Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

12 Szombat, 1984. január 21. Katona ladit Ballada Nagyságákat szolgáltak és remegtek, hogy szüzességüket mégis elveszik, hogy tisztaságuk, mint a téli hó agyontaposva csak bepiszkolódik. Megesett lányok, rozmaringvirágok, kik sírtatok, mert megfogott az átok vagy kiskonyhák sötétlő zugában sírni kezdett az éhes csecsemő: eivitt vigadni liget. utca. bál. néma árnyatok riadtan megáll s könnyben fordul a megkereszteletlen lelenc a nyárfák s szárkúpok alatt, kápolnák mellett cipősdobozokban. Fénylik holt árvák csontváza ma is. lehet lidérc, de lehet csillag is és ott bolyong nyugtalan szivetekkel az ifjúság. Vergődik szárnytalan. mert eltékozolt, szép s boldogtalan. Konczek József A fa és a hajó Gallyait a víz alá meríti — göcsörtös ágból, mint valami tenyér, ott állt a fa, talpán túl leérő ősmajom-kezekkel. s nyögött Hallottam, egészen a hídig. Ö pedig hagyta, hogy ága, mint az elnehezült élet, társa lehessen a hullámok csobbanó rendszerének. Véget ért a nap. Elzsivajgott a zsivaj. Elcsobogtak a fények. Elcsikordult az üvegcserép a murvakavicson. S amint öble nőtt a lassú hajó torokmély hangjelének, úgy komolyította magát, úgy gomolygott, mintha fészket akarna' rakni a hang, a tollászkodó bőség, mint a lomb. Ugye, magával és mással így teremt egészet minden dolog? S mint vissza nem térhető kozmosz-kutya ugatása, mennyi minden játszik át a véget nem érhető zuhanásba! Szepesi Attila Roráté Msnpák havas úton hegyek havas éjben holló vénasszonyok vonulása a+vó fákban lüktető fekete kígyók szárny lobog lovak üveg-lépte roppan merülő falakból arcok kőbe-irra cigánvok lángba-hum kezébe" idővé-feketedő gyümölcsök Az óriáskígyó Meghatározó élményeim egyike, amikor tizenhét éves, romantikusan fiatal korom egy nyári szünetében, a Széchenyi téren összefutottam egy osztálytársammal. Ráérön ültünk le a székek egyikére, egy kis beszélgetésre. És tán a nyári délután hangulata tette, hogy kibukott belőle az önkéntelen vallomás: — Én téged sokáig nagyon nem szerettelek. Aztán rájöttem: klassz srác vagy! A dicséretek akkoriban sem hatottak meg igazán, mint ahogyan ellenkezőjük sem különösképpen. Az ember úgyis rendelkezik némi önismerettel, s így hajlok arra, hogy sokkal több rosszat vágjak magamban a saját fejemhez, mint amennyit bárki, bárhol megtenne. Az ügy akkor is tanulságos marad a számomra — már csak azért is, mert azóta néhányszor megismétlődött. Tanulságos, mert akkori beszélgetőpartneremmel addig is sok közös élményben volt részünk, s azután is. Jómagam addig is becsültem és azóta is. Hogy nekem is megvolt és megvan a véleményem róla? Természetesen — igen. Nem elmarasztaló, nem égbemenesztő. Tán nem is pontos és igaz. Csak amolyan magánhasználatú vélemény, amely alakul, változik és fejiódik; amelyben ötvöződik rossz és jó: amely a saját szűrőmön át tükrözi — úgy-ahogy, de saját használatra ez is megteszi — az embert Nem. egyszerűen nem tudom elfelejteni az ügyet, s nem azért, mintha különösebben jól esett volna a dicséret Inkább azért, mert azóta alighanem sok millió tapasztalattal lettem gazdagabb, s rájöttem: akkor tükröt tartottak elém. Tükröt, amelvben nem elsősorban magamat láthattam meg, hanem sokunk, mondhatni társadalmunk szemérmes kapcsolatát a véleményalkotást készség és a tolerancia kettősségéhez. Élmény sok fűz a tárgykörhöz, azt sem tudom, melyiket idézzem. A személyeset? Például azt, amikor — valaha — fotóztam. Tán nem is rosszul. Láttam va« lahogyan a világot, magánügy, hogy miért úgy, ahogy. A lényeg: komolyak, sőt, tán komorak voltak képeim. Akkor lette* azzá. amikor már nagyjából meg is tudtam oldani, amit és ahogyan akartam. Küldözgettem is éveken át rendesen fotókat kiállításokra — sikertelenül. Nem értettem a dolgot, s mikor öszszeismerkedtem egy-két stabil zsűritaggal, rájuk kérdeztem: miért nem kell, amit csinálok'' Mondották: „ilyen fiatal ember — voltam vagy húszéves! — nem lehet ilyen komoly képeiben, Ez biztos csak afféle manír. Mert így akar föltűnni." Az őszinteségért legalább hálás voltam, csakhogy el kellett telnie háromnégy évnek, mire — látva, hogy azok a képek, az a stílus és karakter szerves továbbfejlődésre is bőre hajlamos —, szóval, mire elhitték, nem manírról. fölvett pózról van szó. És akkoriban nemcsak új képeim nyertek díjakat, hanem az évekkel azelőtt kiakolbőlítottak is, szép számmal. A díjak elégtétellel ugyan szolgáltak, örömmel már kevésbé. Másféle eset ugyan, de a témához tartozik. Valaha járt Szegeden egy állatsereglet. Mármint mutatványosok, állatokkal. Amolyan semmi kis produkció volt. de — hellyel-közzel — pótolhatta a nagyon is hiányos helyi állatkertet Volt is forgalmuk, jócskán. (Ha nincs citrom, nagyon kelendő a citrompótló is!) Egyik kollégám vette a bátorságot. hogy humorosan, már-már kedvesen előadja lapunkban nem túlságosan hízelgő véleményét. És bátorkodott — egyebek között — olyasmit is leírni, hogy a mutatványosok mutogatott óriáskígyója néhány számmal nagyobb bőrt öltött a kelleténél. Volt is olyan sajtóper az ügyből, hogy csak nosza. Szakértőkkel, ügyvédekkel. mindennel, ami csak kell, Kollégám úgy úszhatta meg a dolgot, hogy végül is kiegyeztek a sértett féllel, aki tán az utolsó pillanatban rájött learathatja a nevetségesség pirruszi győzelmét Magam sokmindent próbáltam már az életben. Megvallom, a legnehezebb dolog, ha masnak a produkciójáról kell széles körben megnyilatkoznom. Például fotókritikát írnom a megfelelő szövetség szakmai lapjába. (Vagy a Délmagyarországba.) Olyankor a víz is folyik rólam, mert sokszor kettős szorításban vagyok. El kellene mondanom a véleményemet, úgy, hogy szakmai, emberi tisztességemen ne essék csorba, és úgy. hogy a másik felet se érje sérelem. És ez mifelénk kutya nehéz dolog. Mert ha minálunk nyilvánosan szóvá tesszük, hogy valaki valamiben melléfogott hogy valamiben nem nyújtotta a legtökéletesebbet, az fölér egy súlyos becsületsértéssel. Igaz, nem vagyok túlontúl gyáva, s azt még csak elviselném, ha a nyolcvan évvel korábbi metódus szellemében párbajra hívna az illető, vagy a mai, netán jövőbeli metódus szerint hitelrontásért beperelne. Elviselném valahogyan, csak azt nem. hogy az emberről általam leírt minősítés dolgáoan mindenekelőtt önmagam lelkiismeretével kell megk'"' ' nem. És ez a nehezebb ügy. Nehez dolog. a magam lelkiismerete eleve nem lehet tiszta, ha tudatosan hordom ma gamban jó másfél évti/ ' közéleti tapasztalatait. Azt. hogy minálunk sem megdicsérni, sem bírálni nem lehet igazán tetteket, eseteket, produkciókat. Véleményt nálunk kell és lehet is alkotni — mondják és mondjuk. De emlékszem, milyen hadjáratokat indítottunk sokszor, melyek egy-egy véleményből szulettek. s duzzadtak kereszteshadjárattá. Emlékszem, mit jelentett valaha hegyes orrú cipőt fölvenni, vagy kicsit is szűk nadrágot; netán hosszú hajat növeszteni. Kockázat volt, a javából. Mert tűzzel-vassal küzdöttek ellent, sokszor a lényegről is elfeledkezve. Mert mi sokmindent tudunk tolerálni, össznépi méretekben, aminek nincsen látszatja, ami csöndben, a fű alatt megr. De képtelenek vagyunk elviselni, ami más, szemmel láthatóan más, mint a megszokott. És képtelenek vagyunk megszokni 9 gondolatot is. nemhogy a gyakorlatot. hogy ha valaki bármit is tesz az életben, arról — róla és tetteiről — véleményt is alkotnak. Véleményt, amely mifelénk — a tolerancia hiánvában — sokszor az egész emberre és annak egész életére szól. Pedig a vélemény — tisztes közegben — mindig csakis az adott tettre vonatkozhatna És akkor tán jobban el tudnánk viselni a tetteket és a véleményeket is. Mi, valamennyien. És nem hordoznánk magunkban tüskéket, nem rejtenénk minduntalan száz véka alá véleményünket Mert véleményt alkotni — elvben — segítő kötelességünk lenne. És hogy nem tesszük? Sokszor nem is tehetjük, mert a közegtől félünk, amely a tettekei éppúgy nem képes tolerálni, szerves összefüggéseikben látni és elfogadni, mint a — dicsérő vagy elmarasztaló — véleményeket Akad egy passzus a sajtójogban, ami még egy toleránsabb világban született, s amely szerint az újságíró szabadon alkothat értékítéletet dolgok, jelenségek, produkciók fölött. Ezért jogilag nem támadható. És mindez nem helyezte valaha az újságírót a kivételezettek sorába, mindösz sze azt rögzítette, ami természetes volt — társadalmi méretekben. Manapság viszont nem divat. pontosabban nem praktikus véleményt mondani. Igazít, tettekről, produkciókról. Mert többnyire nem azt kutatjuk, mi általánosítható, hasznosítható a konkrét véleményből, hanem azt, hogyan is áll az „úr színe előtt", akiről a véleményt mondották. Tanultam, sok mindenből. Manapság már csak barátaimról merek rosszat mondani, írni. Legalábbis azokról, akiket annak tartok. Mert lehet, hogy naiv. s ily módon az utolsó mohikán vagyok, a rosszat sosem rosszindulattal és átfogóan, legföljebb a saját véleményem okán. s csakis az adott tett. produkció, megnyilvánulás érteimezese céljából mondom. A jövő, a közös jövő érdekében. Mi, sajnos, hajlamosak vagyunk a tettet, a produkciót azonosítani az emberrel, és ezért elnézni. legyen a tett bármilyen. A véleményt viszont sosem bocsátjuk meg. Ezért hát, ha legközelebb vándor állatkert érkezik szűkebb hazánkba, sok kollégámmal együtt meg is esküszóm rá: az óriáskígyó testre szabott bőrt viselt, Chardin módra. SZAVAY ISTVÁN