Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

Hétfő, 1984. április 30. 9 Mert magyar. E

gy csipkelődő kis írásomra Dunakesziről kaptam levelet a napokban. Legalább újra föltehetem a kérdést: kicsike lapunk hány helyre jut el az országban? Aki válaszol, nemcsak járatja a lapot, néha-néha olvassa is. Ha én csipkelődtem, megcsíptek engem is. Konyhalányi posztra pályázó férfiúról írtam, aki fontosnak tartotta megjegyezni sok jó tulajdonságát fölsorolva azt is, hogy magyar. Az a gondolat vezetett, hogy hagymaszagú konyháinkban éppen úgy nem lehet külön nyomatéka a szónak, mint ahogy egyéb állások megpályázásánál sem. Játszottam is vele: aki mégis hangoztatja, nagy magyar lehet. Erre jött a felelet: „ha én valahol főnök lennék, és valaki igy ajánlaná magát nekem, azt gondolnám róla. azért hangsúlyozza. mert vállalt vagy sorsadta posztján becsülettel meg fogja állni a helyét. Csak azért, mert magyar, és mert e hazának bu zony erre most nagy szüksége lenne". Ami ezután következik, arra valóban nem gondoltain írás közben. Örülök a levélnek fönntartások nélkül. Gyakran úgy szoktuk ezt fogalmazni, hogy örülünk a hozzászólásnak, bár nem mindenben értünk egyet vele. Azért hagyom el a szokványos toldalékot, mert a gondolkodó józan észnek természetes terméke a függelék: valamiben megkapaszkodik, lábraáll. elindul, és más szögletekbe is bekukkant. A levél arra hivja fői a figyelmet, hogy itt-ott megfeledkeztünk magyarságunkról. ö is tud olyan korszakunkról, én is. amikor nemzeti bűntudattal illett említenünk, hogy magyarok vagyunk. Menjünk vissza azonban a kondérhoz egy rövid percre, és induljunk el onnan még egyszer, mert fontos dolgokat ír. Ha finomkodnék, megint úgy kellene fölvezetnem a gondolatot, hogy fontos dolgokról berzenkedik, de nem szeretem játékos szavakkal megtűzdelni azt, ami igen-igen komoly, íme: „Talán nem lenne káros propagálni ezt a nézetet szimpatikus és elfogadható módon. Csak azt értem ezen. hogy aki propagálja, az éli is, nemcsak prédikálja. Ha utcaseprő, akkor nemcsak megmutatja a szemétnek a lapátot, hanem összesöpri: ha konyhai dolgozó, akkor nem hámozza bele a rohadt krumplit az ebédünkbe csupán azért, mert messzebb van a szemetes. mint a tál. Ha pedagógus. főleg nem prédikál vizet, ö maga pedig bort iszik, de bőven. Ha orvos, nem várja el a nyugdíjas, koplalással összespórolt' fillérjeit, és ha bemegy a páciens a rendelőbe, legalább végighallgatja, ha már az egy betegre jutó egy-két percből nem jut ideje vizsgálatra is. Ha ügyvéd vagy bíró, nem ítéli annak a pert. aki többet fizet; ha hivatali dolgozó, nem tűreti ügyfeleivel a hivatal packázásait. hanem eszébe jut. hogy ő képviseli az államot, és nem árt jó hangulatot kelteni az állampolgá rokban." H

ogy függ össze mindez a magyarságunkkal? Ha az osztrák utcaseprő jól seper. ha a francia konyhás jól hámozza a krumplit, ha a belga tanár jól tanít, ha a holland orvos jól gyógyít, fogadjuk tiszteletbeli magyarrá? Minden nemzetre jellemző emberi tisztességről van itt szó, nem többről. Ha jobban belegondolunk, kezdünk igazat adni á levélnek. Tessék figyelni! „Nem ártana fölébreszteni azt a tudatot, hogy amit jobban fesz. azt hazájának teszi jobban. Mindig eszembe jut. amikor magam körül elképesztő dolgokat látok: ö nem látja hogy nem jól csinálja? És mi lenne, ha azért csinálná jobban, mert — uram bocsá' — magyar?" Itt a lényeg, azt hiszem. Hangoskodó álmagyarokkal tele van a történelem, de szerencsénkre tenni akaró, tenni tudó magyar is volt bőven, és talán van is. Pörgessük tovább a gondolatot egy kicsit: a lógós, a trehány, a nagytorkú ne büfögje bele a világba, hogv ő magyar, aki viszont a tőle telhető legnagyobb tisztességgel dolgozik, ne szégyellje. Kortesszagú hordoszónokoktól ments meg, uram. minket! Láttam egyszer határainkon túl hazai magyar fiút. aki legalább húszcentis nemzeti szalagot hordott a sapkáján, de két társa tartotta lábon, úgy belerészegedett a nagy öntudatba. A vécés néni is tudta legalább, hogy aki összerókázta a patyolattiszta illemhelyet, az magyar. Szívesen emlegetjük, hogy jó hírünk van a világban. Mehetünk keletre, mehetünk nyugatra. többnyire szívesen fogadnak bennünket. Ügy kell megszolgálnunk ezt a megbecsülést, hogy az utánunk jövők is kaphassanak belőle. De vegyük észre magunkat itthon is! Becsüljük meg, aki a hazájának teszi a jobbat, és tanuljuk meg végre kicsit se becsülni, aki nagy hitványságokkal tartja magán a figyelmet. Hallottam egy emberről. aki förtelmes dolgokat művelt. Ne tudta volna a környezete? Olyan testületben nem maradhat titokban valami hoszszú éveken keresztül. Akkor miért nem szólt? Mert nem mert? Mert közömbös? Kire tartozhat ebben az országban, hogy fontos posztokon tiszta emberek legyenek? Egyedül csak ránk. Megkerülhetetlenül csak miránk! Ügy értem ezt, hogy kutya kötelességünk arrébb segíteni valakit, ha kiderül róla. hogy nem oda való. Nevet szereztünk magunknak fúrkálódásainkkal, mások bemocskolásával. rágalmazásainkkal, ezt az embert viszont nyugton hagyta mindenki. Annyi ész kevés ide, amennyi nekem van, hogy ezt megértsem. F

olytatódik a levél: „Per. sze hozzátartozik ehhez a március 15., a Himnusz, és minden egyéb is." Folytatom én is: miért kell ezt. külön hangsúlyozni? A mi ünnepünk, a mi himnuszunk. Nyilván azért. mert időközben vastag rétegek rakódtak rájuk az álmagyarságból is. Nem tehetünk mást, le kell szednünk a vastag réteget, és vállalnunk kell a megtisztult gondolatot Olyan gondolattal ajándékoz meg a levél írója, ami magamtól nem juthatott eszembe, mert sem a valóságban, sem filmen nem láttam még a darabot. „Most még sorban állnak az István a királyra szóló mozivagy szabadtéri jegyért. Én is ott voltam, és még soha nem láttam ezenkívül olyan filmet, amit a végén megtapsoltak volna." A muzsikának szólna a rajongó érdeklődés? Nem értek hozzá, nem tudom, van, aki szerint nem, de ne vegyük el ezt az élményt se senkitől. A ragyogó kiállításnak talán? Azt hallom, abban se bővelkedik. Istvánnak, a királynak? A honalapítónak? Állítólag annak. De miért ez a robbanás? Azért, mert tényeket é6 tendenciákat tanított az iskola történelemórán, de szégyenlős lett. amikor magyarságtudatunkat kellett volna ápolnia, vagy legalább elültetnie. A

kit a kígyó megmart, fél az a gyíktól is. Ráfizettünk mi már elégszer a túlhajtott magyarságunkra, handabandáztunk is vele eleget. Olyan betegség ez, beleesnünk még egyszer nem szabad. Jól játszó, pontos mérleget kell beépítenünk minden emberbe, amelyik azonnal mozdul, ha rossz súlyt tesznek bele. Újra meg kell tanítanunk egymás mellett élő generációkat arra a régen kimondott aranyigazságra, hogy semmivel nem vagyunk alábbvalók, mint más nemzetek fiai. Görcsök kötnek bennünket, nemzeti önvád fekszi meg lelkünket, segítsünk lefejteni magunkról mind a kettőt. És legyünk annyira ésszel élők, mert ide már a leghiggadtabb józan ész is elég, hogy belássuk, különbek se vagyunk más nemzetek fiainál, és semmivel sincs töbB jussunk a világhoz, mint nekik. Akármerre billen a mérleg. észre kell vennünk. Meg kell tanulnunk észre venni, mert eddig inkább csak a mérleg egyik serpenyőjére figyeltünk. Tudnunk kell tanítani egészséges nemzeti tudatot, ezt hangoztatja. a levélíróm, hogyne értenék egyet vele. Mond még valamit, nem hallgathatom el ezt se: „Nem igaz, hogy a fiatalok kicsúsztak a kezünkből, de figyeld csak meg. a felnőttek útálják ki maguk közül azt a pedagógust, vagy más, fiatalok között élő embert, aki szót akar, és szót tuti érteni velük." De sokszor elmondjuk, hogy jövőnk a fiatalokban van! Ahogy ránk értve is elmondták annak idején. Ha igazat ír a levél, meg kell tanulnunk újra egymás nyelvét. Feszítenek a távolságok, más srófra jár az eszük, tehát még jobban keresnünk kell egymás kezét. Elzárkózva, távirányítással nem lehet nemzedéket nevelni. Elzárkózva, távirányítással mi magunk se tudunk lépést tartani saját korunkkal. Hogy akarjuk mi vállalni magyarságunkat, a vele járó összes felelősséggel együtt, ha saját gyermekeinket nem tudjuk vállalni? Ha saját apánkat-anyánkat nem tudjuk vállalni ? I

lyenkor bölcsen be szoktuk látni, hogy bonyolult a dolog, és sok összetevője van. Azt is el szoktuk mondani, hogy hosszú a megoldás útja, látványos eredményekre ne számítsunk. Mindegyik igaz, de van egy még igazabb: szép ez a föladat, lelkesítően szép. Nemzethalálról annyit beszéltek már előttünk, merjük mi vállalni a nemzet ébresztését minden időben, ha arra van szükség, és nemzeti tudatunk ébrentartását :s. És legyen erőnk őrizkedni a hamis prófétáktól is. HORVÁTH DEZSŐ Kalandozásaink Moszkva. Kreml, fegyvertár, kincstár. Andalogva sodródunk egyik teremből a másikba. Körülöttünk zászlók, kardok, pajzsok. nehéz öltözékek embernek, lónak. Idegenvezetőnk megáll, balra mutat. Od-nézünk. Pajzs, sisak, nehéz fémszálból hurkolt. Ingszerű ruha embernek, lónak. Egy a sok közül. Azok közül is a legegyszerűbb talán. Semmi dísz. semmi drágakő. De azért nézzük. ha már mutatják. Illendőségből. — András magyar király ajándékozta Bölcs Jaroszlávnak — mondja idegenvezetőnk, azután kis szünetet tart. Várja a hatást. Mi azonban hallgatunk, szemérmesen. illedelmesen. Magam sem tudom, ilyenkor hogyan illik viselkedni. kihúzzam, vagy inkább összehúzzam magamat. — András királyunk nem volt valami bőkezű — jegyzi meg elmenőben egyik útitársunk. Átérünk a kincstárba. Aranyozott hintók pazar faragással, trónszékek elefántcsontból, aranyból. drágakövekkel kirakva — csiszoltakkal és csiszolatlanokkal —. koronák, jogarok, papi palástok nehéz brokátból, aranvszállal és sok ezer igazgyöngygvel hímezve. Káprázik a szemünk. Az egyik vitrinben egv kávéskészlet színaranvból. gazdagon cizellálva. — Orlov herceg ajándékozta Katalin cárnónek — hallcxm a magyarázatot. Már tudom, az előbb, ott a fegyverzetek közt semmi okom se lett volna, hogy kihúzzam magamat. Azért igazán szén dolog tőlük, hogy a miénket is odatették a többi közé. A fal mellett, a vitrinek egyikében. magányosan, egy óriási gyémánt. Megtudjuk, hogy a legnagyobb. amit eddig Szibériában találtak: idegenvezetőnk fejből mondia az adatait, mikor és hol találták, hány karát volt eredetileg. hány karátos lett a csiszolás után. a világ legnagyobbjai közül sorrendben a hányadik: már éppen a Kohinoor gyémántnál tart. amikor hirtelen mindent túlsipít a fülsiketítő szirénahang. Aprócska sikolyok. — Mi történt? — Was ist das? — What 's that? Azután csend, csak az ajtók csapódnak, és már dübörög is a terem a berontó egyenruhás teremőrök futóléptei alatt. — Senki ne mozduljon! — hangzik az erélyes felszólítás. Teljesen feleslegesen. A döbbenettől amúgyis mindenki bénultan. Pisszenés nélkül bámuljuk, mint cikázik végig a termen az A 257-es rab naplójából A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége április 25én megemlékezett a német megszállás idején megölt, kivégzett félezernyi újságíró közül 35 Horthy-ligeli mártírra. Negyven éve történt... 1944. március 19.: Sajnos. igaz. amiről napok óta suttognak. A németek megszállták Magvarországot. Már ma számos politikust és újságírót tartóztattak le. Parrari Györgyöt, a Magyar Nemzet főmunkatársát, és sok más baloldali hírlapírót, szerkesztőt. A Sajtókamara 1944 április eleién törölte tagjai sorából . az állam háborús céljaival szembenálló". köztük a zsidó származású újságírókat. Ezt követően Kolosvárv Borcsa Mihály, a kamara elnöke és Gáspár Jenő gvalázatos bűntettre vetemedett: átadta a Gestavónak a szervezetből kizárt újságírók névsorát. Közöttük vagvok. A listát a megszálló németek „elintézés céljából" továbbították a politikai rendőrsegnek. Április 24.: Utasítást kézbesítenek. „Felsőbb Darancsra" jelentkeznem kell a kisegítő toloncházban. Késő este Zsoldos Jenő barátom telefonál. Megrázó hírt közöl: Elek Artúr az Űiság főmunkatársa is megkapta a behívót. Agyonlőtte magát. . . Április 25.: A toloncház a rabbiképző intézetben van. ötvennégyen vonultunk be. A legidősebbek köztünk Márkus Miksa. 76 éves. a Pesti Hírlap egvkori főszerkesztője, az Újságírók Egyesületének volt elnöke és dr. Ágai Béla. az Üjság főszerkesztője. 73 éves. A legfiatalabb dr. Sugár Péter, a Pester Lloyd 23 éves munkatársa. A többiek is jórészt ismert kollégák. Megrázó élmény. hogy a gyűjtőtáborban egv 14 hónapos kisleány is van. A Gestapo internálta, mert a szülei megszöktek . . . Délután ... Ubrizy Gábor rendőrsegédfogalmazó közli: „Aki azt hiszi, hogy innen elve kijut — az téved . . ." Április 28.: Hajnali sorakozó. Elosztás. Nyolcan egvelőre a toloncban maradnak. Negyvenhatan Csepelre, az őrizetes táborba kerülünk. Május 2.: Tizenhat öreg és beteges sorstársunkat pesti táborokba szállították. Harmincan Horthv-ligetre. a magyar Ördögszigetre kerülünk. A dunai repülőgépgyár lebombázott barakkjaiban sínylődnek az internáltak. Pintér hadnagy bemutatkozik: büntető futást rendel el. Biringer József kollégánk összeesett. Puskatussal verték agyon. Május: A repülőgépgyárban kegyetlen üzemellenőrök kezére adtak bennünket. Már nincs nevünk, csak számunk. Az enyém: a 257-es. Rabszolgák lettünk. Nehéz a munka . . . Később a halálra ítélt katonaszökevények közé osztottak be. A rep'éren döglött bombákat ástunk ... Július 30.: Eddig is több repülőtámadást éltünk át. A mai volt a legszörnyűbb. Több száz angol gép fél órán át szórta a bombákat... A legnagyobb futóárok egyik szakasza, ahol menedéket kerestünk, beomlott... Huszonkét internáltat. köztük két újságírót, már csak holtan tudtuk kiásni. Augusztus: Feloszlatták a tábort. Az üldözöttek pusztítása azonban nem ért véget. Folytatódtak n deportálások maid a nvilasok gyilkosságai. 1945 júniusa: A Horthv-ligetiek találkozója. Harmincöt barátunk hiányzott: a fasiszta téboly áldozatai lettek. Halálrakínozták. agyonlőtték, vagy elgázosították őket. RITTER ALADÁR egyenruhások esapata. egyenesen az óriás gyémántot rejtő vitrinhez. Az esész egy pillanat. Honnan kerültek elö hirtelen, eddig hol lehettek, hogv nem láttuk őket? De ez mo->t nem is számi!. A fő. hogv a gyémánt ott van a helyen, sértetlenül, átlátszóan, hidegen, ahogy volt. Az őrök gondterhelt arca kisimul, talán egy halovány mosolyféle is átsuhan vezetőjük arcán, amikor idegenvezetőnkhöz fordul. — Kérem. legyen figyelmesebb! Valaki véletlenül megérintette az üveget. — Azután távoznak. Ugyanolyan gyorsan, ahogyan jöttek, és rejtély, hogv hová. A terem ismét megtelik a szokásos zsibongással: a soknyelvű beszédtöredékből gyorsan összeáll az esemény biztos képe: senki semmit nem akart ellopni. csupán egy esetlen magyar véletlenül rátenyerelt a gyémántot őrző vitrin üvegére, és ettől jelzett a biztonsági berendezés. — Nem történt semmi ... szűk itt a hely — vigasztal bennünket búcsúzáskor az idegenvezető. Odakint jólesik a friss levegő. Megyünk át a Lenin-múzeumba. Oda nem minden csoport juthat be. de mi szerencsések vagyunk, azt is látni fogjuk. Az idegenvezetőnő már vár bennünket a bejáratnál. Magas, karcsú, gömbölyű ott. ahol kell. de csak annyira, amennyire kell. Ovális arca szabályos, hamvas, csupán a szem környéke festve diszkréten. Mézszínű haja görögös kontyba tűzve lazán simul pihés, szén. hosszú nyakára. A tökéletes nő! Hamisítatlan orosz jelenség. Kedves, nyugodt. Ha nem tudnám. hogv az a munkája, hogy csoportokat kísérjen a múzeumban. azt hihetném, a vendégei vagyunk. Egyedül minket vár. félretett minden fontos dolgot, hogv velünk lehessen, és egvedül csak tőle függ. hogy Moszkva szép emlékünk maradjon. Tekintgetünk asztalra. tintatartóra. furcsa formájú, ősrégi telefonra. és hallgatjuk a jól ismert történelmet a bájos vezetőnőtől. mintha új lenne, mintha még semmit sem tudnánk róla. ...De. jaj. mi történt? .. A szép idegenvezetőnő a kontvához kap. bár semmi igazítanivaló sincs rajta. Ezt ő is nyomban észreveszi, mert keze továbbcsúszik. le a nyakára, ujjaival a gyöngysort babrálja. Arca lángol, szemöldöke felszökik, és ettől barázda gyűrődik a homlokán. Dadogva még kinyög egy szót. de a mondatot már nem tudja befejezni. Hallgat. Követem nyugtalan tekintetét, azután én is zavartan kapkodok levegő után. A karosszék! Lenin karosszéke!... Az előbb még üres volt. Határozottan üres ... Most pedig nem üres! Ül benne az az enyhén kopaszodó úr. kariát keresztbe fonja a mellén, és ül. kényelmesen hátradőlve, arcán jámbor mosollyal . . . Hallani vélem a csendben. mintha mondaná: ó. köszönöm. igazán jól ülök. miattam ne fárassza magát. Alighanem tényleg jól ül. mert nem moccan. Síri a csend. Ha lenne bent légv. zümmögése felérne e"v vadászgép zúgásával, de ő még mindig ül. mintha ott akarna ülni az idők végezetéig. Lenin karosszékében! Végre az egyik férfi magához tér. — Uram azonnal álljon fel! Gyönyörű idegenvezetónőnk megindul. Mi utána. Átbotorkálunk a másik terembe. <3 megáll. mi Is. — Itt fogadta Lenin Kun Bélát — mondia színtelen hangon Mert ő készült, és ő udvarias és tudja, hogv mi magvarok vagyunk. - R. SAL.LAI JÜLIA