Délmagyarország, 1984. február (74. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

84 Szombat, 1984. február 11. Kecseti mama Székelyföldi találkozások K

éső délután, mikor a sóvidékről irányt vettünk Székelyudvarhelyre, lazított kicsit a tél. Rongyos, fekete felhők sietősen húztak Hargitának, s tavaszt sejtető illatokat vegyítettek az ájerbe. Mire Farkaslakán körüljártuk Tamási Aron hősei rajzával benépesített sírkövét, a vöröslő ég alján már elmenni készült a nap. Az útszéli fák csupasz ágain hallgatag varjak gunnyasztottak, s lenézegettek arra a hegyes kucsmára, s nyűtt kalapra, amely hol előre, hol hátra imbolygott, s mégis a város felé araszolt. A kucsma időnként fölemelkedett, födetlenül hagyva az emberi koponyát, amelyen úgy lengedezett néhány szálacska, mint árvalányhaj a hegytetőn. Mintha a játék fölkeltette volna a fásult fekete sereg érdeklődését. — Ni. hogy mulat a nép errefelé! Jól megtermett negyvenöt körüli atyafi hujántgatott és csapkodta feje fölött a tenyerét. Néha megpördült saját tengelye körül, földhöz vágta a sityakját és ordított: Fölmönt az én rózsám Pestre ... Mellette. vagy inkább körülötte vékonydongájú cigány ugrándozott, és nyekergette a hegedűt, ám látnivaló volt, hogy fölhajtott gallérú viseltes zakójában kevésbé élvezi a menetet — Messze-e kenyér nélkül? Megálltunk, az ihaj-csuhaj ember azonban ránk se hederített. Lejtette a táncot, fújta bőszen a nótát, s minthogy a fáaós hangász vonója le-lehanyatlott, jól hátbavágta szegény ördögöt — Csak nem Kecsett Ambrus ez? Egy százast rá, hogy ő. Előre zúgattunk és két sudár jegenye közé telepedtünk a kocsival. Amint utolértek, csakugyan Ambrusra ismertem, akinek az édesanyjához iparkodtunk. Már csak pár hajításra lehettünk a városszéli háztól, ahol hat éve, tavasszal, fillérekért kaptunk szállást Ambrus csak nézett, hogy mit akarunk, de mikor neki is földerengett az akkori találkozás, a nyakamba esett. Rögtön az orrunk alá nyomta a farzsebből előszedett cukros pálinkát. — Nahát, még Ilyet. Idesüss Guszti, az anyád istenit, Magyarországból jöttek hozzánk. De a cigány, észre sem vettük, kereket "oldott. Még láttuk eltűnni visszafelé a kanyarban, igencsak kapkodta a lábát, s két kezében úgy lóbálta a vonót meg a hegedűt, mint síelők a botokat Ambrus látszólag kijózanodva legyintett ráj — Ögyön mög a fene. Szejkén tanyáznak ezek, csak a lej kéne nekik, anélkül bajos a nóta. A mindönségit. erősen röstellem, hogy így állok. Möglátogatják édösanyámat, ugye? Már én is ott lakom a családdal. Mönnyönek csak, én is otthon löszök nem soká. csak még el köll intézzek valamit. Annyit sikerült megtudni tőle. hogy Szej ke-fürdőre még reggel kigyalogolt, ott jöttek össze a cérnagyári karbantartók, állítólag diskurálni. Kicsit hosszúra nyúlt a találkozó. Ambrus kezet rázott, és loholt a cigány után. Mi meg pár perc és Udvarhelyt voltunk. A nehéz mozgású Kecseti mama alig hitt a 6zemének. A konyhában foltozgatott a tűzhely mellett, feje fölött a tizenötös égő alig adott világot. Csak nézett, de mikor meghallotta a varázsszót, hogy Szeged, ledobta a varrást és ragyogott. Hófehér haja glóriaként fénylett ezer ráncú arca körül a félhomályban. — Jaj, ha tudtam volna, már tálalhatnám a vacsorát. Mit is adjak enni hirtelen? Jaj. hát akkor hozom a papramorgót. Egy kis diót törögetnek ugye? Már megfőztem vön a majorságlevest. de Jancsi fiam azt mondta. csak estére jő meg. Jaj, lelköm, ha én ezt tudom ... — Hoztunk gvógyszert a szívére, Kecseti mama. Me» néhány csomag margarint, szappant _ Jaj. leiköm, de .161 töttétök. S ezek mennyibe kerülnek? Jaj. úgy megörvendtem, már hozom is a pénzt. — Ne tessék ilyet mondani. Még így is adósok maradunk, hisz hetvenhétben négyönknek adtak szállást, s istenien éreztük magunkat. Letelepedtünk. A társam, aki pántén járt már .Udvarhelyt, de Kecsetiéknél most először, elnézést kért, ő szétnéz a Merkúr áruházban. S hogy kettesben maradtunk, hamar előjött a család témája. — Boldog lehet Kecseti mama — legyeztem meg —, hogy ilyen szülöszerető gyermekei vannak. Ambrus, Jancsi, Zsuzsó azt sem tudták akkor húsvétkor, hogyan járjanak a kedvében. Egyre csak puszilgatták, fölváltva. Az idős asszony elsírta magát: — Jaj. hagyjuk ezt leiköm, jobb róla nem beszélni. A leányommal meg Jancsi fiammal nincs semmi bajom, de Ambrusnak mintha eLmönt volna az esze. Részög fejjel a múltkor is lekurvázott. Engem, a szülőanyját. Nem tudom, honnan, mitől, az támadt föl benne, Zsuzsó leányom mér van. mér születött. Én egy hibát ejtöttem az apjuk után leiköm, most már mit tudjak csinálni? Hiába mondoim, örvendj annak, hogy van egy lánytestvéröd is, aki nem volt soha helytelen, mindig röndös, tiszta. Elengedi a füle mellett. Ha beiszik, rákezdi, mért kellett magának félre izélni, s így, s úgy hánytorgatódzik. Pedig ez a Zsuzsó igazán nem vét neki, nem mocskos, nem kikapós, semmi szégyönt nem hozott a bátyjuk fejére. Ha velem megtörtént. leiköm, mert megtörtént, most verjem falba a fejem? Lehet, hogy nem csináltam jól, de az is lőhet, hogy jól csináltam. Abbahagyta. Fölitatta a könynyeit, szipogott még, megnézte az ételt, kivonszolta magát az udvarra, visszajött. Meg se moccantam, hátha elmondja pontosabban, mi történt vele. Csöndben voltunk, a sétálós falióra sercegve hatot ütött. A mama kézbe vette a munkáját, s folytatta. — Az az embőr itt lakott a szomszédban, az uram a fronton, hírit se tudtam vönni. Magam voltam, két kicsi gyermök gondja a vállamon, s által édösgetött az az ember. Egyetlen egyszer háltam csak nála, s mögkaptam a Zsuzsómat. Ezt nem bírja Ambrus fiam mögemészteni. Neköm ez erősen fáj, mert én mindönt mögtöttem értük, amit csak tudtam. Örökké azon voltam, hogy a falásomat is oszszam mög mindegyikkel, ha csak egy alma került, azt is. Erre ezt kapom túle öregségömre. Húztam, akár egy igásló. ha egy darab orda volt a fizetség, szaladtam vele haza. hogy nekik lögyön a hasukba, én nem öttem belúle. Mondom, csak ezt az egy hibát ejtöttem az apjuk után, aki sohasem is jött meg a háborúból. Magamra soha nem adtam, olyan nem létezött, hogy én ciírálkodjak, mindig a gyermökeim voltak az elsők. Mestörségöt adtam mind a háromnak, szakiskolába adtam őköt, pedig az eszöm majd elmönt néha. Ennél többet nem tudtam tönni. Jancsi fiam azt mondta, édösanyám, ha neköm családom volna, akkor se tudnám azt mögtönni értük mint maga, pedig én is tudom már, mi az élet. s szeretők dolgozni. Jólesik, hogy így beszél, bárcsak Ambrus is belátná, s ne lönne ilyen fölfogású. Mög is volnék köztük, csak ne bántana. Nem haragszolc én reá, az én fiam ő is, csak hát akkor is bennem van a keserűség, ha józanon átjő és kedveskedik. Jancsi egészen más, az odaadná az utolsó betevőjét is a testvéreinek. Zsuzsómat pláne szereti, a gvermökeit úgyszintén. Ha megjő hét végén a munkából, mindig hoz nekik ajándékba ezt. azt. Másra tereltem a szót: — Ügy emlékszem, kisebb volt ez a ház. Akkor húsvét szombatján alig fértünk el benne, Ambrus a három fiával, a legkisebb még szopott, Zsuzsóék két szöszi lánykájukat hozták el. És énekelgettünk. Ambrussal most találkoztunk az úton, megismert, azt mondta, megjön hamarosan, csak még vissza kellett szaladjon Szejkére. A derűs tekintetű nénike abbahagyta az öltögetést, fölnézett a szemüvege mögül, s mint aki tisztában van a helyzettel, megdöngette a falat. Aztán belenyugvással; — Ha visszament, azt ugyan nem látjuk máma, s a családja se. Mindjárt jön Máriskó. a mönyem, s mondom neki. Elment Ambrus még hajnalban, hallottam. hogy veszeködtek, s bevágta a kaput Ezön a falon át tudok róluk mindönt. Jött a menye, s várakozón megállt az ajtóban: — Az urad megint csúfoskodik. Ha ebédre nem jött, vacsorára se várjátok. Ha látod, hogy goromba, szaladj át ide. S Kecseti mama öltögetett tovább: — Ezt csinálja, ha italba mártja a nyelvét. Na, szóval, hogy szavam ne felejtsem, jól emlékszöl leiköm, nagyobbodott ez a kicsi örökség. Volt ugyan a kert felöl mellé ragasztva egy kamraféle. amit nem használtunk, azt toldotta meg Ambrus. Két éve mögkért egy agyagfalvi embör. engedjem mög neki, hogy pálinkát főzhesson benne, ő utána kivakolja. Tartotta is a szavát. Én nem akartam Ambrusékat ide engedni, de Jancsi fiam azt mondta, hagyja édösanyám. hadd jőjenek. Ha kibővítik, s raknak rá ajtót, s ablakot, egy ideig jó lesz nekik, nem kell házbérben lakjanak a város túlsó felén. Azóta itt lakik a fiam, egy fal választ el bennünket, meg az. hogy azóta öszi az életömet. A társam üres kézzel jött vissza. Kesztyűt akart venni, de nem volt választék. Búcsúzkodtunk. Kecseti mama egyre marasztalt, várjuk meg Jancsit, elég lesz négyönknek amit főzött. Nem. nem, még Zsuzsóékhoz is benézünk. Kezét csókoljuk Kecseti mama. Ha erre járunk, mindig tiszteletünket teszszük. Zsuzsóékat nagy széjjelségben találtuk, s röstellkedve kerültünk beljebb. Az ura, Miklós, meg a bátyja, Jancsi fülig sárosan kerülgették az új cserépkályhát. Éppen készen lettek vele. A vidám kis menyecske beinvitált a tisztaszobába, ahol nem fűtöttek, de legalább leülhettünk. — Szó sem lehet róla. semmit nem fogadunk el, kevés az időnk. És ettünk a mamánál — füllentettem. — Csíkszeredán várnak bennünket, s ki tudja, milyen időt kapunk fönt a Hargitán. Inkább azt mondd meg Zsuzsó, hogyan jössz te ki Ambrus testvéreddel? Édesanyád panaszkodott. hogy újabban ugyan rútul viselkedik. Elkelne a segítségetek. Kecseti Zsuzsó kiszaladt, s néhány perc múlva tiszta kötényben, fején hátrakötött törökös kendövei jött vissza. Kitessékelte a leánykáit, s becsukta utánuk az ajtót. — Zavarja Ambrust az én születésöm, az. hogy vagyok egyáltalán. de hát én nem töhetök erről. Jancsi egészen más, ő ragaszkodó, most is segített nekünk egész nap. Ha Ambrus eszetlenködik. rája szól, s megszidja. hogy ne foglalkozzál te édösanyámmal, hogy merőd te ötöt sértegetni azért a lépésiért? Tudod nagyon jól, hogy özvegyen maradt, s te nem ítélhetöd mög a tötteit. Így mög szokta neki mondani a szömibe. Ambrus negyvenhárom éves, Jancsi hárommal fiatalabb, de nem fél tőle. Ambrus nagy darab, de Jancsi erősebb kötésű valahogy. És ha édösanyánk férjhöz mönt volna, akkor is jó köllött volna lögvön. Ebbe igazsága van Jancsinak. Még a tisztöletös úr is úgy tött. Kecseti mama, ha maga akármit csinált volna, akkor se szólhatna senki rosszat, csak tisztöletöt, mert kögyetlen dolog löhetött három kicsi gyermökkel zöldágra vergődni. Mindennap mönt a mezőre. közben az iskolát is takarította. futkosott, hogy föl ne forduljunk éhön. Télön is mosást vállalt, a- Küküllő vize ráfagyott a kezére, de összeszorította a fogát, úgy sújkolta a ruhát másoknak, hogy a betevő falás möglögyön. — Két éve múlt a nyáron, hogy reákiabáltam én is a bátyámra. Bementem hozzájuk, és mellen fogtam ötöt, hogy te, nem szégyöllöd magadot, hogy édösanyámat sértögetöd, aki kimosott bennünket a koszbul, piszokbul? Erre a bicska fokát a homlokomba beledöfte. Olyan lyuk maradt a helyén, hogy belefért az ujjam bögye, s még három hónap múlva is fájt. A fele6égivel. az ángyom Máriskóval is csinálna ilyet, de azt édösanyám kiokosította: ha látja, hogy Ambrus részeg, szaladjon át öhozzájuk a gyermökökkel együtt. Ilyenkor azt kiabálja, hogy. na. a kurvák összeültek. Ezt műveli. Tökéletös embör az ilyen? Csak tudnám mért csinálja, s engöm mért gyűlöl. Én az apámat nem ismerőm, messziről láttam egy alkalommal, semmi közöm hozzá. Még ha vagyona volna édösanyámnak, amit kettő helyett három fele kéne asz. tani miattam, mögérteném. De így semmi értelme a bátyám viselködésinek. Jó óra hosszat hallgattuk Zsu. zsót. aztán a Hargita étterembe mentünk vacsorázni. A Segesvár felé vezető úton patinás vendéglő, elfogadható tisztasággal. Csorbát rendeltünk húsgombócokkal, flekkent és hozzá savanyúságot, harmadiknak csuszát. Meg sört. Minden ízlett, degeszre ettük magunkat. Ahogy elindultunk, eszembe jutott Kecseti Ambrus: vajon hazavergődött-e már Szejkéröl? Az autó órája negyed tizenegyet mutatott F. NAGY ISTVÁN „Rómáról jut eszembe..." A Délmagyarországban korábban megjelent sorozattal együtt ötven folytatásba igyekeztem sűríteni a Rómába menni szándékozók részére a legfontosabb információkat, azt remélve, hogy ösztönzést nyújtok egy szobor, vagy épület, egy lépcső, vagy oszlop megtekintéséhez, amely mellett elmennének, ha nem olvasták volna el a Rómát történetekben, legendákban, kuriózumokban népszerűsítő útikalauzomat. (A sorozat számozását onnan folytatjuk.) Gyűjteményem most induló második része többet foglalkozik a régi Rómával, szokásaival, a szertartásokkal, diadalmenettel, Róma történetével. Az előző sorozathoz hasonlóan elfecsegek kis szatócsoktól, kofáktól és egyetemi tanároktól egyaránt elmesélt római mendemondákat, olasz „háryjánosokról" szóló történeteket is. 26. Az olaszok Petőfije Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós és még jó néhány költőnk és prózaírónk mellett az olasz olvasóközönség jól ismeri Petőfi Sándor nevét a magyarul jól tudó Umberto Albini, Paolo Santarcangeli és az elhunyt Nobel-díjas költő, Quasimodo jóvoltából. Illyés Gyula „Petőfi"-je 1962-ben jelent meg olasz fordításban. Ügy gondolom, nekünk is illik tudni valamit az olaszok „Petőfi"-jéről, aki ha nem is tisztázatlan körülmények között, de fiatalon, a csatában halt meg, úgy, mint Petőfi Sándor. Ö is szívvel küzdött hazájáért, de nem volt olyan nagy költő, mint a mi Petőfink, ö írta az olaszok nemzeti himnuszát. Mindössze huszonkét évet élt (1827—1849). Róma ostrománál esett eL Goffredo Mamelinek hívták. A múlt században az olasz szabadsághősök is hazájuk függetlenségéért és az egységért harcoltak. Az egységes Itália 1861-ben született meg. Az 1815—1861-ig terjedő időszaknak, a Risorgimentónak a három nagy vezéregyénisége, Giuseppe Garibaldi, Giuseppe Mazzini és Camillo Cavour. Goffredo Mameli költészete nem gazdag volta, hanem elkötelezettsége miatt jelentős. Mazzini rajongó tanítványa volt. őt követte a politikában, a barikádokon pedig Garibaldit. Olyan lékörben tanult a torinói egyetemen, amelyről Mazzini azt mondta, hogy „elég egy lehelet, egy csendesen kiejtett szó, hogy a forradalom tüze lángra lobbanjon". Az 1847-es genovai tüntetéseken Mameli is részt vett, erre az alkalomra írta a himnuszt, amelyet kommunista himnusznak neveznek. Ez a költemény rangban messze áll a „Nemzeti dal"-tól, de refrénjében, a „hí a haza" szó szerinti ismétlésében rokonsága szinte kísérteties vele. 1848-ban Lombardiában is vitézül harcolt Mameli. 1849-ben, Róma védelménél, a Gianicolo-dombon megsebesült, lába elüszkösödött. A Magyar Akadémia közelében található Zarándokok kórházába (Ospedale dei Pellegrini) vitték be, ahol amputálták egyik lábát A kórház ma játékterem, csupán a homlokzatán levő tábla emlékeztet Mameli itt bekövetkezett halálára. Mivel temetése idején Róma még francia megszállás alatt állt, és a lázadó költő vörös posztó volt a franciák szemében, névtelen koporsóban, csendben temették el a franciskánusok templomában. Csak 1872-ben adták meg az olaszok költőjüknek az őt megillető végső tiszteletet, amikor a franciák már kivonultak Rómából. A templomból a koporsót a római nagy temetőbe vitték át. Most ott nyugszik a Vera no-temetőben, sírjánál örökmécses ég. Nem messze tőle alusszák örök álmukat Garibaldi hozzátartozói: egy temetőben a közös eszmék hirdetői. Mameli a temető bejáratától balra van eltemetve. Életnagyságú szobra a csukott 6zemú, amputált lábú költőt ábrázolja. Síremléke szövegét Mazzini gyászbeszédéből idézték. Ez röviden a következő: „A kard és lant volt életed szimbóluma." Márványszobra azon a dombon áll, ahol hazájáért harcolt, a Gianicolo-dombon. Körülötte harcostársai mellszobrai sorakoznak. Egyetlen ránk maradt arcképe pedig az olasz Risorgimento múzeumban látható, a Viktor Emánuel emlékműben. TIMARNÉ MAKKÁR ERZSÉBET FRITZ MIHÁLY ÉRMEI