Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

12 Szerda, 1984. április 4. 12 Grafikák ÍLeningrádból Április 7-ig látható az a tizenhét képgrafika és húsz exlibris a tarjáni Csongor téri pü'tházban, melyet a leningrádi grafikusművész, V. I. Menysikoo alkotásaiból válogattak. Lázadás 1 Odakint viruló némaságot láthatnék, de nem tudom levenni a szememet erről a két görbe kézről. Szemtoen ül velem az aszalódott öregasszony, alaposan felöltözött az útra, de látom, odapillant olykor a nyitott ablakra, mintha hideget érezne beáradni rajta. Pedig nincs hideg. Egy férlfutas újságot olvas, közben nagyokat ásít, egy asszonyka piros fonalból köt valami gyerekholmit. A néne csak ül és maga elé mered. Látszik, hogy nem gyakorlott utazó. Egyszer csak észreveszi, hogy nézem a kezét. Mozdít rajta, mintha a köténye alá szeretné rejteni, de nincs rajta kötény, hát maradnak a kezek a szoknyán. Jó lenne, ha vele, magával beszélgetnék egy kicsit az életről, a munkában meggörbült ujjakról, de lehet, hogy elszégyellné magát, lehet, hogy elfordulna az ablakhoz, amelynek közelében magas égerfák szaladnak, lehet, hogy szóba sem állna .velem. Kezek Hát gondolok egyet, és a kezeivel kezdek beszélgetni. — Hány esztendősek vagytok? Egyszerre felelnek. — Nyolcvanhat, vagy nyolcvanhét. De lehet az is, hogy kilencven. Folytatnám ezt a lírai beszélgetést, de a néne váratlanul megszólal, kér, hogy húzzam föl az ablakot, mert'rámegy a huzat a fülére. Felhúzom, megköszöni szépen. Most már nincs akadálya, hogy vele beszélgessek az ujjairól. Nem nyolcvanhat éves — mondja. — Csak nyolcvankettő. Elmúlt februárban. — Család? — O. énnekem hat gyerekem volt. Négy fiú, két leánygyerek. — Élnek? — Csak három. Egy fiú, meg a két leány. — Sokat dolgozhatott rájuk a kezeivel. Makacs vagyok, ezen az úton szeretnék a görbe ujjainál maradni, s ő nem is akadályozza ezt? — Ezekkel? — és fölemeli gyorsan a két kezét, tenyérre fordítja. — öreg kezek. Megnézheti akárki. Amikor a gyerekeimet pelenkáztan, nem voltak még ilyen görbék az ujjaim. Egyenesek voltak, akárcsak a Mária-szoboré, aki ott áll Vargáék házának homlokán. Szép ujjaim voltak, elhiheti. — Mikor kezdtek így görbülni? — Ó, hogy mikor! Tudom is én. Talán hatvan-hetven esztendős koromban. Akkor is sokat dolgoztam. Átnézek véletlenül a fiatalasszony kézimunkázó kezére. Ilyenek lehettek ennek a nénének a kezei is. Formásak, fiatalok, feszesek. Észreveszi a pillantásomat. Odamutat a jobb kezével. — No, lássa, éppen ilyenek voltak az én kezeim is. Bizony. És mosolyog bölcsen. ORMOS GERjÖ Ma is apró falu az ország tengerében Tomajmonostora, pedig az itt leírt esemény óta valóságos utcák nőttek ki a földből, a főtéren már kultúrház és két emeletes panelház áll. Valamikor a friss híreket két Kis Újság hozta a faluba, a kultúrát egyegy idevetődött cirkusz jelentette, a törvényt a „kidoboló" rikácsoló hangjából ismerték, munkát csak aratáskor kaptak az uraságtól, mert még „nem fedezték fel" az erdőt, hogy kitermeljék és hasznosíthassák. A frontvonal kialakulása előtt a lakók ámulatára a tomaji községháza jegyzői szobájából mikrofonok végére erősített zsinórt vezettek a piactérre. Idegen, sose látott emberek jöttek, akik a téren emelvényt vontak, vérpezsdítő zászlóerdővel szegélyezve. Rövidesen elterjedt a hír: a magyar rádió üti itt fel tanyáját, mert gróf Sárospataky altábornagy úr országjáró körútját megszakítva, éppen ebben a kis faluban tartja meg lelkesítő beszédét a már román határon küzdő honvédek buzdítására. Harmadnapra ki is hirdették az ünnepséget, március vége felé járt. S éppen harmadnapra esett a piacnap is. Korán reggel tele a piac alkudozókkal. Sápadt mindnek az arca, de a szemük lobog. Fel-felmutogatnak a hangszórókra a piacosok. Szótlanul bólogatnak. Némelyik asszony vörösre sírt szemmel suttogja: „Novgorodnál, Kisinyevnél látták utoljára a fiamat!" — És nő azoknak az asszonyoknak a száma, kiknek mellében ott a kiáltani akaró fájdalom. A falu jegyzői irodája is megélénkül kora reggel. Előbb főbíró uram biceg be sánta lábával, később két esküdt uram érkezik nagy bajusszal. Jön az adóhivatali főtiszt úr is, később egy pocakos csendőr tiszthelyettes úr a járási székhelyről. Alig hét óra előtt lovaglópálcáját suhogtatva érkezik a főjegyző úr is. Bent diplomatikus megbeszélés folyik: hogyan fogadják legméltóbban a kegyelmes altábornagy urat, hogy van megszervezve a felséges étkezés, a csend és a rend biztosítása manapság ugyebár csak részletkérdés. kérlekalássan. A nép hű szent hazájához. Akad ugyan ellenvélemény is, mégpedig olyan, hogy a népben nem lehet megbízni, sok az özvegy, a fiát elvesztett asszony, de hát az aszszonyok érzelmi lények, no de rábeszéléssel, szép szóval leheletlen az oroszokat kiverni a hazából. Észre sem vették, mikor ült a nagy rádió mellé esküdt uram, aki csak csavargatja rajta a fényes gombokat. A rádió suttog-füttyög, majd hirtelen felordít: „A fasiszták menekülnek! Magyarok! Rajtatok a sor! Ne engedjétek a fasiszta hordáknak, hogy felrobbantsák hidaitokat! A magyar és az orosz nép testvére egymásnak .. .** — Azonnal zárja el, esküdt uram! — ordított a csendőr tiszthelyettes! — Ugyan — szólt fölénnyel, á főjegyző —, hallgassuk csak, mit pofázik Moszkva! — Magyar anyák és apák! Mentsétek meg fiaitokat!... — Zárják hát el ezt a ronda propaeandát! — idegeskedik a csendőr tiszthelyettes. — No de nem árt megtudni, tiszthelyettes uram, hogy mit habzsolnak össze az oroszok! Hagyja csak, kérem! — A szovjet nép szétzúzza a fasiszta hadakat és elhozza nektek, magyaroknak is a szabadságot ! A rádió mondja és mondja a magáét, az urak figyelik, a tiszthelyettes úr mérgében a fejét vakargatja. Egyszerre csak kivágódik az ajtó, berepül rajta egy csendőr tizedes, s nagylihegve jelenti: — Tiszthelyettes úr, jelentem alássan, lázadás. A nép megvadult!... A rádió... be van kötve a piactéri hangszórókba. A piac meg tele emberekkel! Megfürgült a főjegyző, szinte nekiugrott Moszkvának, úgy zárta el. De mire megfordult, már csörömpölve hullt Szilánkokra az ablak- üvege. Mire meg tiszthelyettes uram pisztolyát kirántotta volna, tucatnyi sápadt parasztember fogta közre az egész társaságot. A moszkvai rádió segítségével 1945. március 31-én, a felszabadulás előtt négy nappal a kis magyar faluban kezébe vette a nép a közügyek intézését, elmaradt az altábornagy úr fenséges látogatása is. A felállított emelvényt pedig meghagyták — igen okosan — az érkező szovjet csapatok méltó fogadtatására. DÉNES GÉZA N

em esett semmi eső már napok óta. A kertekben kókadtan dőltek oldalt a virágok, s ahol csak öregek laktak, és nem volt kinek cipelni a locsolókannát, hordani a vizet a kútról, a csapoktól, ott ki is száradtak. Száraz, meleg nyár volt, de Skurcék kertjéből dúsan, orrig érő feilegpomacsokban szállt ki az utcára a begónia, az estike és a kukacvirág illata. Skurc János erős volt, bírta a munkát a gyárban is, a kertben is. Bár a kert nem az övé volt, 1946-ban költöztek ebbe a nagyudvaros, négylakásos házba, a bérlők többsége ugyanolyan melós volt, mint Skurc János. Már két éve laktak itt. Az asszony is, született Tar Mária, ugyanabban a gyárban dolgozott, mint Skurc János. Tar Mária villamossal járt dolgozni, Skurc János naponta, akár délelőttös, akár délutános volt, gyalog tette meg a nyolc villamosmegállónyi utat. A kert a háztulajdonosé volt, de ő nem ebben a házban lakott, így a lakók magukénak érezhették a kertet, az udvart, gyerekeik szabadon játszhattak a tágas térségen. Hogyan és miért, sohase derült ki, de tény: ez a ház valahogy elkerülte az államosítást. Skurcék négyéves, sovány fia nem járt óvodába, ezért ha Skurc délelőttös volt, Skurcné délutános műszakot vállalt, így a gyereket segítség nélkül is el tudták látni. Skurc Janikának igazán jó dolga volt. Hol apjával, hol anyjával töltötte a napokat, de szükség szerint vigyáztak rá a ház asszonyai is, a két Ilonka, meg Wittich mama. D élben, mikor is Skurc már készülődött, hogy fiával együtt elinduljon a gyárba, váratlanul megérkezett Skurcné. — Azt üzeni a művezető, hogy nem kell bemenned. Skurc megtorpant, rutinos mozdulattal, melyek a mindennapi készülődést irányították, megálltak, szinte összetörtek. A magas, nyílt arcú férfi meggörnyedt, hunyorgott a fényben. v — De miért? — Mert nem kell. Az Öcskös gépével baleset történt. — Mi? — Levitte az öcskös karját a gép. Váltótársak Skurc János» elsápadt. Az Öcskös fiatalabb volt nála több mint tiY évvel, ő vitte be a gyárba, az idősebb testvér jogán. Esküvő előtt állt az Öcskös, a szép Abonyi Éva a gyűrűs menyasszonya volt. Abonyi Éva gyönyörűen ejtette a szavakat, szája ropogtatta az erreket, kedvvel formálta a hosszú magánhangzókat; hatalmas, tiszta szemei, törékeny dereka, asszonyos csípője, nyúlánk alakja megigézte a Skurc testvéreket. . János ismerkedett össze vele, az ismerős trafikosnő lánya volt, elég könnyen kezdtek el beszélgetni. aztán öcsköst is elvitte a trafikba. Hármasban sétáltak, eleinte csak a főutcán. Aztán a Ligetbe: később a meccsekre is eljött velük a szép Abonyi Éva. A dolog hamarább és egyszerűbben oldódott meg, mint Abonyi Éva szerette volna, mert János egy nap eléjük állt. és azt mondta: „Nekem feleségem és gyerekem van". A karakán mondat mögött ott volt persze Skurcné, született Tar Mária karómerev szigorúsága is, aki egy-két mdhdattal rendet tudott csapni maga körül. Nem sokkal ezután Abonyi Éva és az Öcskös eljegyezték egymást. — Éva tudja? * — Kitől tudná? A szép menyasszony? — És az Öcskös? Vele mi van? — Elvitte a mentő. — Leállt a gyár? — Miért állt volna le? Csak neked nem kell bemenni. — De én vagyok a váltótársa. — A művezető azt mondta, hogy nem kell. Hogy mondjam meg, hogy nem kell. Hogy ő nem vadember. — Itt a gyerek. Én megyek. Már összecsomagoltam. És tempós lépteivel elindult a gyár felé. Abonyi Éva járt az eszében. Szegényke! Most lehet egv nyomoréknak a felesége. Vagy megússza az Öcskös? A kártológép nem olyan veszélyes, a szögecsek közül is kihúzhatja az ujját, aki ügyes. És Öcskös nem ügyetlen. Igaz, most szerelmes Évába. N

agyobb csöndre számított. Azt hitte, hogy csöndben lapulnak a gépek, a műhely, hogy leállt az egész gyár. „Talán nem is olyan súlyos... csak az asszony fújta föl..." A félkarú portás köszönt neki, mondani is akart valamit, de csak grimasz lett a félbemaradt beszédből. A műhelyig meg sem állt. Szirtes művezető jött elébe, köszönt, és csak anynyit mondott: „Jani, menj haza". „Az Öcskössel mi van?" — „Levitte a gép a jobb karját, tövig. Elvitték a mentők. A gépetek is csupa vér. Nem neked való ez. Menj haza". Skurc János bénultan állt a műhely közepén. A sapkáját gyűrögette, nézte a társait. Azok meg őt, és a művezetőt nézték. Alltak a gépek, még nem volt itt a váltás ide.ie, de senki se kínozta a gépét. Az Öcskös gépe körül álltak a legtöbben. „Majd én letakarítom a gépet. Úgyis nekem kell melózni rajta". Csak ennyit mondott, és a már odahordott. kapca nagyságú, barna vattadarabokkal, rongyokkal törölgetni kezdte a gépet. Éva járt az eszében. Most megtehetné, hogy... hiszen nem lehet elvárai senkitől ... hogy egy rokkanttal éljen ... egy egész életen át. Elválhatna, és elvehetné Évát. Az Öcskös se haragudna. Éva szereti őt, és meg is értené. Nem hinné azt, hogy... Mert férfibecsület az is, hogy..." A

hogy a leállított gépet a hengerek közé hajolva tisztogatta a vértől, a mocsoktól, egyszer csak valami fényeset pillantott meg. a gé" alatt, a padlón. Az Öcskös ujja volt, rajta a karikagyűrűvel. Az arany átragyogott a véren is, Skurc János fel akarta emelni a véres ujjesonkot, de elájult. Ezen a munkások nem is csodálkoztak különösebben. Szinte várták, hogy történjék valami azzal áz emberrel. akinek a testvére néhány órával ezelőtt elvesztette a iobb karját. De Skurc János nem a vértől vagy a csonkmaradék ujjtól ájult el. Hanem azért, mert Szirtestől is tudta, hogy az Öcskös a jobb kezét veszítette el. S ha a gvűrűt már a jobbján viselte, akkor az olyan, mintha Éva és az Öcskös házasok lettek volna ... akkor már késő. APÁTI MIK1^>S