkodnak. Mi oly szép kenyereket sütünk, hogy azt el sem hiszik. Elhiszem, mert odamentem az egyik automata kenyérsütő berendezéshez, ahol gyorsabban „potyogtak" ki a veknik. Mit mondjak? Szeretném, ha minden szegedi család asztalára olyan kenyér jutna, mint amilyent ott, a kemence mellett láttam. Mégis „ellenkezem a pékmesterrel". Megemlítettem neki, hogy a szomszédos országokban, de távolabb is, igen nagy a választék kenyérből. Az NSZK-ban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Olaszországban, Jugoszláviában minden üzletben lehet kapni például fekete kenyeret. Régi barátom mesélte, hogy az „ötvenes években" egyik nagyvárosunk kenyérgyárában dolgozott Ott sütötték a „neves" börtön lakóinak a kenyeret Ügy nevezték, hogy „K—2-es". A mester néha becserkészett egy-egy veknit magának. A szomszédja viszont megkérdezte tőle, hogyan jutott hozzá ahhoz a finom kenyérkéhez. A válasz: — Ez a rabok kenyere. — A viszont válasz: — Mi nem vagyunk rabok, miért nem kaphatunk ilyen finom barna kenyeret? — ön milyen kenyeret visz haza a családjának? — Lehet, hogy furcsa, de én olyan kenyeret viszek haza, amit mi itt sütünk. Nekem ez az ízletes. — Valamikor keresett szakma volt a pékeké. Egy időben viszont elkerülték a fiatalok. Most úgy hallom, hogy megint „jönnek, kopogtatnak". Igaz ez? — Lehet, hogy igaz, de a szülőknek mégis azt ajánlom, hogy nem szabad a napi hangulatokra alapozni, ha most sokan elindulnak a pékségek felé, hogy öt év múlva „mellé" kalapálnak. A pékmesterség szép szakma, a kenyere biztosan meg van az embernek. Bár ellentétes dolgokat is mondhatnék. — Mondjon. — Nem fizetik meg a pékeket. Ha valaki, szobafestő vagy szérelő, elmehet szombaton, vasárnap maszekolni, de, kérdem én, ki hív egy péket, hogy szombat este menjen el a lakására és süssön egy cipót? Ugye para- . doxon? — Az. Mondja, ön mit csinál a szabad idejében? — Meglepődik, nekem — két házasságban — nyolc gyerekem van, mind fölneveltük. Van közöttük orvos, mérnök, tanár, esztergályos ... — S pék van-e? — Az nincs. Bár szép, de nehéz mesterség ez. E munkát csak a megszállottak tudják folytatni. De bízom abban, hogy egyre több megszállott lesz az ifjú generációban. GAZDAGH ISTVÁN Hogy az orvostudományban, a gyógyításban mi haszon a technika — alighanem elegen vagyunk. akik személyes tapasztalatokból is tudjuk. De hogy az orvosok képzéséhez milyen a ma szükséges technika, arról a minap szerezhettem információkat a Szegedi Orvostudományi Egyetem oktatástechnikai és technológiai központjában. Ennék vezetője, dr. Zoltán Örs Tamás egyetemi docens; szívélyesen kalauzolt, s minthogy első pillanatban látta, avatatlannal van dolga, végtelen türelemmel magyarázott. Hiszen maga is „nemrégen" (éppen 6 évvel ezelőtt), negyedszázados oktatói és kutatói gyakorlat és tapasztalat után vállalkozott arra, hogy munkatársai segítségével „kitalálja": mi, mennyi és hogyan kell a technikából a. leendő orvosok képzéséhez. No persze, a dolog ki volt már találva, csak nem itt, nálunk ... Talán nem érdektelen visszatekinteni egy pillanatra a szegedi orvosegyetem eme önálló szervezeti egységének történetére. A kezdetektől mindössze tíz év telt el. Pontosabban: 1974-ben az Egészségügyi Minisztérium életre hívta mind a négy hazai orvosegyetemen az oktatástechnikai központokat — egyenként több millióért, beleértve a nemzetközi fizetési eszközöket. Vagyis, még pontosabban, a rendeletet hozta és a pénzt adta. A többit „odabízta", mármint az egyetemekre. Nem túl sok információt lehet összeszedni (pláne így, utólag) arról, melyik intézmény mit kezdett a feladattal és a forintokkal. Mindenesetre a négy évvel későbbi minisztériumi vizsgálat után kimondatott: ez így nem mehet tovább, ennyire tervszerűtlenül, esetleges módon nem engedhető meg a pénzköltés. Szegeden ezután egyszemélyi felelős vezetője, megfelelő munkatársi gárdája, helye, fölszerelése, anyagi és erkölcsi támogatása „támadt" a központnak. Persze nemcsak úgy, egyik napról a másikra ... Akkoriban készült az egyetem új oktatási épülete a Dóm téren, s itt alakították ki az oktatástechnikai központot is. Dr. Zoltán Örs Tamás és munkatársai hetekig a szakirodalmat bújták, utaztak tapasztalatokért, aztán kialakították a cél- és feladatrendszert, meghatározták az oktatás korszerűsítéséhez és fejlesztéséhez szükséges eszközök körét — és megkezdődött a beszerzés. Akár csak laikus szemmel néz körül az ember a mai intézetben: nemigen tagadható, hogy valószínűleg nemcsak a megengedett, hanem az akkoriban még meg nem engedett utakat-módokat is kényszerültek járni, míg kialakult a jelenlegi eszközpark. Először olyan hiányokat kellett megszüntetni, amelyeket a korábbi szakszerűtlenség „teremtett" (a színes kamerához például nem volt állvány, lejátszó magnót vettek, de szerkesztőmagnót nem, és így tovább). Lassan alakult a korszerű, teljes tévétechnika. Ma stúdiójuk van, Bosch stúdiókamerával és két hordozható kamerával. Apró hangstúdiójukban mindenféle, hanggal kapcsolatos munkát el tudnak végezni, szinkront, utószinikront, hangfelvételt. Sony keverőpultot szereztek be, két szerkesztőmagnójuk van. Személyi számítógépük, amellyel feliratokat és ábrákat tudnak tévére készíteni. * S -hogy mindez mire? Az. eszközrendszer kialakításával párhuzamosan megkezdték az oktatóprogramok készítését is. Ahhoz, hogy az audiovizuális oktatóprogramokat a hallgatók gyakorlati és elméleti óráin egyaránt föl lehessen használni, a megfelelő tantermeket is föl kellett szerelni. Zártláncú tévérendszereket alakítottak ki, nemcsak a szókhelyen, az oktatási épületben (ahol egyébként a legkülönfélébb tudományos kongresszusokat is kiszolgálják technikával), hanem a klinikákon, az úgynevezett bázistantermekben. Az elkészült oktatóprogramokat csak részben tárolják a központban, jórészt „kiadták" az intézeteknek és klinikáknak. Az oktató csak kiválasztja a szükséges programot, s az megjelenik a hallgató előtt-... Hogy mi? Egyik szavamat a másikba ne öltsem, de itt kell elmondani, miféle dolgokkal segíti a központ az orvosképzést. Rengeteg diapozitív- és Írásvetítő fólia készül (minden tanszék korszerű, egységes típusú, automata diaés írásvetítőket kapott!). Az audiovizuális programok kétfélék: hangosított dia- vagy videoprogramok. Alkalmazásuk előtt kezdetben számos akadály tor. nyosult. Nem egyszerűen az újtól, a technikától való idegenkedésről volt szó, de mindenesetre sok oktatót kellett meggyőzni arról, hogy mi mindent tud a technika, érdemes használni. Legelőször a gyermekgyógyászatban sikerült a frontáttörés: a gyakorlatok teljes anyagát földolgozták, ma már az elméleti órákhoz is vannak programok. Ezután a nőgyógyászat, szülészet következett. Hogy lássam is miről van6ZÓ, dr. Zoltán Örs Tamás Békési István „birodalmába" vezetett. Leültettek a képmagnó elé. Egyhamar nem felejtem el, amit láttam. Aligha csak a laikusnak fantasztikus felvételeken a legkülönfélébb „nehéz" szüléseket (úgymint ikerszülés, farfekvéses. császármetszéses), egyéb műtéteket (az ideggyógyászat, a fogászat, az orvosbiológia, a sebészet audiovizuális programjai. és majdnem teljesek). A legmeglepőbb látvány: egy idegsebészeti műtét mikroszkópos felvétele. Emlékeznek a svéd orvosfotográfus. Lennart Nilsson filmjére? A tévében adták. Az élet csodája címet viselte. Nos, ez az idegsebészeti oktatóprogram erre hasonlít, s legalább annyira elképeszti az embert: a technika valóban fantasztikus produkciókra képes. * Mindebből az is következik, hogy az oktatástechnikai központ munkatársai általában a „helyszíneken", a klinikákon forgatnak, a stúdiójukban inzerteket, trükkfelvételeket készítenek, esetleg járóbetegeket kérnek be. Ügy számolják, egy-egy oktatóprogram 6 ember (grafikusra, fotósra, szövegíróra is szükség van!) egyhavi munkája. Vagyis érdemes lenne a sokszorosításról gondolkodni (egy duplikátum 3 óra alatt elkészül, az anyagárral mintegy 2 ezer forintért), ha... Hiába, klinikánként egyéni igények léteznek, a világon mindenütt egy-egy neves profeszszor sajátos felfogása határozza meg, milyen is legyen az oktatóprogram. Mindenesetre a szegediek a debreceni egyetemmel már együttműködési szerződést kötöttek... Az egységes, koncepciózus irányítás, a jó szervezés — az oktatástechnikai fejlesztés, az es&közellátáe javulását is eredményezte a SZOTE-n. Korábban Szétforgácsolódtak az anyagiak, a rendelkezésre álló pénzt szétosztották az intézetek között. így minden évben egy-egy klinikának vagy intézetnek csak kévé« jutott. A mostani rendszer szerint évente fölmérik az oktatásfejlesztési igényeket és a legszükségesebb eszköz- és műszercserét, vagy az új beszerzéseket le tudják bonyolítani. (Az elmúlt évben 2 millió 200 ezer forintból gazdálkodhatott a központ.) A nehézkes kezdet után végtére oda jutottak, hogy az eszközök megvannak, a szakembergárda a legnehezebb feladatokra is képes (pedagógus, biológus, fizikus, gyógyszerész, villamosmérnök, tévé-, hang- és fotótechnikus, grafikus, orvosgyakornok dolgozik az intézetben), de akkora a klinikák, az intézetek érdeklődése és igénye, hogy nemigen győzik ... Immár az ember kevés, ez a technika többre is képes: ezért készségesen működnek közre például a tanárképző főiskola által rendezett tudománvas konferenciák alkalmával, vagy a körzeti tévéstúdió műsorainak készítésében. SULYOK ERZSÉBET Soss Ervin Mégis valami más valami több szavaival megkötözött valami iobb valami szebb ami eddig nem lehetett valami dal valami kék gvermekarcű örömVidék valami iai valami láz selvemszalagos néma gvász valami föld valami ée maeadmestartó tiszta vég NANAY SZILAMÉR TEXTILKÉPE