Délmagyarország, 1984. március (74. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

1 Tili-toli A dolgoknak pedig mindig valami oka van ... Bizonyára ez az első magasabb igazság, amit megtanultunk, mert, hiszen már a kertésznadrágban azzal öltük a jó szülőket: miért? Ha egy kérdésre megkaptuk a választ, újabbat gurítottunk elő, egészen addig míg apánk a türelmét nem veszítette, s ki nem lódított bennünket a konyhába, ahol anyánk húsát rághattuk kifogyhatatlan miértjeinkkel. Csakhogy, mi megtanultuk és megfogadtuk, hogy ebben a folyamatban sohasem szabad elfáradni. Mi türelmesek vagyunk, és magyarázunk. Amíg a kérdező meg nem unja... No, ennek a végire járok! — így határoz egy állampolgár. Miért nem épült föl időre a... S teheti elegánsan, mert ő nem sürgette — a határidőt az tűzte ki, aki építi. Van rá ezer lehetőség, fórum, csiklandozni kezdte hát. Először is azért, — kapja az első idegcsillapítót — mert a tervet közben módosítani kellett. De miért? Mert, menet közben kiderült, hogy... Hogy-hogy menetközben? Ügy, hogy a talaj agresszivitásáról nem volt tudomásunk. No de ... Igen, igen ... Csakhogy, ezek a vizsgálatok igen hosszadalmasak, drágák. S később talán olcsóbbak lettek? Nem lettek olcsóbbak, de úgy gondolták, költséget lehet megtakarítani. A költségmegtakarítás nem sikerült. A határidőt módosították. És új határidőt miért nem ? ... Egyszerű: az alvállalkozók nem ütemesen végezték a munkát. Ennek mi volt az oka ? Az első csúszás elsodorta őket. Az itt tervezett munkát máshol használták fel. Szerződés, kötbér? Kötbérből nem lehet betonozni. S különben is: ma én kötbérezem őt, holnap ő engem. Gazdagabbak leszünk? De végül megjöttek az alvállalkozók. Miért tűztek ki mégis új határidőt? Mert nem érkeztek meg a szerelvények. Ezeket ki gyártja? Egy hazai gyár. Akkor miért nem?... Ott most profiltisztítás folyik. Ezeket a szerelvényeket már nem is készítik ezután. Az okára kíváncsi? Nem nyereségesek. S különben is: alapanyag-ellátási gondjaik vannak. Miért? Az öntöde import' anyagból dolgozik, behozatali nehézségei voltak... Egyébként pedig hiába is jöttek volna időben a szerelvények. De ne kérdezzen, mondom: a kazán külföldi, nem érkezett be... Anélkül megy... Nos. innen már aztán nincs kitől kérdezni. A kérdést sikerrel exportáltuk. Hogy éppen építésről szól ez a kérdezz-felelek játék, merő véletlen. Ez van legkönnyebben kéznél. Akármit megragadhatunk helyette, bizonyos, hogy külföldre jutunk. Minden fonál addig tekeredik, amíg valahol átlépi a határt, s ezzel már be is bizonyosodik, hogy mi hibásak nem vagyunk. Addig tili-tolizunk, amíg a kérdések elfogynak. Fogjuk meg akkor egyszer a másik végén! Igenis elkészült határidőre, és a tervezett költségen. Erre már természetesen van gazda. Jó volt a tervezés, a finanszírozás, a munkaszervezés, az anyagellátás, a kooperáció, a műszaki ellenőrzés ... Időben megrendelték a gépeket, a szerelvényeket. deponálták az anyagot... A külföldről behozott tartozékok szerelése precízre sikeredett ... Az alvállalkozók pontosan teljesítették a részüket... De ezt is ugyanazok az emberek mondják! Faggatom őket, én naiv: hát akkor nem lehetne mindig ígv? Már majdnem megegyezünk, hogyne lehetne. Csakhogy... Csakhogy? Nem lehet. Miért? Mert ritkán jön össze így minden. S hogy itt így összejött, ennek ára van. Mi az ára? Erkölcsileg az, hogy a fejünkre hullik annak a terhe: így is lehet. Pedig egy fecske nem csinál nyarat. Meg aztán ahhoz, hogy egy helyen mindig és minden kéznél legyen, sok helyen tovább kell növelni a hiányt... E szerint nagy bajban lennénk, ha egyszerre csak mindenki szépen, pontosan és jól akarna, s kezdene dolgozni? Kinevetnek a kérdésemmel. A nevetést csak úgy tudom megfejteni: tán egyenesen zavarba hoznánk a népgazdaságot? Ilyen játékos közelítéssel természetesen ihkább csak elszórakozhatunk a mi tili-toli stílusunkon. Ha komolyabbra vesszük azonban, akkor is megmarad az a fajta alapállás, hogy csak a kerítésen kívülre kerüljön a gond! Vagy ha végképp nem lehet a más portájára tolni, legalább „objektív" okok magyarázzák. Mert, ha még nem említettem volna, ok legalább kétféle lehet. Az egyik bennünk lakhat — képességeinkben, lelkiismeretünkben, pontosságban, felelősségben stb. — a másik fölött pedig nincs hatalmunk. Azt már „objektív"-ként tiszteljük. Az már egy nagy totem. S minthogy ..mi mindent megtettünk" — a többiről már igazán nem tehetünk... 2. Mondom az ügv előadójának: pajtás, ez az intézkedés nem válik nagy dic-őségetekre! Mosolyog. Pontosabban: summant. De minthogy nem hagyom annyiban, döcögve megindul belőle a szó. Azt mondja: ö is tudja, és egyetért velem... Hát akkor? Megmagyarázza: nekem, ugye tudnom kell, hogy ő csak egy kis csavar... ö pontosan tisztában van vele, hogy az intézkedés felemás... No, de mit tehet ő, egy ilyen kis pont? A csoportvezető... az talán többet mondhat... Megyek a csoportvezetőhöz. Ó. igen, igen... Sőt! Nemcsak, hogy egyetért, mélyen meg van győződve az intézkedés hibáiról. Szólt is róla. De, hogy van ez minálunk? 0 csak egy csoportvezető! Egy kis fogaskerék, amely nagyobb kerekekhez és rugókhoz van rendelve. Az osztályvezető, no, mit szépítsük, az osztályvezető keze van a dologban... -Ha egyszer így akarta, mit fütyülhet széllel szemben egy kis beosztott? Ejnye, mondom, hiszen az osztályvezetőt is meg lehet kérdezni. Mit válaszol? Hogy a dolgok hálterét, összefüggéseit is figyelembe kell venni. A körülmények teljes rendszerét. Különben pedig nc-ki nincs hatalma az ügyben. Az elnökhelyettes megmondta, ne is berzenkedjünk, ennek így kell lennie ... Nem számolom, hányadik lépcső ez már, de megyek, megyek följebb, s majd minden új fokon egy udvarias kéz mutat még följebb, még följebb... Onnan fúj a szél! Már olyan magasra értem;' hogy be kell jelentkezni. De fogadnak és mégkapom a szívélyes tájékoztatást. Először a dolgok bonyolultságáról, azután a döntési hatáskörök tisztázatlanságáról hallgatok meg egy kiselőadást, a végén pedig az az összefoglalás: ha ez nem nyugtatna meg — mint ahogy valóban vannak kérdőjelek az ügyben — nos4 akkor forduljak a főfő-hogyishívjákhoz. Végül is följebbről bizonyosan messzebbre látnak... Innen már nem kapaszkodok tovább. Leülök a lépcsőfordulóra, és szomorúan spekulálok. Azért vagyok szomorú, mert megint egy tili-toli malomba jöttem őröltetni, s üres zsákkal megyek haza. Ott fönt, ott egészen fönt? Biztosan csak viccelnek velem. Hiszen az intézkedés, onnan nézve, bokáig-térdig ha ér. Ilyesmire fönt nem határoznak. S az elvekkel sem vág igazán, amik onnan áramlanak lefelé... Hát akkor, hogy is van ez? Én tudnám, hogy kell, de én is tudnám, de... mindenki tudná, de? Elküldjük a bajt, el, fölfelé. Lehetőleg olyan magaslatra, ahonnan ilyen apróságok iránt már nem is illik érdeklődni. Így aztán megnyugszunk. Milyen jól is tennénk mi a dolgunkat, ha ránk lenne bízva, ha hagynának bennünket! De hát, mi 'van miránk bízva? Legföljebb egy ország. SZ. SIMON ISTVÁN NÉMETH MIKLÓS KÉT METSZETE mm^^M. -is ••KéIs! -íasi&aaöJ A szatymazi nevető ember K

orunk naav találmánvait addig őrzi az emlékezet, amíg le nem írja valaki töviről hegyire. A motorok ámulatában hadd hozakodjak elő egy egészen kicsike találmánnyal.' Ha ez nincsen, talán soha össze nem akadok ónozó Vincével, ónozó Márton fiával. A találmányokat többször szüli a kényszer, mint a játékos képzelet. A hajdani kontinentális zárlatok hatásával rokon az a lépés, hogy egy időben lovat nem tudtunk elképzelni a ház körül. Viccelődhetünk is már veié, mondhatjuk már azt a hiedelmet1 is, hogy a kisparaszti lélek a lóban gyökerezik, ha tehát tövestül akarjuk kiirtani, a lovat kell elvinni előle. Mindez akkor történt, amikor a gumikerekű kocsit is föltalálták már. A kontinentális zárlat idején elkezdték fölfedezni a fűszerpótló hazai terméket, a lótalan világban pedig a lópótlókat. Előjött először a szamár, örök igazságaként a régi tételnek: ha ló nincs, ez is jó. A gépesített eszű ember második nekifutásban föltalálta a csotrogányokat. Első változataiban hajszálra olvan v 't. mint a gumikerekű kocsi, csak éppen lovat nem fogtak bele, inkább beszerkesztették az ülés alá a motorbicikli motorját. És mit csinált az, aki se szamarat nem akart, se csotrogányt? Ha már egyszer megtanult hegeszteni, vett néhány szál csövet, és lett belőle gumikeréken járó kordé. Elég volt hozzá a motorbicikli két kereke, de nem egymás után futtatták őket, hanem egymás mellett. Ha majd megírják a kis találmányok történetét is, biztosan észreveszik a lényeget. Valamikor egészen hétköznapi alkatrészekből csináltak bonyolultat, most inkább a komplikált gépi szerkezeteket egyszerűsítették le. Előbb a motorbiciklit találták föl, és csak. utána vették ki a kerekét. Halaszthatatlan szükség volt rá. mert több mázsa barackot elbírt, egyetlen emberi erő is mozgatni tudta, és a barack nem törődött meg útközben. Három éve biztosan van, de talán négy is, amikor a gyümölcsfölvásárló kapujában összetalálkoztunk Vince bácsival. Tolta a gyönyörű barackot, és nevetett hozzá. Lefényképeztük, akkor is nevetett. Azt mondta, szívesen elrántaná egyszer a nótánkat, menjünk el hozzá. Van egy citerája, sokkal öregebb, mint mi hárman együtt. Eltettük a meghívást a többi közé. Rövid ahhoz az ember élete, hogy mindenhová elmenjen. Arra jártunk a minap, köszönjünk rá mégis az öregre! K

onyhakéssel fogadott bennünket. Azonnal ment a kamrába kolbászért, szalonnáért. Nagy kárt nem tettünk benne, egy falat ebből, egy nyelet abból, mert a borába is bele kellett öltenünk a nyelvünket. Megint elő kell hozakodnom azzal, hogy jópár évvel ezelőtt illetékes1 helyen kiadták a jelszót, meg kell tanítanunk az embereket közgazdaságilag gondolkodni. Vince bácsi nagyon beletanult, mert öt perc múlva már eiTől beszélt. Olyan cifra teóriák is előjöttek, mint a termékszerkezet-váltás, csak sokkal egyszerűbben: szedik ki az emberek a gyümölcsfákat, mert az almát tizenkétszer kellett permetezni, megsem lehetett eladni. Amikor bejött a forint, mondja a közgazdasági gondolat, egytíz volt az órabér, és tizenkét forint az alma. Most? Az órabér a csillagos eget kaparja, az almát pedig haromért-négyért vették. Az aknazomoly elleni vegyszerért tavaly ezerkétszáz forintot adott ki Annak idején tizenhatért adták a birkahúst, és tízért vették a barackot. Most? Hetven körül ugrál a birka ára, és öt-hat forintot kapott az őszibarackért. Húzzuk ki a fákat, és ültessünk birkát? Ez se olyan egyszerű. Nevet most is, és azt mondja, ne szívjuk a dolgot a mellünkre olyan nagyon, mert amíg sonka, kolbász, szalonna lóg a kamrába! és bor is van alatta a hordóban, addig nem kell félnünk. Ahogy a ló helyett kitalálták a csotrogányt. maid az alma helyett is kitalálnak valamit. Az a lényeg, hogy nem esznek a mai gyere-. kek kukoricagörhét, nem őrzik a birkát, és nem alusznak jászolban. Kétszázötvenholdas gazdánál szolgált ő, egyik este krumplistarhonya volt a vacsora, másik este kukoricagaluska, aztán kezdődött elölről. Sá^dorfalváról százával járt ide a nép kapálni, napfölkeltétől napnyugtáig dolgozott, előtte és utána gyalogolt, most a boltba nem lehet elküldeni a gyereket gyalog. M

ás változások is vannak, ő ugyan háromszor is előhozza, hogy a földből nem lehet megélni, de már nem változtat, megmarad a metszőolló mellett. A sógor viszont esküdözött. ha megdöglik, akkor se kapál többet, és most vette a földet. Kert az csak, de egy a lényeg: kapa nélkül nem tud megöregedni. Ennyit változik a világ! Hiába takarom el a poharamat a kancsó elől, a boros történeteknek elő kell jönniük. Így kezdődik mind: amikor én katona voltam. Mit bír ki az ember? Többet, mint az állat. A nyakas tanulságot is levonja azonnal: mindent kibírt az ember, amit muszáj volt kibírnia, de a városi ember fogságban is előbb halt meg, mint a tanyai. Cak az eszét el ne veszítse az emberiség még egyszer, és háborút ne csináljon! Képzeljük csak el: a vagonból belátott az apja udvarába, amikor vitték. Azt az érzést nem lehet elmondani. Az a szerencséje, hogy mindenem tud neveni. Utólag is, de idejében is tudott. Azt hiszem, név szerint el tudná sorolni hányan voltak nála kisebbek a magyar hadseregben, mert a kicsi ember mindig annak örül, ha kisebbet lát. Odaállt mellé egyszer egy kétszáznégycentis vezérkari százados, és mintha toronyból beszélne az ő százötvennéev centiiéhez: hát maaát ki sorozta be katonának? Azt én nem tudom, hogy ki volt, de ennél okosabbat is kitalálhatott volna. Nevettem akkor is, ötven fedezést kellett levernem érté. (Azt hiszem, a feküdj—föl játékot hívták akkor fedezésnek.) Ráadta egyszer a fejét, komájával elment a konyhára duplát kérni. (Ez a szó is kiment a divatból, bejött helyette a deákos repeta.) Hapták, szabályos jelentkezés a tizedesnél, aztán mars föl a kondér tetejére. Teleadták a csajkát székelykáposztával, meg is kellett enni, de közben tüzeltek a kondér alá. Meg is kérdezték: kend az a szatymazi tamburás? Akkor danoljon kend. Enni is, danolni is, amikor ég a tűz? Ezen csak nevetni lehet. Maga mit nevet mindig? Mondom neki, én ilyen vagyok, nem tehetek róla. Nevetni mindenen lehet, csak azon nem, hogy legalább harminc ember kivégzését végig kellett néznie. Szökevények voltak szerencsétlenek, csak annyi bűnük volt, hogy haza akartak menni. Nem lázadozott akkor már egyik se, nem káromkodott és nem imádkozott, üzenetet se hagyott hátra se feleségnek, se gyereknek, csak ment a kísérők között. A pap ráadta az áldást, a vezénylő hadnagy rántott egyet a kardján, és négy szakaszvezető meghúzta a ravaszt, ennyiből állt az egész. Egy kisteleki is volt közöttük, arra az egyre emlékszik legjobban. Bekötötték a szemét, már le is térdelt, már zörögtek a puskával, akkor jött meg a kegyelem. Mire levették a kendőt róla, megbolondult szegény. Bolond emberrel mit kezdhet a hadsereg? Hazaküldte a családjához. S

zólt már a citera is egy kicsit. öreg szerszám, a kotta alját teknősre kaparta ki a verő. Négyszáz nóta biztosan van benne az ő keze nyomán, de hogy a megelőző száz évben mennyit tettek bele, vagy inkább mennyit vettek ki'belőle, azt senki nem tudhatja. Aztán fényképek jönnek elő, a világ két legjobb asszonyáról. Az első feleségről de sok szépet lehetne beszélni! Talán tudta, hogy meg kell halnia, de még vállalta a negyedik gyereket, és örült neki, de nagyon. És a második feleség, akj négy gyerekkel elvállalta őL Aki anya helyett anya lett. Mert az emberiség legnagyobb találmánya a család. HORVÁTH DEZSŐ