Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

10 Szombat, 1984. január 28. Parzival Tegnap délben megérkeztek az asztaltársaim. Középkorú, kifogástalan eleganciájú, illatfelhőbe burkolózott házaspár. Elegáns öltözék, finom mozdulatok, ápolt bőr. Legjobban mégis választékos beszédmódjuk tűnt föl. Vonzó megjelenésű, gondtalanságtól sugárzó emberek. A nőnek, ahogy a levest kanalazza, púderes arcába hullik súlyos, barna haja. Arcvonásai kissé már hervadtak. A férfi rámosolyog. Könnyed mozdulattal megtörlik szájukat a szalvétával. A nó gondosan levágja a zsírcsíkot a sültről és félretolja. Néha mértéktartóan, de jóindulatúan rámpillantanak. Kár, hogy eddig magamban, töprengve ebédelgettem. így most igyekszem behozni az eddigi hallgatást, társalgók, mosolyra húzom a szám. A vacsoránál egy pillanatra felkapom a fejem: mintha ismerős volna a mozdulat, ahogy a férfi a szájához emeli a csészét. Mohón és sokat eszik, csodálkozom rajta, mert már így is elég kövér. Biztosan sérti a hiúságát. Másnap a nó egyedül jön reggelizni. ,.Nagyon szeret aludni, mondja a férjéről. Fürdés után megreggelizik, aztán visszafekszik." Kis csavaros üvegben mézet hozott magával, azt csurgatja a zsömlére. Közben megtudom, hogy énekesnő L.-ben. Mindezt úgy mondja, hogy majdnem belepirulok, mert nem hallottam még róla. „Régóta van ott?" kérdezem tudatlanságom leplezésére. • „Már húsz éve." ... „Egy örökkévalóság óta nem Jártam L.-ben", mentegetőzöm. „Ja úgy," mondja némi leereszkedéssel. A kávé után siet vissza a férjéhez, baljában kis kék tálca egy csészével, mézeszsömlét, sajtos és füstöltnyelves szendvicset visz fel neki. Ebédgjjll már együtt jönnek. Egész délelőtt eszembe sem jutottak. Az erdőt jártam a szép napsütésben, éjjel kicsit szállingózott a hó. Álldogáltam a nyírfák alatt, és nem tudtam eldönteni, mi fehérebb. a törzsük, vagy a frissen hullott hó. Egy kismadár röpködött az ágakon, nyomában hófátyol ereszkedett alá. Még az étterembe lépve is a nyírfákra gondoltam. Asztaltársaim mar ott ültek. A szőke pincérnő éppen a levest hozta. A férfi olyan étvággyal evett, mintha már hónapok óta éhezne. Az almához elfelejtettek kést adni. Néhányszor mégforgatta, mintha keresné, hol harapjon bele, aztán visszatette a tányér mellé. Hátradőlt, szeme fénytelen és fátyolos volt, mintha beteg lenne. . „Ki kéne menned a levegőre", mondta a felesége. Fejével nemet intett. • „Akkor feküdj le, túlfeszítetted magad. Étkezés után pihenni kell. Az alvás a legjobb gyógyszer." 1 „Igen", bólintott rá a férj. Mindkét kezével az asztalnak támaszkodva felállt. Leitatta a homlokáról a verítéket. Ekkor ismertem meg. A világifjúsági találkozón törtöm.- a harmadikon. Berlinben rfeatiakozott hozzánk. Nagyon jó Ijis műsorunk volt, amellyel egy barátsági esten léptünk föl: egy rövid kis jelenet, meg versek és dalok. Csak éppen nem volt. aki konferáljon. Ottó, akinek eredetileg ezt a szerepet szántuk, berekedt. Már nem tudom, ki hozta közénk Siegfriedet. Színiiskolát végzett, L.-ben volt szerződése, de még tartott a nyári szünet. Ragyogó beszédkészségű, észveszejtően szép fiú volt. A puszta látása is örömet jelentett. Benne láttuk a jövő emberének az igéretét. A hangja, a járása, az arca, szőke haja, barátságossága, segítőkészsége, mindez szerencsés egységet alkotott benne. Csak a neve nem illett hozzá. Siegfried Krüger. De erről igazán nem tehetett. Ezért aztán mindenféle néven szólítottuk, leggyakrabban Parzivalnak. „Parzival, mondj nekünk egy verset." És Parzival padlásszobánk falának támaszkodva hozzákezdett. Este, az elsó fellépés után nagyon boldogok voltunk. A Friedrichstrassén hömpölygött a vidám, kipirult arcú, kékinges, turbános, fezes fiatalok áradata. Parzivallal a csoport végén mentünk. Fogtuk egymás kezét, hogy a tömeg el ne sodorjon bennünket. De azért is egymásba kapaszkodtunk, mert olyan boldogok voltunk, hogy egyedül nem bírtuk volna ki. Hirtelen megállt. félrehúzott. Egyetlen lélegzetvétellel mondta: „Nem hallgathatok tovább. Nagyon szeretlek." Még most is magam előtt látom. „Igazán sajnálom, de .. „Tehát Matthias." Bólintottam. Jobb keze a vállamon nyugodott, baljában a zsebkendő, megtörölte a homlokát. Másnap hajnalban elment. Parzivalnak nyoma veszett. Néha, amikor ezek az idők jöttek szóba, eszembe jutott. Most az ajtóhoz lépett, és udvariasan előreengedte a feleségét. Világoskék nyloninges háta kicsit meggörnyedt. Megvártam, amíg felmennek a lépcsőn, csak azután álltam föl. A szobámban a tükör elé álltam. Aprólékosan vizsgálgattam magam, homlokomon a ráncokat. a nyakam, a szám. Megérkezett a délutáni posta. A vacsoránál, a terítékem mellett a kisebbik fiam üdvözlőlapját találtam, a jellegzetesen szálkás, iskolás betűivel. Neki meg levele jött, Siegfried Krüger névre. Tehát nem tévedtem. Mielőtt még az asztalhoz ért volna, gyorsan eltettem a képeslapot. Vacsora közben mindenféléről beszélgettünk, „Wallenstein" pincéiről. Várnáról, a magyar sültekről, és hogy este megint Maigret lesz. Másnap a felesége ismét egyedül jött a reggelihez. Nyugtalannak, sőt idegesnek látszott, utcai ruhában volt. Evés közben minduntalan az ajtót figyelte. „Elutazunk ugyanis", mondta. „A férjem hirtelen elhatározta magát..." Megérkezett a férfi, sietősen, szinte állva itta meg a kávéját, „Itt a taxi", mondta. Távozás előtt kezet nyújtott. Egy villanásnyira hasonlított arra a régi Parzivalra. Aztán megint visszamerevedett a mostani tartásába. „Jó pihenést kívánok", mondta búcsúzóul. Bal kezével megtörölte a homlokát. A csapóajtó egy darabig még mozgott, ahogy kimentek. Az induló gépkocsi zaja elnyomta vidám társalgásukat. MARGARETE NEUMANN (Juhász Edit fordítása) L. OLIVIERI RAJZA Mezei András Deák Mór A szerkezet Mintha halász hálója volna úgv kötődnek a verssorok, miközben már a puszta forma, mintha magába rántaná, ami nélküle láthatatlan, ezüst uszony a tó fölött, zsákmányod villan a napban Szimmetria Apám keze tűnik elő. ahogy nézem a kezemet, épp ilyen volt halálakor, és most egymásba illenek. Búcsúztató sóhajokból siralomház épül félholddal fizet ki az éj végül rezes álmok zöld felszíne arcod szemed alatt a hajnal megkékül siratni csak a felejtők tudnak könnyeken áthernyózik a bánat a gyászból felpillangózó emlék nekirepül újra a halálnak s szemöldököd fekete sarlója szikráztathat csillagot a holdra a feledésbe égett bűnt végül arcodon lebegteti az álom táncoltatva parázson és lázon amíg a tűz csontig nem fehérül Életképek 1. Disznóölés rr Apám meggyújtotta a petróleumlámpát, ellenőrizte, fönn van-e az elsötétítőfüggöny az ablakokon. Sanyi sógor — a nóvérem férje — számba vette a disznóölés kellékeit; szúrókés, fenőkő, kisbalta stb. stb., anyám gondterhelten készülődött, fűszereket keresgélt, tálat a vérnek, kiment az udvarra, hallgatózott. — Siessetek! Mindjárt virrad! Ha valaki észreveszi, végünk van! Apám még ijedősebb volt, csak a sógoromnak voltak kikezdhetetlen erősségű idegei. — Hagyja, anyám, elbánunk vele! Leütöm az akolban, aztán gyorsan leszúrjuk! Észre se veszik! Dühösen fente a kést. káromkodott. — Ebből az egyetlen disznóból beadást! Az anyjuk szentségit! Még akkéne! Négy kiló zsír! Aztán ha beadjuk a négy kilót, mi marad nekünk? Közben derengett már. kimentünk az udvarra, kezemben a nagy mázas vájdling. amiben majd a vért fölfogom. Ez mindig a gyerekféle népség, az asszonyok, vagy a hozzá nem értők dolga a disznóölésnél. Sanyi sógor, kezében, a baltával, az akolhoz lopakodott. beliebb. az ólban, békésen szunyókált Tosiró. a család kedvence, a körülbedül száz. százhúsz kilós mangalica. Apám az akol ajtajánál. kívülről. készenlétben, kezében a szúrókés. Dollár, a nagy szőrű kutyánk, kibújt az óljából, veszélyt, izgalmat szimatolt, idegesen járt-kelt apám körül. — Na, gyere! Tosiró/ gyere! — a sógor suttogott. hogy a disznó meg ne ijedjen, de azért kijöjjön az akol szabad terébe. Tosiró jámboran kijött, valamit azért nem talált rendién, mert mielőtt a sógor fejbe vágta a baltával, kissé félrekapta a fejét. Az ütés nem sikerült úgv. ahogy kellett volna. Tosiró tudta már. hogy ennek fele sem tréfa, nekiugrott az ajtónak, apámat ajtóstul félrelökte. Dollár csak erre várt. dühödt ugatással eredt a nyomába. Zengett a hajnali. Kissziget. Nagysziget valamennyi utcájában hallhatta, aki akarta, hogy nálunk különös dolgok történnek. Anyám az ajtó előtt tördelte a kezeit a sógor káromkodott, apám és én megpróbáltuk Tosirót az ólba visszatéríteni. Ám ő mást gondolt, rohant a nagykapunak, amelyet szinte a szentlélek tartott belülről dróttal húzattuk visszafelé, hogy ki ne dőliön az utcára. Nekiugrott az egyik szárnyának, hátára vette, s a fél nagykapuval a hátán, kifutott a kocsiút közepére. Dollár a nyomában, kettesben tettek még egy tiszteletkört a kocsiúton, aztán vissza az udvarra! Végül is az akolban tudták leszúrni apámék, negyedórás haicihő után. Anyám reszketett, ml történik, ha valaki följelent bennünket? Ha a tanácsházán megtudják a „feketevágást"? Elviszik az egyetlen hízónkat! — Eszébe se tartsa, anyám! — így a sógor. — Űgyse hiszi seaki. hogv nem volt engedélyünk! Mikor fölverjük az egész falut! Megcsináltuk a disznótort, kinn. az udvaron, lánggal pörzsöltük Tosirót. lássa mindenki. Nem titkoltunk semmit, bárki láthatta, hogv nálunk disznótor van. Soha. senki sem jelentette, nem kérdezte a begyűjtési hivatal, végül is miiven sorsra jutott Tosiró. hurkára, kolbászra éhezett gyomrok hajdani jótevője. 2. Szántások Fekete, lomha testű varjak teregetik szárnyaikat a műút felett, csőreiket nekiszegezve a téli páráknak. Kétoldalt zúzmarás bozót, kivágott fák tövéből feltörő hajtások, rozsdaszínű tarack, belekapaszkodva az árok oldalába. Szűkebb hazám, a „szögedi tanyák", a futóhomok már mögöttünk. Bács megvében járunk, nyolcvan kilométeres sebességgel sietünk Baja felé. Jobboldalit, mellettem. Menyhárt Jani bácsi. aki Mélykútra igyekszik, a bátyjához. Pistához, s aki ily módon alkalmi társam az utazásban. A szalmától. kukoricaszártól megtisztított földek frissen szántva, hátukon szaggatott ködfátyol, a fátylak közelbe hozzák a látóhatárt, aztán percek aflatt tűnnek el a lebegő, áttetsző párában. Beliebb. a szántások fodrai közt sárgálló székfoltok, gyakorlatlan szem talán a föld minőségérek egyenetlenségét gvaníthatia. — Lebontott tanvák! — világosít fel a szomszédom. — Ugyan, csak voltak, mert a helyük is ilyenkor látszik, hogy a határt letakarították! A szántásokon! — Lassítson csak! — fogja meg a karom. — Ehol. ni! Itt volt a Pista tanyája! Ha ösmerte, Gyurikám Nem. nem ösmertem a Pistát, de annyit hallottam róla. hogy iLeceny korában gyakran kirán-. totta a bicskát, ha valaki leütötte a lámpát a bálteremben. Megállok az útszélben. beljebb, száz. százötven méterre a műúttól terjengős, szürke-sárga székfolt a zsíros, fekete földön, a vályog, a szétdöntött falak árulkodó nyomai, külön a főépület, külön az istálló helye: Begyalogolok a barázdán, vizsgálgatom a ke-' ménvre fagyott rögöket. Hátha találok valamit, valami szerszámot, vagy akármit, ami emlékeztetne kukoricamorzsolásra. jószágetetésre, hétköznapokra, ünnepnapokra, egymást követő generációk éietére. Nem járok szerencsével, visszafordulok, ám hirtelen egy lábas rozsdálló fülébe botlik a cipőm orra. Fölvenném, de a lábast őrzi a keményre fagyott szántás, mely végül majd befogadja, mint ahogyan befogadta azokat Is. akik ötven, vagy száz évvel ezelőtt vályogból, sárból, nádból, székföldből itt házat építettek. A Makrákat. Jójártokat. Tösmagiakat, Menyhártokat, akiknek szülei, dédszülei ölnyi mélységben már régen a föld alatt pihennek. Üres kézzel érkezem a kocsihoz. idősebb Menyhárt Pistára gondolok, aki itthagyta a tanyáját, s most Mélykúton, valamelyik utca valamelyik házában éjszaka talán álmodik, álmában eszi az anyja főztjét a kék lábasból. Melyet idekinn még egvszer fölvetett az eke, bizonyságul a fáknak. feL hőknek, madaraknak, a véletlenül erre vetődött idegennek, aki deres halántékkal szívesebben kutatja már a múltat, téli fagyokba dermedt szántások rejtett üzenetét. 3. A kecske és a káposzta Éviké, a disztingvált, álmodozó szemű titkárnő elmélyülten kavargatta a kávéját, amikor a Főnök kinyitotta az igazgatói szoba ajtaját. — Kéretem a főkönyvelő kartársat! Éviké letette a csészét^ aztán kivételezett helyzetének megfelelően, ellibegett. Géza, a bérosztályról. epekedő pillantásokkal követte. Éviké még mindig vonzó, szép és ellenállhatatlan. Az igazgató — a nagv mezőgazdasági kombinát Vezére — gondterhelten turkálta az asztalán levó iratokat, a főkönyvelő mára ígérte a faiskola önköltségének és gazdaságossági mutatóinak az elemzését. — Kényes ügy! — mormogta magában, miközben gyarapodó pocakját simogatta, és a közeli nyugdíjazására gondolt. — Kényes ügy, tagadhatatlan! Ha gazdaságtalan a faiskola, meg kell szüntetni! De akkor mi legyen a faiskolai üzemág vezetőjével, akit föntről tukmáltak a nyakára. — Jó napot. Főnök! — a helyi pénzügyminiszter lépett a szobába. — Hoztam a kimutatásokat! Vagy nem ezért hívattál? — Ne marháskodj! — intett a Főnök. — t&j le! Mutassad! Hát, a számok bizony lehangolóak, mi több, elkeserítőek. Hárommillió forint ráfizetés! Friss adatok a háromnegyed évi fölmérésból. Maga Atlét Zoli. a közgazdász készítette. — Lehetetlen, kérlek szépen! Teljességgel lehetetlen ! — Tegnap adta a Zoli a kezembe! Éppen indultam hazafelé! — Jó. jq. a költségek megvannak! De hol az ellentét? A bevétel? A hozam? Egy oldal, két oldal, öt oldal, bevétel bizony sehol! — Megvan! — a Vezér fölkiált, tenyerével letakaria az ominózus papírokat. — Megvan, kérlek szépen! —. Mi van meg? A Vezér fuldoklik a kacagástól, lábaival meg megdöngeti az íróasztal belső oldalát. — Na hallod! Hehe! Na hallod! Hát hogv volna bevétel, mikor a fákat csak decemberben fogiuk felszedni! — hátradől a székben, elereszti magát. — Micsoda ökörség. kérlek szépen! A főkönvvelő is nevet, ténvleg. a fákra még tavasszal megkötötték az eladási szerződéseket, ezt azonban a Zoli elfelejtette kimutatni. Papíron így óriási a ráfizetés! A Vezér abbahagyja a nevetést, elkomorodik. — Küldjétek be a Zolit! Meg vegyen fel kéthavi fizetést! — Váriái. Főnök! Ne küldd el. mert a Zoli sógora a szakszervezeti titkárhelyettes! — És? — És azonfölül futballozik! A gazdaság csapatában! Ha nincs a közelében senki, úgv megrúgja a bőrt. hogv kereshetik egy óráig a pálya mellett, a rekettvésben! — De elfelejti, hogy a facsemetét télen fölszedik! — Üsse a kő. hagyjad! Helyezd át inkább a teemkásokhoz! Ha elküldöd, fölbomlik a csapat, hiába vettük meg nekik a drága szerelést! — Rendben van! De rendezzétek a fizetését! A téemkásoknál nem lehet bérfeszültség, a Zoli ötszázzal leiiebb. ezt a pénzt megkapja a faiskola üzemágvezetője. kiválló. eredményes munkájáért, így a kecske is jóllakik, de megmarad a kánoszta, MOLNÁR GYÖRGY