Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

Panaszkodik az ember Venyige (azelőtt Vesztlzsér) János állami alkalmazott, minisztériumi osztályvezető-helyettes, régi ismerősöm, most ötven körül jár. de máris az öregségtől fél. Igaz, némiképpen öregember is, afféle nagyra hivatott elme. de valahogyan, valami miatt soha sem nőtt nagyra. Sem az elméje, sem a tehetsége. Mindig eljutott valamilyen kisebb-nagyobb hatalom közelébe, és a jó isten se tudná megfejteni, minél inkább törekedett feléje, annál távolabb került tőle. Pedig Venyige igyekvő, törekvő ember, különösen, ha személyéről van szó. Nincs olyan helyzet, rés, lehetőség, ami észrevétlen marad előtte, ha abból valami kis előbbre lépés kínálkozik. Még most is tüsténkedik, nyüzsög, alkalmazkodik, intézkedik, térül-fordul, hogy szem előtt legyen, miközben megvetően nyilatkozik a hatalomról, fölötteseiről meg aztán különösen. Több évtizedes ismeretségünk óta én még nem hallottam tőle elismerő, jó szót a főnökeiről. Ámbár az is lehet, hogy ennek a Venyigének valóban mindig csapnivaló gazdái voltak. Kötelességből — szemükben — tisztelettel viselkedett velük, na de aztán a hátuk mögött megadta nekik, ami jár. Az is csak valamilyen véletlen folytan fordulhatott elő — de tán inkább véletlenek sorozata folytán —, hogy a főnökeinek tudomására jutott, hogy Venyige a maga kis intrikáit itt-ott elereszti sutytyomban és emiatt folyton a „titán" káderek listáján szerepelt: „ti tán használhatjátok valamire". Így bukdácsolt Venyige ide-oda, ódáidé. hatalmat, megbecsülést, tekintélyt hajszolva és mind ez ideig sajnálatos módon nem érte el élete nagy célját. A képhez tartozik még az is. hogy Venyige mindenhez ért: nem találtak ki még olyan tudományt, politikát, szervezést, kultúrát, emberi kapcsolatrendszereket, amelyekhez Venyigének ne lett volna véleménye, megjegyzése. Szolid, szerény, okos megjegyzése. Az utóbbi években azonban valami történhetett vele, mert egyre elégedetlenebb. morózusabb ember lett belőle. Ez a zárkózottság föltűnt a környezetenek és a folyosón egy félénk kis tisztviselő megkérdezte tőle, hogy mi baj érte? Nem is igen remélt választ, inkább csak udvariasságból érdeklődött, de Venyige azonnal behívta, hellyel kínálta és fölpanaszolta életének nagy töréseit, az emberek gyarlóságát, és kifejtette saját képességeiről, adottságairól alkotott véleményét, amely szerint neki nem itt, ebben a semmirevaló hivatalban lenne a helye, hanem a hatalom igen jeles, magas polcain, de ugyebár az a betyár kontraszelekció (ami egyébként valóban letezik) fordítva sodorja az embereket: akit föl kellene sodornia, lefelé sodorja, es akit lefelé kellene sodornia, azt meg fölfelé sodorja. A fene a sodrát. Most aztán megnézhetjük magunkat. Hogy áll a gazdaság, meg a kultúra és a közoktatás, meg az ifjúság, na és aztán erre meg rájött az aszály, hát ez az kérem: a kontraszelekció következménye. A félénk kis tisztviselő tágra nyílt szemekkel csodálkozott, azt hitte, hogy álmodik, s nem a nagy Venyige előtt ül, akitől félt és ebbeli magatartása aztán megteremtette viselkedési formáját is: Venyigének semmi lényegeset nem mondani. vele udvariasan bánni és ha csak lehet, dicsérni elmésségét, okosságát. — Ez a tetves telefon! Egy perc nyugalom sincs — fogta kézbe a telefonkagylót. Néhány másodpercig csönd volt, aztán Venyige a telefonba szólt: — Igen, meglesz, főnök kartárs. Természetesen, holnap délutánra elkészítem. Készséggel, természetesen. Letette a telefont. — A nagyfőnök volt. Nélkülem levegőt sem kapnak. Mi lesz, ha én egyszer bedobom a törülközőt? — Itt megáll az élet, Venyige kartárs — kapta föl a fejét a félénk tisztviselő, de mindjárt szorongása támadt, nem lőtt-e túl a célon. Megnyugodott, mert Venyige szája széles mosolyra húzódott. — Hát, ha nem is áll meg az élet, de a minisztérium nagyon megsínylené. — Az a legkevesebb, hogy megsínylené. Egyszerűen összezsugorodna a dinamikája. — Ez a főnök is. Csak folyton teszi magát, én meg hajtom magamat, kérem. Hol van itt az igazság? — Nem tudom, hol van az igazság. Komolyan nem tudom, pedig szociológiából doktoráltam. A beszélgetés befejeződött. A félénk elköszönt. — Jöjjön csak be máskor is. Szívesen beszélgetek magával. — Nagyon köszönöm, igazán megtisztel a bizalmával. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, de a sok munkája, ezernyi elfoglaltsága . .. — Jöjjön csak, barátom, jöjjön ... A félénk kis tisztviselőt majd szétvetette a nevethetnék, annyira kínozta a nevetőgörcs, hogy a zsebkendőjét a szájába gyűrte. Attól tartott, l'ölröhög, fölnyerít a folyosón. Leküzdötte jókedvét és sima ábrázattal lépett be a szobába, ahol rajta kívül még ketten dolgoztak. Íróasztala fiókjából elővette a Selye-könyvet: Stressz distressz nélkül, és lapozgatta. Kereste a megfelelő formulát, hova sorolja ezt a Venyigét? Ujjai között pödörte a lapokat. Emlékezetből tudta ugyan, hogy a distresszben szenvedőket hol keresse, de most nem találta. A hatvannyolcadik oldalon megállt, ott, ahol Szent-Györgyi Albert gondolatait közli a szerző: „Az ember tevékenységét a boldogságkeresés uralja. A boldogság viszont lényegében beteljesülés, olyan állapot, amelyben minden igény, akár anyagi, akár szellemi, kielégítést nyert. Az öröm nem más, mint egy igény kielégítése, és nagy igények nélkül nagy örömök sem léteznek. A képességekkel együtt jár a képességek felhasználására való igény." A kistisztviselő egyedül maradt a szobában. A másik kettő talán a büfébe ment a délelőtti feketére. — Ez nem az — dörmögte. — Venyige nem tudja, mi az. hogy igény, ehhez képesség is kívántatik. A hetvenedik oldalon újra beleolvasott: „A negatív érzelmek közé tartozik a gyűlölet, a bizalmatlanság, a megvetés, az ellenségeskedés, a féltékenység és a bosszúvágy, egyszóval minden indulat, amely azzal veszélyezteti biztonságunkat, hogy támadó szándékot ébreszt másokban, akik tőlünk félnek." — A szentségit neki! Erre nem is gondoltam. Még a végén kiderül, hogy a saját félelmem okait keresem... — Mi van. megháborodtál — szóltak rá a belépő kollégák. — Magadban beszélsz. mint a vénember? — Hát ti? — Mi az, hogy hát ti? — Hol voltatok? — Venyigénél. — Na és? v — Tárgval. Majd később. — Mit akartok vele? — Hivatott. Biztosan valami meló. A félénk tisztviselő elcsöndesedett. — Három óránk odalesz. Elbeszélget velünk. — Ha megengeditek — szólalt meg a félénk. — Nem, kísapám, majd mi beszéltetjük. — Azt is lehet? — Csak azt szabad. — Nofene! Ennyire ismeritek a dörgést? — Gyerünk, megnézzük! A szolgálatkészség mindenek fölött! A félénk újra belelapozott a könyvbe, és néhány perc múltán fölkiáltott: — Ez az, megvan! Itt a Venyige! Hangosan olvasta az emberéről szóló strófát: , „Amint öregszenek, és pályájuk vége felé közeledik, egyre hajlamosabbak lesznek kétségbe vonni saját teljesítményük fontosságát. Keserűséggel tölti el őket az a meggyőződés, hogy sokkal többet tudtak és szerettek volna elérni. Ezek az emberek azután, életük hátralevő részét, bűnbak keresésével töltik, arra hivatkoznak, hogy kevés volt a lehetőségük. hogy családjuknak áldozták karrierjüket, egyszóval mindent megragadnak, csak ne kelljen bevallani: valójában ők maguk a hibásak." — Hát igen. Venyige elrontótt életét siratja, és még mindig reménykedik, és pöröl a világgal, de nem tud, vagy nem mer önmagába nézni — tette le a könyvet — Még mindig semmi! — lépett be a másik kettő. — Gyertek kávézni! — Azt nem, majd ha Venyigével végeztünk. — Lelketek rajta, én lementem — « fütyörészve elindult a büfébe a délelőtti kávéjáért SIKLÚS JÁNOS Egy halász hiteles portréja Régen aat tartották, hogy a Jó tiszai halásznak messze előtte jár a híre, hát még egy vízenjáró dinasztiáé, amelyben apáról fiúra szállt ez az ősi mesterség, a Tisza iránti mélységes ragaszkodás. majdhogynem szerelem, amely szinte a bölcsőtől a sírig tart. Ilyen dinasztia sarja Gyálaréten, a Tisza alsó szakaszán Pintér György halász is, a Tisza Halászati Termelőszövetkezet tagja, aki választott tisztséget tölt be a vezetőségben. Családja harmadíziglen kötődik a folyóhoz. Dédapja még lóval vontatott dereglyéket, uszályokat felfelé, nagyapja már révészkedett, parttól partig vitte-hozta át utasait a vízen, akiknek hol az egyik, hol a másik oldalon volt dolguk. Apja is a vízen kereste meg a család kenyerét, halász volt. s amint a jég az olvadással lezajlott, fogta szerszámait, ladikba ült, és — képletesen szólva — akkor lépett ki belőle, amikor pillésedni kezdett a víz. Tiszai halász Pintér György öccse. Pintér Antal is, aki szintén halásznak szánja a most tizenkét esztendős fiát, Antit is. A gyerek háromesztendős korában ment le vele először a vízre, azóta — mindannyian így és ilyen korán kezdték — vele jár nyaranta az iskolai szünetekben, s majd felcseperedve saját szerszámaival dolgozik. Egyetlen deka felesleges súly sincs Pintér Györgyön. Szikár, inas, csontos. Arca nap égette, szél szítta-verte-cserzette. Nehéz, szigorú munka az övé. A hajnali harmat legtöbbször már a vízen éri, s mire másfél kiloméier hosszan — annyi az ő területe — ."elrángat, megtisztít és visszaszúr vagy százötven, fél mázsánál nehezebb varsát, éppen elege van. Most még. közel az öt ikszhez, fel sem veszi, egyik napról a másikra regenerálódik a szervezete, csakhogy elfogy a sok is, a szerszámok pedig egyre nehezülnek, amíg csak ki nem esnek a kéz szorításából. S mi lesz akkor? Legyintett és elkomorult az arca, mondván, hogy apja igazán szép halállal végezte. Hatvan-egynéhány esztendősen munka közben szó nélkül csuklott össze, feküdt el a ladikban. Beszélgető partnerem azután megint csak legyintett, felemelt hangon hozzátéve, hogy ajaj, addig még sok víz lefolyik a Tiszán, mert annyi a dolga, hogy ki sem látszik belőle. Tisztségében második énje folyton arra ösztönzi, hogy erejebői, tapasztalatából a lehető legtöbbet adja szövetkezete vezetőségének, amely a Tisza alsó szakaszától Csongrádig ötven halász és sok más beosztású szövetkezeti dolgozó érdekét, megélhetését képviseli. A szövetkezet kezelésében levő élő- és holtági, telepítéssel gazdagított vizekből évente százhúsz vagon halat adnak a hazai fogyasztásnak és exportálnak is. Köael tíz esztendeje már, hogy a Tisza Halászati Tsz intenzív fejlődésnek indult, a folyamat napjainkban is tart, hogy szilárd megélhetést tudjanak biztosítani a közös gazdálkodásba tömörült halászoknak és szövetkezeti társaiknak. A mintegy hatszorosra nőtt produktummal a jelent és a jövőt egyaránt szolgáló gazdálkodás felé fordult a szövetkezet, felismerve a fogyó hal utánpótlásának fontosságát. Ezt a célt szolgálják Röszke és Csongrád alatt a holtágakban a telepítesek, ugyanígy Tiszántúlon a Körtvélyesben és Nagyfában. Intenzív haltenyésztés folyik a Csanytelekhez közeli tavakban, s a folyóvizekben is rerldszerps a telepítés. A hazai és a külföldi piacokon kelendő a harcsa, a kecsege, a süllő, az angolna, s újabban a növényevő busa és az amúr. A nemes hal ma is drága, árban mindig vetekedett a disznóhússal. Nálunk sajnos — és elsősorban nem ezért — kevesebbszer kerül halétel az asztalokra, pedig orvosi vélemény szerint is hetente legalább egyszer ajánlatos lenne. S mit adnak a százhúsz vagon halon belül a folyóviz. halászok? Pintér György szerint sokat. Az évi kvóta fejenként és minimum huszonhatezer forint értékű hal vegyesen. Ötven halász esetében ez menynyiségre átszámítva több mint tizenöt vagonnyi. Nemes halból. kecsegéből, harcsából, süllőből, pontyból, márnából persze hamarabb el lehetne érni a kvótát, csakhogy forgandó a halász szerencséje, beleszól a víz mindenkori állása-mozgása, az időjárás változása, s manapság sajnos, a víz szennyezettsége is, mert elpusztul, veszendőbe megy tőle a nem ragadozó halak természetes tápláléka, például a kérész, amiből a tiszavirág fejlődik ki, másrészt — Pintér György szerint — a halak mindig is érzékenyek és raffináltak voltak, ismerik 1 a rájuk leselkedő veszélyt, a sokféle halászszerszámot, aminek csak egyik fajtája a part mentén leszúrt és karókkal díszelgő varsa. Azonkívül még ott van, az ötven-hatvan métert beterítő többfajta fenékháló, a víz közt úszó. fent öklömnyi parafa lebegőkkel körülfogott laftoló. a már korszerűtlen, kis területet átfogó kecéző, amely súlyánál és kezelesénél fogva a legkegyetlenebb szerszámok egyike. Lenne még, de védekezésként már ne.n vagy csak ritkán használatos az ötven-száz szemes átkötős, az eresztő es a csapóhorog. Nem biztonságosak a parton, avatatlan kezek kihúzzak, elvágják, elviszik, mint ahogy megrongálnak más szerszámokat is. Másrészt a sok száz horog mindegyikére rengeteg bogár, giliszta, pióca, nadály és apróhal kellene, s előteremtésükre idő, fáradság, amiből a halásznak is kevés van. A rongálókkal sze.nben nem mennek törvénybe. az hosszadalmas lenne, és időbe telne. Elég. ha egyszer tetten érik őket, és móresra tanítják egyiket, másikat. Így csináljúK est a Tiszán, a Körösökön, a Maroson. A halász szerszáma ugyanis — túl azon, hogy kenyérkereső — nagy érték, és előállítása sok pénzbe és munkába kerül. Késő ősztől tavaszig dolgoznak rajta, befogva otthon — Pintérék esetében is — erre a munkára a nagyobb gyereket és a feleséget. Van bár gyári háló is, de amellé sokat kell kötni, a célszerű használathoz átalakítani, az agvonhasználtakból kivágni, új szemeket pótolni, röviden szólva: minden szerszámot a vízhez, a halak „kedvére" kell formálni, hogy bújjanak bele, ne kerülhessék el kora tavasztól késő észig, jóllehet vannak szezonális halak, amelyek a vízállás és az időjárás függvényében járnak, választják meg útjukat. Nagyobb előfordulásban a Tiszán a ponty, a harcsa, a süllő a márna a nagy vízzel jövő tavaszi, őszi hal, a kecsege fő szezonja a melegebb vizet adó július, augusztus. Az angolna tiszai jelenléte nem számottevő a halász számára, ritkán kerül hálóba, horogra. A gyakorlat azt bizonvítja, hogy amelyik halász áprilistól június végéig a nagy vizek időszakában nem fogja meg a maga halát, annak bizony feUopik az álla. Az akkor gyakori kivételesen nagy fogások nyárra elülnek, megritkulnak. A harcsák, a pontyok lefekszenek, megbújnak a hűvöset adó mélyebb vermekben, s a márna, isten tudja. hol csatangol, csak nagv ívben kikerüli a hálókat, ilyenkorra többnyire marad a szeméthal. a keszegféle. és a Tiszában is mára elszaporodott „nyugodt" hal, a busa, az amúr. A szerszámokat azonban mindennap meg kell nézni, olykor kétszer is. mert fortélyos a halak járása. A halász léte, biztonsága ma már nem kiszolgáltatott, nemcsak a Tiszától függ olyan aszályos nyárban, pangó, alacsony vízállástól, mint például amilyen az idén is volt- A szövetkezésben nyert létbiztonságot Pintér György is. Gyálaréten saját nagy kertes házukba® laknak. Feleségével együtt kocsijával keresztül-kasul bejárta már az országot. Egyáltalán nem földhöz, vízhez ragadt. Megelőzött, de nem megelégedett, mert mindig jobbat akar önmagának és másoknak is. Sokat látott és tapasztalt, ha minderről és önmagáról szűkszavúan beszélt is. Három esztendeje csak azért nem voltak országjáráson, mert átellenben nekik házat építettek a lányuknak és oda kellett a pénz, az idő. Kalákában, szomszédok, barátok segítségével építkeztek. Nekik lányuk és lányunokájuk van, s részükről ilyenformán megszakadt a Tisza, a halászat utódlása. Az unokaöccs Anti gyerek felnövekedésére várnak, hogy a tradíció vele és benne folytatódjék tovább. LÖD1 FERENC