Délmagyarország, 1983. november (73. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-12 / 267. szám

88 Szombat, 1983. november 12. Ahol még a sár is tiszta Székelyföldi találkozások H

óharmatos rétek, alváshoz készülő erdők. párában buikáló. szelíd hegyek közt kocogunk be a faluba. A sötétszürke háttérben úgy háti a fehérre meszelt öreg református templom támpilléres tornya, mint egy naturalista festmény. Jobbról a Nugyküküllőt. szemközt a Hargitát csak a képzelet lót la a ködös szürkületben. Nagyot zökkenve áll meg a busz. gázaival a levegőt büdösítve, motorza iával a csöndet háborítva. Lelépek a lófejnyi kövektől. víz csiszolta kavicsoktól hepehupás talajra, s mosolygok. Igen. ez a Nagygalambfalva; a cipőm máris tanúsítia. hogy a csorda itt gyülekezett a legelórer Nagyot hörpintek a kesernyés avarillattal vegyített levegőből; s elégedetten nézek körül; itt vagyok hát. ide vágytam vissza, mintha ez a szépséges kis település bölcsőhelyem lenne. Hat éve jártam itt. azóta hordom, dédelgetem magamban e táj és az emberek nyújtotta élményeket. Nem az innen kirepült költő kedvéért tértem meg ismét, aki szerint „Itt még a sár is tiszta", hanem a magam épülésének vágya vezetett. Sehol annyi nyitott szívű, szép tekintetű dolgos embert nem láttam, mint itt, s talán nincs még egy zuga a földnek. ahol oly készséggel ragadják meg a baráti jobbot, mint errefelé! De csak a tisztességes szándék számíthat bizalomra. Orbán Balázs is megemlíti a Székelyföld leírása című nagy munkaiában, hogy a hagyományos vendégszeretetet a galambdúcos cserfakapuk szemöldökfájára véíett sorok is kifejezik: „Béke a belépőkre, áldás a kimenőkre." Vagv még inkább: „Ha ió szíved, neved, e kapun bejöhetsz. Ha pedig álnokul élsz, fel s alá mehetsz." A nagygalambfalvi házak előtt ritkán látni az ilven kétkörives nyílású, dús arabeszkekkel és növényrajzokkal pompálkodó bejáratokat, de a környéken akad néhány kifejező. íme: „Szíves vendégváró e kapu gazdája. de a gonosz embert furkósbottal várja." Ennek megfelelően bántak legutóbbi ittjártamkor egy budapesti magyar „testvérrel" is. A falu egyetlen bodegájában pálinkáztak, eleinte barátságosan, de mihelyt észrevették. hogy lekezelő modorban, magas lóról kezd beszélgetni, elfordultuk tőle. Később hiába kapott észbe, hasztalan akart fizetni az egész társaságnak, a kocsmáros nem volt hajlandó kiszolgálni. Körüljártam a tlmpanonos, nagyocska épületet a buszmegállónál — ez a művelődési otthon. Emlékszem. ebbe vonult a pálinkás, hujujázós lakodalmas nép. cukros pálinkával kínálgatva a menyasszonvnézö sokaságot. Mögötte ott az italbolt is, de még lakat csüng az ajtaján. A vegyesáruda éppen nyit. Belépek, hátha találok ezúttal is jó könyveket. Csalódom. Egy álmos, rossz kedvű eladó közli, hogy csak politikai kiadványokat árulnak, próbáljam meg Bögözbcn. Mivel ajánlatát nincs kedvem elfogadni. elindulok Patakszögbe, Ida nénihez. Átalvetős asszonyok hosszúkat lépve sietnek le a lejtőn. s a jó napotomra szívesen köszönnek vissza: „Isten áldja meg." Macskák óvakodnak, kutyák iszkolnak félre az útból, bivalyos szekér zötyög a köveken. A kucsmás ember elgondolkodva ül az ülés gyanánt szolgáló deszkán. kalapot emelek neki, mire ő: „Áldja meg az isten." Föntebb három iskolás gyermek próbálja egymáson az erejét, táskáikat meg ledobták az út porába. Esőre vár á tájék, hosszú hetek óta. Valahol a deszkapalánkok mögött kacsa vakog, távolabb csacsi Iázik. A házak mit sem adnak arra, hogy legalább nagyjából sorban álljanak, a legalkalmasabb helyeken ülnek a hegyoldalakon. Itt híre sincs art színes népviseletnek. E színtiszta székely községben nem látni harisnyának nevezett fehér posztónadrágot. A fehérnép fiatalja pantallóban jár. az idősebbek a sötét ruhát kedvelik. Ha templomba. temetésre mennek, talpig feketébe vonják magukat. Átlábalok a csaknem száraz medrű Nagypatakon. amelyről nehéz elképzelni, hogv már házakat Is lesodort a partjairól. Most zavaros, semmi kis vizecske, alig képes úgy összeszedni magát, hogy lecsorck»gáljon a Küküllőbe, a jó szagú fenyők lábaihoz. Pedig hetvenben, a nagy árvizes esztendő nyárelején Ida néni kicsi házat fenyegette dübörgő haraggal. Nézem-nézem a liliputi hajlékot. amelynek faláról már igencsak lekopott a székelyes kék meszelés, sőt Itt-ott a vakolat is a földre kívánkozik. Az ajtó olvan alacsony, hogv mélyen kell görnyednie a belépőnek. Ida néni először nagyot néz, aztán ezer ráncait kisimító örvendezéssel a nyakamba ugrik Nahát, azt mondja, megjöttél? De jól tetted, lelköm. de jól tetted. Valószínűtlenül kicsi nénike, évei számával arányosan fogy a súlya. De a kedéje. ereje, szívélyessége inkább gyarapodott. Letörli sebtében a széket, kapkod. kendőt borít galambfehér hajára, és anélkül, hogy megkötné, pálinkásüveget és két gyűszűnyi poharat koppant az asztalra. „Igyunk az örömre, lelköm. mert iszik más is." Jót nevetünk az ismert mondáson, fénylik a szeme bogara, de már ugrik is. hogv tegyen a tűzre. A sparheltajtót elfelejti becsukni, a parázs kifordul a padlóra, nyúl a kannáért, hogy vizet rá. ám az üres. Kiszalad, perel a jércéivel, asztalt terít és közben mondja-mondja, milyen nagy örömet okoztam a jöttömmel. Fényképeket szed elő. mutogatja kilenc unokáját. Szemrevaló, élénk gyermekek mind, talán csak kicsi Imre kivétel annyiban, hogy igen eszes fiú és erősen jóképű. Most katonáskodik. Bukarestben, de ha leszerel, folytatni akarja a tanulást, még nem elég neki a sok iskola. — Ügy ám, lelköm. Két éve. hogy irodalmi est volt Vlahitán. nagyon sokan voltak. Egyszercsak fölállt az én unokám, és olyan szavakkal köszönte meg a Sanyi verseit, hogy a lányok mindjárt összesúgtak, ki ez a szépecske fiú. Aztán lejött Sanyi is a színpadról, odament Imre fiamhoz, aki ott vasöntő, de innen Galambfalváról jól ismeri, s megkérdezte, ki ez a legény. Imre fiam büszke volt erre a szóra, s kicsit szerénykedve azt mondta, mit szólnál, Sanyi, ha azt mondanám. hogv a fiam. Tudom, kiről van szó, mégis érdeklődöm, miféle Sanyit emleget. — Jaj. lelköm, hát Kányadi Sanyit, idevalósi fiú, híres ember. Űgv tudom, Kolozsvárott él, néha hazalátogat, bár mostanában. mióta az apja meghalt, ritkábban. — Hát a házuk? Melyik réséén a falunak? — Ide nem messze, a Fölszögben. Ágnes, a nevelőanyja, ott lakik. Miután jóllakat nagyon finom hagymás-zsíros pityókával, indulnék. de ő visszatér Imre és családja témájához. — Imre fiamék elég jól élnek Vlahitán. Az olyan ember, hogy még 30 percet 30 év alatt nem hiányzott a gyárból. S becsülik is. Megmondja a vezetőknek, ha valami nem tetszik a munkásoknak. Háromszor volt már úgv, hogy rámásztak a szája miatt, kijöttek Csíkból, hogy ítéljék el kint a téren, de akikkel együtt dolgozik, azok mind fölzúdultak, hogy Samut nem engedik, mert Samu nem magáért harcol, hanem a népért. Ordítottak a téren. Nem is lett semmi baia. Szeretik, mert örökké túlszárnyalja a normát. Azt mondja az igazgató Esztinek, a menyemnek, tudja. Samuné, a maga férje erősen kiváló öntő a gyárunkban, az egész állományból kimagaslik, csak egy kicsit a szája, tudja, avval van baj. Egyszer fölszólalt Imre. hogy ne emeljék a normát. Nem magamért, mondta, hanem mert vannak gyöngébbek, azok hogy boldoguljanak. családjuk van. S ekkor azt mondták neki. Samu, te hagyd el a termet. El is hagyta azzal, hogy qz isten viselje gondotokat itt. De mentek a többiek utána, ő meg rájuk kiabált. hogy mi az atya istent akartok, menjetek vissza, s hallgassátok a vak dumát. Nem fél soha semmitől, mert megcsinálja, amit kell. Volt is az újságba kitéve. nem egyszer. Az egyik cikk leírta, hogyan dolgozik. Övatos. még a lélegzetét is visszatartja, mikor veszi le a formát, nehogy elromoljon a homok. Evvel elősegíti a többiek dolgát. Hetvenöt százalékkal csinál többet, mint a társai. Azt írta a Hargita újság. úgy döngöli, olyan gyorsan a homokot, mintha villanyáram hajtaná a két kezét. — Eszti mönyem is olyan. Egyszer voltunk a régi gazdájánál Bukarestben, ahol lánykorában szolgált. Erősen rendes emberek. románok, ugye, a férfi a minisztériumban dolgozik, s igen nagyon dicsérték az Esztit. Mondtam is neki kicsit vicces formában, de azért komolyan véve a dolgot, nem kellett volna olyan gyorsan, annyi sok mindent építeni, s akkor most volna hús is, meg egyéb. erre azt mondja: magának van igaza, Samuné, de így jött ki a lépés. Magas, derék, művelt ember. Erősen jó népek, tudnak rendesen magyarul. Nem vacakolnak, hogy ki hogyan beszél. Sőt azt szeretnék, azt mondják, hogy a gyermekeik is tanulnák meg a magyar nyelvet... Estig mondaná talán, ha a küszöbre nem lépnék, hogy indulnom kell, szűk az idő. Megérti, még csak azt meséli el, hogy délután temetésre megy. elkísérhetem, ha akarom, egy fiatal aszszony halt meg. Pálhegyi Dénesné. Negyvenkét éves volt a drága jó lélek, agyvérzés vitte el egyik pillanatról a másikra, ott lesz az egész falu. Fölkaptatok a Csíki utcán, az egyetlenen, melynek neve van, s ahol egy beszédes, vicces kedvű ember személyében kísérőm is akad. Tíz percnyi ismeretség után azt kérdi, hallottam-e, hogyan járt cserepeivel a köröndi ember.? Ment a vásárba árulni, hát egy kanyarnál zsupsz, belefordul az árokba. Nézi, nézi a sok öszszetört fazekat, s vakargatja a fejét, kesereg erősen. Arra megy egy nagy fényes autó, megáll, kiszállnak belőle az urak, s mondják sajnálkozva: ez bizony nagy szerencsétlenség. Nem' szerencsétlenség ez, mondja a korondi ember. hanem baj. A szerencsétlenség az volna, ha maguk fordulnának bele a gödörbe, de az nem volna baj... — Az-ott bent a Kányádi-porta — mutat kézfogás után egy keskeny zsákutcába, amelynek a végében székelyes kicsi kapu látszik. — Talán otthon van Ágnes néni.' Az egyik oldalon úgyszólván semmi, csak hitvány kerítés, a másikon, bent a kertben, ház is rejlik. A vers így szól róla: „A mi utcánk olyan utca, nem is utca, csak fél utca." A 139. tzámú takaros, kicsi ház gyanúsan csendes. Belátok az alacsony palánkon. s legeltetem a szemem. Szemközt magas csűr, megviselt tetőzettel, előtte aprítatlan farakás. Hátul tágas kert, azon túl kilátás a hegyi rétekre. Itt termett hát a szép szavú, inkább szelíd, mint békés tekintetű költő, akivel két éve Kolozsvárott találkoztam, s aki zuhogó esőben is elvezetett a Házsongrádi temető jeles sírjaihoz, s megmutatta, hol nyugszik Apáczai Csere János és felesége, a dallamos nevű Aletta van der Maet. Ügy tudott beszélni szülőfalujárói, hogy kedvem támadt újra eljönni ide. ahol tisztességből mindig feltöltődhet a zarándok. Ott a malomároknál, ahol a Fekete-piros veráe megfogant, győzött meg véglegesen arról, hogy „ki honnan jött, soha-soha ne feledje". E kis tarisznya utca környékén cseperedett föl a galambfalviak Sanyija, akinek könyvei mindig, mindenütt oly kapósak, akár a friss kenyér. Ezen az igénytelen helyen álmodhatta a fényt, s meresztette szemét a végtelen egekbe, s az útra, amelyen később elindult. E bontásra váró pajta mellől vitte magával a hallgatag szálerdők emlékét, a locska ezüstpatakok varázsát, a kóbor kutya kínját, a veszélyt érző szarvas éberségét, a farkasűző furulya dallamát, az élet piszkától nehezen szennyezhető parasztok keser-édes gondjait, az élethez szükséges türelmet. Hál .persze, hogy mindenki önmagát írja, ha írja. Szelleme a gyermekkorral megrakott tarisznyából táplálkozik, embersége az otthon élményeiből épül. Vajon Kányádi Sándor tudna-e oly hiteles képet adni például a kényes úri szalonok világáról, mint az öreg kút káváján könnyeit nyelő nénikéről, aki „tűnődik az • elmúláson / sokáig élt, nincs már bűne . . . / s ott felejti magát ülve". Lehet, hogy tudna, hisz jó mérnöke ö az emberi érzelmeknek, de az talán hidegen hagyná az olvasót. Ellenben amikor azt kérdezi, „voltál-e üresen maradt fészek a fán?" — beleremeg a lélek húrja. Megfordulok, s lépkednék lefelé. Egy szép arcú, idősebb aszszony jön szembe, erősen meghajolva a cipekedéstől. Kis kocsit húz, répával megrakottan. Látja, gondolja, milyen ügyben járok, s már nyitja is a kaput. — Tessék beljebb fáradni. Tetszik látni, mióta meghalt a Sanyi apja, egyszái magamban élek itt. December 23-án temettük Miklóst, most lesz egv éve. Ott van a sírja a kert végében. Fejfája még nincs, a fia azt mondta, majd ő csináltat neki cserfából. — Mióta eltemették az édesapját, jár-e haza a fiú? Látogatja ezt a csinoska szülőházat? — Igen, bizony, hogyne járna, hiszen itt minden őrá néz, az örökösre. A ház. amelyben született, már erősen rosszacska volt. lebontottuk. Ezt az újat jórészt a Sanyi támogatásával emeltük. — Ágnes néni mikor jött a házhoz? — Az édesanyja halála után. 1940-ben. Akkor Sanyi már Udvarhelyt tanult. — Hallom. Kányádi Miklós nagytermészetű ember voit. Büszkélkedett a fiával? — Meglehet, de csak befelé magában. Az biztos, hogy soha senkinek nem dicsekedett vele. — S ő? — Nagyon rendes ember. Az apját egy rossz szóval meg nem bántotta volna, pedig az mondott neki néha cifrákat is. Két piros almát és egy szem félököl nagyságú diót kapok elköszönéskor. Hazafelé a vámos megcsodálja és elkéri. Neki adom. De a vele hozott emlékeket nem. F. NAGY ISTVÁN LIPPAI TAMÁS: EGYEDÜL