Délmagyarország, 1983. július (73. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-09 / 161. szám

8 Szombat, 1983. július 9. Egyetlen éjszaka É

desapám hívott fel; az idő, úgy éjfél után egy óra lehetett. Szemem még ragadt az álmosságtól, miközben magamra kapkodtam néhány ruhadarabot, és szinte félálomban botorkáltam lefelé a meredek lépcsőkön. A lépcsőházban meglehetősen hideg volt, és teljesen sötét. Kinyitottam az ajtót, és fölnéztem az égre. Sehol egy csillag, csak a nyirkos sötétség honol mindenütt. Valahol, a messzi távolban egy ablakon át halvány fény dereng. Lábujjhegyen léptem be a szobába, ahol édesanyám feküdt. Fojtott, sűrű volt a levegő, telítve azokkal a jellegzetes, idegen szagokkal, melyek idegesítően lengenek a beteg ágya körül. Ügy láttam, alszik. Nehezen, kapkodva szedte a levegőt, és minden kilégzésnél megremegtek BZ ajkai. Megsimogattam a homlokát; jéghideg volt, de lejjebb, a szemöldökénél izzadságcseppet éreztem, és mintha a láz szűrőben volna'. Az arca beesett, de a vonásai nem változtak meg — az a jóságos, szeretetteljes, szenvedő arc maradt. Az asztalon poharak sorakoztak. és kisebb-nagyobb üvegek. Volt itt tej, bor, limonádé, tea, meg még valami sötét színű orvosság. amit még mi is kaptunk valamikor az orvostól — minden órában egv kiskanállal kellett bevenni. Ütáltam ezt a kotyvaiékot. Kellemetlen szaga volt és undorító, émelygős utóíze. Beburkolóztam a köpenyembe, és a lámpa mellé ültem olvasni. Előttem a könyv Emerson rövid lélegzetű írásainál volt kinyitva. Kis idő múlva úgy éreztem mintha valaki lassan, óvatosan, de kitartóan fúrná a fejemet. Becsuktam a könyvet. Ezen az éjszakán valahogy idegenkedtem ettől a lírával átszólt matematikai költészettől. A lámpa körül hirtelen légyzümmögés támadt. Mintha csak ebben a pillanatban figyeltem volna föl arra a különös csendre, ami a szobában, odakint és az egész világon eluralkodott. Nem mei tem a lábomat sem keresztbe tenni, nehogy véletlenül megüssem vele a széket, és ezzel zajt okozzuk. Az ágy. a falak és rajtuk a képek. mind. mind eltűntek abban a furcsa félhomályban, amelvben csak a lámpaernyő alaMJ kör volt megvilágítva. Édesanyám most is ugyanúgy lélegzett, mint amikor megérkeztem. Nehezen, de eavenletesen. Neszte'eniil hozzáléptem, és az arca fölé hajoltam. Mozdulatlan tekintettel nézett egyenesen a szemembe, nyugodtan, kitartóan, velőtrázóan. Meg szerettem volna fogni a kezét, vagy arcon csókolni. de mozdulni sem bírtam. Bénult tehetetlenségemben mintha az egész életem vonult volna el előttem — hálátlanságaim és hazug hűtlenkedéseim ... Szempillái lassan lezáródtak, én pedig mellette maradtam. Az ágya mellé iiltem és rákönyököltem hz ágyvégre. A múltból olyan emlékképek kezdtek felmerülni, melyeket már rég elfeledtem, vagy amelyekre később már rá sem gondoltam, mert egyáltalán nem tartottam fontosnak őket... Egy alkalommal rosszkedvűen és mérgesen álltam az ablaknál; édesanyám valami miatt korholt. amire én roppant ingerülxen válaszoltam. Amikor megfordultam. szinte megremegtem az ijedt szégyenkezéstől. Egy szeretetteljes, sz.envedő és könyörgő szempárral találtam magam szembe; bennük két könnycsepp ragyogott ... Még egyetemista korómban egv alkalommal kórházban feküdtem. Édesanyám jött látogatni. Tudta, hol -az ágyam, ígv jenkitől sem kérdezősködött felőlem. De az ágyam üres volt. Bénultan megtorpant, elsápadt, és a torkából egy megnevezhetetlen, halk sikoly tört elő. Azt hitte, elhagyatottan, nélküle haltam meg. Én meg az ajtó mögül lestem. és majd elsírtam magam az iránta érzett nagy-nagy szeretettől Ezek a képek mind zavarosabbak lettek, maid mind gyorsabban és gyorsabban- peregtek. Végtelen fáradtság fogott el, és fejemet a párnára hajtottam... Édesanyám halott volt. Asszonyok jelentek meg az ágya körül; volt, akit megismertem, és nehezteltem rájuk. Miért tolták ide azt az unalmas, vén képüket, miért tekingetnek úgy azzal a kíváncsi szemeikkel, mit szaglásznak itt azzal a hosszú orrukkal? Ügy sürögtek-forogtak. hadonásztak, mintha mind szorgoskodnának de egy sem fogott hozzá az ilyenkor szükséges teendőkhöz. Nővéreim a ravatalt készítették: mind sírtak, néha még hangosan is. Ettől ideges lettem. Mi szükség van erre? Keltsétek fel! Gyorsan elsurrantam az ágy mellett, amelyen édesanyám feküdt. Rá se néztem. Magamnak is úgy tűnt. hogy ez. a gyors mozgásom nagyon mesterkélt. Nagy hévvel fogtam olyan dolgokhoz, amelyeket nélkülem is ugyanolyan jól elvégeztek volna. Ráadásul még mindenhol, és mindenkinek útjában voltam. Felkaptam a kalapom, és kirohantam az utcára: itt meg nem tudva. hová is rohanok, ugyanolyan gyorsan hazatértem. Éjjel a szobában a halott mellett virrasztottam. Egyszer sem voltak különös érzéseim. és nem is gondoltam semmi olyanra, ami megzavarhatta volna a nyugalmamat. Folyton csak az foglalkoztatott, hogy a temetés rendben megtörténjen. Azon vitatkoztam, kik vigyék a koporsót: senkit sem találtam megfelelőnek: Annak a zord képűnek fát kellene hordania az erdőben, és nem koporsót vinnie! De mindannak ellenére, amit magam körül láttam, és tettem, lelkem mélyén élt bennem egy furcsa meggyőződés. Szégyelltem is magam miatta, és minduntalan azt hajtogattam, hogy ez ostobaság, és nincs semmi értelme. Nézd a bizonyítékot! Eredj oda, és taointsd meg azt a hideg kezet! És mégsem, édesanyám nem halt meg! Erről szentül meg voltam győződve. Ott voltam, amikor a koporsót leszögezték, de az ablak felé voltam fordulva, és az utcát néztem. Számoltam a kalapácsütéseket. de amikor rájöttem, hogy mindig ugvanazt a számot mormolom. felhagytam ezzel a haszontalan számolással. Akik ki voltak jelölve halottvivőknek, ide-oda lődörögtek, és nagvon ünnepélyesen viselkedtek. Akinek a keresztet kellett vinnie, virágot tűzött a kalapja mellé, mintha lakodalomba készülne. Ez felbőszített. Letéptem a kalapjára tűzött csokrot, és kidobtam az utcára. Ebből majdnem dulakodás tóínadt: közben egy aszszony — apró. kisírt szemekkel és hegyes orral —, mindkét kezét felemelve felénk indult, hogy lecsillapítson bennünket. Mind többen érkeztek. A tömeg nagyobb része a ház előtt gyülekezett, csak azok. akik jó ismerőseinknek számítottak, jöttek be a házba. Különösen felbőszített egy nyurga. felvont szemöldökű, gyér szakállú alak. Unnepélvesen közeledett és kezet nyújtott. Megérintettem a tenyerét, és elfordultam. Ki kérte föl arra. hogy vigasztaljon bennünket? Megszólallak a harangok, a halottvivők fölemelték a koporsót, és magas, éneklő hangon fölhangzott a pap latin imája. A körülöttem állók félig elfojtott, jajveszékelő sírásba kezdtek, a szomszédok és ismerősök csak a fejüket csóválták, és unott tekintettel nézegették egymást. De hiszen, ez lehetetlen! Hogyan történhetett ijieg mindez ilyen váratlanul, ilyen hirtelen, ilyen kíméletlenül? Édesanyám nem halt meg. Micsoda megrázkódtatás lenne, milyen szívfacsaró, ha tényleg elérkezne az az óra. Tudtam, hogy ha meghalna édesanyám, az letaglózna! El sem tudnám képzelni, milyen lenne az élet azután, mint ahogy nem tudnám elképzelni az életet a víz és napfény nélkül sem. Hogy néznénk egymás szemébe ebben az alacsony, tágas szobában a temetés után,?... Erővel szakítottam meg e gondolatsort, mely nyugtalanított, és csak fölösleges borzalmakat ígért. Megérkeztünk a temetőbe. A nyitott 6ir mellett két nyűtt ruhás, borotvált fejű öreg sírásó állt. A lapátjaikra támaszkodva vártak ránk. Üjra imádságok, melyeket meg sem értettem. Minden úgy zúgott körülöttem, mint a méhkas. Néhányszor letérdeltem és felálltam, ahogy a többiek tették, és szentelt vízzel locsoltam meg a koporsót. Hallottam, ahogy a száraz göröngyök dübörögve verték a koporsó tetejét előbb bántó, éles dübörgéssel, majd mind tompábbak lettek a hangok, ahogy hullt a föld a gödörbe. aztán már scsak a lapátolás halk. surrogó hangja hallatszott, végül minden elcsendesedett. Egy asszony — mintha a nővérem lett volna — letérdelt a sírra, sírt és jajveszékelt, majd néhányan letörölték a könnyeiket, és fejcsóválva, csendben eltávoztak. Utoljára mi hagytuk el a temetőt. Az apám útközben bement a községházára, míg én lassan, sétálva hazafelé tartottam. Már esteledett. Senkit sem találtain odahaza. Leültem az asztal mellé, és a falat bámultam . .. milyen ' furcsa mindez! Minden csendes, és milyen nagy ez a szoba! Mintha ezekben a napokban mind tágasabb és tágasabb lett volna úgv, hogy szinte már rettegek ettől a hatalmas Ürességtől . .. Beleskelődtem a konyhába, készül-e már a vacsora. A tűzhely mellett állt egy asszony — az édesanyám! — Anya, mikor vacsorázunk? Hirtelen megfordult — egy ismeretlen. idős arc villant felém, száraz, szúrós tekintet, gyűrött, ráncos nyak. Egy kés hasított belém az agyamtól a szívemig, és bennem vérezve minden széthasadt — meghalt az édesanyám. Arccal a földre zuhantam. Felkönyököltem édesanyám ágya végén. Egy fél órára elnyomott az áiom. Ö csendesen egyenletesén lélegzett, az ajkán bujkáló mosoly ... Még pár nap, és meg fog gyógyulni. IVAN CANKAR (Fordította: Berkes Akos) Vezetők, testületek felelőssége G

azdasági károkozás, roszszul sikerült beruházás, hibás és selejtes termék kibocsátása hallatán indulatosan felkiáltunk: hát ezért meg ki a felelős? Nem a fejét kívánjuk a helytelenül döntő, vagy rossz munkát végző vezetőnek, de — meggyőződésünk — szankciók alkalmazása nélkül nem előzhetők meg a népgazdaságnak jelqntős kárt okozó mulasztások, s ehhez szükséges a felelősség pontos meghatározása. Amikor nemrég a Minisztertanács irányelvet adott ki a gazdálkodás felelősségi rendszerének továbbfejlesztéséről, szintén ez a kívánalom fogalmazódott meg: a felelősségi rendszer következetesebb, maradéktalanabb működésével szolgálni a népgazdaság fejlődését. Lehet, a „jólértesültek" most azt mondják: no, lám, komoly fogyatékosságok lehetnek ezen a területen, ha a kormány intézkedésre kényszerült. A témáról azonban nem szükséges titokzatoskodni. hiszen a Minisztertanács a dokumentumban maga is megállapította. hogy bár minálunk a jogi felelősség érvényesítését sokrétű szankciórendszer szolgálja (gondoljunk a munkajogi, szabálysértési. büntetőjogi eljárásokra, gazdasági bírságok kiszabására), a felelősségi rendszer azonban a gazdálkodás egyes területein nem működik kielégítően. Számos esetben előfordul, hogy a nagy kárt okozó mulasztásért a felelósségrevonás elmarad, vagy olyan büntetést szabnak ki érte, amely túlságosan csekély a kárhoz képest. Nem titkoljuk. hogy az ilyen ügyek igen rosszul hatnak a közvéleményre. Ezt a látszatot csak erősítik azok, akik a vétkest — annak tekintélye, vagy vállalatának a népgazdaságban betöltött fontos szerepe miatt — mentegetik, nem merik büntetni. Meg kell adni. a felelősségrevonás nem kizárólag szubjektív hibák következtében marad el. A gazdálkodó szervezeteknél a döntési hatáskörök sokszor tisztázatlanok. a hatásköröket pontosan nem határolják el. ezért nem lehet mindig egyértelműen megállapítani, hogy ki hibáztatható. Egy-egy környezetszennyezési ügyben vagy más jellegű mulasztás esetén kiderül, . hogy többen is felelősségre vonhatók, mert szorosan összefügg a szolgálati beosztásukkal. Ilyenkor a vezetők egymásra mutogathatnak. mivel egyénileg nem is marasztalhatók el. Máskor — és ez igen gyakori — a hibás döntést mondjuk egy testület hozta meg, ám a kollektív döntésben sokszor még akkor is elmosódik az egyén felelőssége, ha ez egyértelműen kimutatható lenne. Tehát éppen elég kedvezőtlen tapasztalat gyülemlett fel ahhoz, hogy a gazdasági életben a számonkérés rendszerét hatékonyabbá tegyük. A törvényes előírások megsértésekor a szervezetek és a személyek felelősségét — a szubjektivizmust kizárva — minden esetben meg kell állapítani, s a felelősség mértékével arányban álló szankciót kell alkalmazni. Ám aligha hagyható figyelmen kívül, hogy a vezetőkkel szemben alkalmazott szankció nem szükségképpen jelenti alkalmatlanságukat. A hibás gazdasági döntés nem süthet örök bélyeget a vezető homlokára. hiszen az ő munká Iának ez a kockázata, a büntetés vagy szankció arra lesz jó, hogy legközelebb gondosabb, körültekintőbb legyen. Ugyanígy elkerülhetetlenné vált, hogv a gazdaságban mind szélesebb körben előforduló testületi döntéseknél is lehetővé váljon a differenciált és sajátos felelősségre vonás. A kormány ezért irányelvet adott ki a testületekés testületi tagok felelősségéről Is, amely szerint a határozat megfelelő előkészítéséért a testület vezetője, illetve az előkészítést végző szervezet vezetője a felelős. Az előterjesztő felelőssé tehető a döntésért, ha jávaslatai valótlan tájékoztatást tartalmaztak vagy mellőzték az ellenvéleményeket. vagy ha a tények csoportosításával téves következtetésre vezette a testületet, végül: ha elhallgatta, hogy többféle megoldás lehetséges, s így a testület csak a javaslat elfogadása, vagy elutasítása között választhatott. A rendelkezés szerint ezentúl a testületi tagok is felelősek a hibás döntésért, tehát érdekük, hogy gondosan előkészített határozatok szülessenek. Természetesen a téves döntésért nem lesz hibáztatható az a testületi tag, aki ellene szavazott, vagy az ülésről hiányzott. A gazdasági élet rendjének biztosítását, a fejlődés jó irányát szolgáló kormányrendelkezések végrehajtásához a gazdálkodóknak is sok érdeke fűződik, ám a legtöbb nyertes a társadalom, a. lakosság, amely a jó döntések eredményeit élvezheti. Ezért megnyugtató lehet, hogy a Minisztertanács azt is aláhúzta: a felelősségi rendszer tökéletesítésének elsőrendű garanciája a hatékonyabb állami ellenőrzés, amelynek kezdeményeznie kell a felel őrségre vonást minden olyan esetben, amikor a feltárt szabálytalanság erre alapot ad. Ebben azonban nem merül ki az ellenőrzők feladata, a felelősség megállapításával kapcsolatos eljárást is figyelemmel kell kísérniük. A helyes irányelvekből ugyanis csak így lesz valóság. K. F. N

em tudok aludni, és azon mélázom, hogy nem volt ez mindig így. Üjabban érthetetlen módon az éjszaka egy bizonyos részében elkerül az álom. Ez általában úgy kezdődik, hogy hajnali egy-két óra körül enyhe kopogtatást érzek a vállamon. Muszáj felébrednem, mert amíg a megfelelő „jelszót" nem mondom, addig nem marad abba a kopogtatás. Tehát, mihelyt szóra bírom nyitni a szám. elhaló hangon suttogom: ..Lépj át. és feküdj a fal mellé." Miután ez megtörténik. újabb csend következik. Éppen annyi, amennyi elegendő ahhoz, hogy újra álomba zuhanjak. Ekkor ismételten kopogtatnak a vállamon. — Mi van?! — kérdezem az álom és ébrenlét küszöbén egyensúlyozva. Suttogva jön mindjárt a válasz is. — Szomjas vagyok! — mondja a négyéves, mert ő az éjszakai „alpinista". — Menj ki. és igyál! — hangzik az utasítás. Ö ismét átkászáVajon miért nem...? lódik rajtam, és kifelé indul. Addigra ismét elalszom, de hirtelen az ismerős kopogtatásra riadok. — Sötét van — mondja a négyéves. — Hát gyújtsd fel a villanyt! — válaszolom. 0 ismét elmegy, én újra elalszom. Megint kopogtat. — Mi van?! — kérdezem kényszeredetten. — Nem érem el — dünnyögi. Mi a fenét nem ér ez el éjszaka0! — révedezem, aztán dereng valami, hogy inni kért. é.s magas a villanykapcsoló. Logikus . . . Igen roszszul esik a meleg paplan alól kikászálódni, alig bírom ki. hogy menet közben el ne aludjak. Megitatom a szomjas kisdedemet. aki ott les rám a konyhában a nagy szemével. Csoda, hogyan történt, de mire visszaérek, már ott kuporog a fal mellett, a kispárnán. Visszafekszem, a fejem is a paplan alá dugom. Ha nem látszom, talán nem is vagyok ... Kicsit nehezebben, de már megint zuhanok az álom és alvás mélységes fenekére. A következő kopogtatással egy időben, enyhe rosszullét jön rám. Mivel a kopogtatás nem marad abba. keserves erőlködéssel megszólalok. — Mi van?! (hajnal táján az ember nem keres úi kifejezéseket). A vá'.asz: „Pisilni kell." — Ez nem igaz. gondolom, mi jön még ezután?! — Menj ki a fürdőszobába! — Indul a gverek és az. előző párbeszéd, jelenet megismétlődik. Én elalszom. ő kopogtat, mondja, hogy sötét van. — Hát gyújtsd fel a villanyt —. szól az elmés szülői utasítás. Gyermek el. majd ismét jő: — Még mindig nem érem el ... íNeki van igaza.) Akkor hozd be Behozza a bilinek nevezett használati tárgyat, majd használat közben közli, nem hozott papírt. Ilyen csak a mesében van, gondolom, miközben ismét kikászálódom a paplan alól. Kimegyek behozom, megtörtöm, kiviszem, és újra visszajövök. Nagyot sóhaitva fekszem le. Uven az élet. filozofálgatok és az álom sokkal kisebb lelkesedéssel kerülget. Mikorra épDen erött venne raitam a szunnvadás, a négyéves megint kopogtatni kezd. — Mi van0' — nyögök fel suttogva, megadva magamat a sorsn=k. — Nem tudok aludni' Gvújtsd föl a villanvt! — válaszol. Reménytelen küzdelem, tudom. így hát ta nógatva keresem az olvasólámpa gombiát. A világosság szemfáiH-'tnan árad szét a szobában Már én is ülök az ágyon: nem tudok a'udni Most ráérek álmos .sem va gyok. a válaszon töprenget,vajon miért nem ? Hóhegyszer valaki megkérdezi ' lem. KOVÁCS PIROSKA i