Délmagyarország, 1983. július (73. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-23 / 173. szám

Hegyen-völgyön lakodalom Papp György metszetei Tizenhét éves voltam. Á század eleién. A világban még egyáltalán nem tudtam eligazodni, de azt az egyet már láttam, hogy az eletet megosztja a szegénység, meg a gazdagság. Ma már ez közhelv. de hiszen már akkor is az volt. Csak az én ifjonti fejembe nem fért bele. hogv miért kell ennek ígv lenni? Valahogy én magam is ketté voltam szakadva. A szívem a magamfajta szegény gyerekekhez húzott, a Tischler Emil-félékhez. akikkel együtt rúgtuk a rongy labdát a Mars térén. De volt egv másik részem is. amelv misfelé taszított, mégpedig a Városház térre, iskolatársak közé. kik kereskedő, orvos. ügv. ved. építész papával, dicsekedhettek s a zsebükben pénz csörgött. Ezek a fiúk az ívlámpák lila fényében úrilánvokkal korzóztak a Dlatánlombok alatt, kerekeskorcsolváztak a széles aszfaltburkolaton. kerékpáron száguldoztak. moziba mentek, vagy beültek nyalakodni az Arany cukrászdába. Hogy Etel nem sokáig szolgálhatott nálunk, annak én voltam az oka. A mai napig sem tudtam ezt magamnak megbocsátani. Könnyitek' lelkiismeretemen. leírom gaztettemet. Egy ádáz napsütéses kora délután. iakoiából jövet, miután elfogyasztottam az Etel által elébem tálalt ebédemet, a belső szoba asztalához telepedtem, s hozzáfogtam iskolai feladataim elvégzéséhez. Nyugodtan végeztem dolgomat, anyum és húgaim valahol hűsöltek. Etel meg én eavedül voltunk a lakásban. Egyes szavakat, kiemelt mondatrészeket pirossal kellett aláhúznom. de a piros ceruza nem volt kéznél. Itt is. ott is keresni kezdtem. Kinyitottam a kredencfiókot. piros ceruzát ott sem láttam. de láttam valami más pirosat. egy aprópénzzel tömött, kövérkés, kacérkodó kis asszonyi erszényt, anyám pénztárcáját. A fiókot gyorsan visszacsuktam. nehogy kísértésbe essek. Ennek a vészéivé nagvon Ls megvolt. Hiába ültem vissza az asztal mellé, az eszem többé nem a dolgozaton, nem is a fizikán. történelmen. számtanon járt. hanem úira és újra felvillant benne a kacér kis erszény képe. Maid a Városház téri fiúk jutottak eszembe. Elképzeltem magam a mozi előcsarnokában sorban állva a pénztár előtt! Maid én megmutatom! Megveszem a iegvet az előadásra! És látom magam a Vince Sárival, séta közben elő-előveszem a fehér staniclit, drazséval kínálgatom őt S a kénzelet szárnyai a magasba emeltek. Meggazdagodva mentem a Városház térre. Megnőtt a hangom a fiúk között, beleszóltam a dolgokba. Más lett a fejtartásom, a mozgásom. Egyenrangúnak éreztem magam. Ám a fiúk ezt észre sem vették. Micsoda csalódás! Fel sem tűnt nekik. hogv iegyet váltok, bemegyek velük a moziba. Miként azzal sem törődtek, ha nem mentem be velük. Nem számoltak velem. Vince Sári sem lepődött meg. hoev staniclit nvúitok felé. Belenyúlt és közönyösen majszolta a drazsét. Bosszantott. ..Nem érdemes ezek közé járni" — gondoltam. Ez .ió is volt így — nem mentem többet közéjük. Sokáig nem nyúltam a piros erszényhez. De aztán mégis kikicsentem egy-egy hatost, koro, nát. A Városház tér helvett a Mars térre jártam. Vettem a boltban savanvú meg erős cukrot, sorra adtam a srácoknak. Más fogadtatás! Hálásak vottng A szájuk tele volt édes nyállal. A szemük ragyogott félém. Máskor is vittem nek'k ezt-azt, krumnli "okrot.. szent iánoskenyeret mézeskalácsféléket. így volt ez párszor. Aztán nagy meglepetés: hiába kínál* tam a srácoknak a cukorkákat, egyikük sem fogadta el. Mi történt? — Ki vagv te, hogv annvit osztogatsz? Hunnan van neked annyi pénzed? — kérdezte Böröc Bandi. Ennek fele sem tféfa — fordult meg a fejemben. — Mi közöd hozzá? — erélyeskedtem. De Böröc fellépése arra mégis jó volt, hogy sokáig elkerültem a kredensfiókot. Egy-két hónap Etel is elmúlt, mikor csak úgy kíváncsiságból. hogy ott van-e még az erszény, kihúztam megint a fiókot. Hát ott volt. Méghoz i olyan dagadtan, annvi volt benne az apró, hogy össze se leViettit zárni. A kis pénzek közül pedig kidugta a fejét, szinte felkínálkozott, az ezüstpénzek királya, egy ötkoronás Hűha! Csábító inger! Megfogtam vaskos testét, tapogattam. Az ötkoronást megpróbáltam visszatolni, úgy ahogy volt, a pénzek sokaságaba, de ez nem sikerült. Valójában nem is nagyon akartam. Ajtócsapódást hallottam. Szempillantás alatt zsebrevágtam a pénzt. Bori hú-, gom jött be ekkora zörejjel. Az ötkoronásnak súlya volt. húzta lefelé a zsebemet, verdeste a combomat. Szemerkélt az eső, a focizásból aznap nem lett semmi. Kiválasztottam öt srácot. köztük Böröcöt is: — Gyertek velem. — Hováá? — kórusoltak. — Meghívlak benneteket a cukrászdába. — Cuk-ráász-dááába? — álmélkodtak. Még sohasem voltak cukrászdában. Én sem. Megindultunk a Városi Pa--k irányába. Az Aranyba nem akartam vinni őket, hátha öszszeakadok osztálytársaimmal. A Suhajdába mentünk. Űtközben a zsebemben állandóan fogdostam az ötkoronást, Rossz sejtelmek kezdtek gyötörni. Félni kezdtem. Mikor a cukrászdába léptünk, remegtek a lábaim. Az asztalnál ülve a számba gvülemlett az izgalom, fogaim öszszezárultak. Alig jött ki a számon a megrendelés: öt jegeskávé meg tíz sütemény.. Azt kéozeliem. rám jön az Isten verése: közönséges vasdarabbá változik zsehemben az ezüst ötkoronás. Gyorsan kitettem a pénzt a márványlapra, hogv a szemem előtt legven. Meg lássa a felszolgáló kisasszony, lássák a srácok — Eiha! — szólt Böröc. — Ez meg honnan van? — Szíilinanom van. Szilllnapom van. Megjött Kecskemétről a nagvhátvám. Tőle kaptam — válaszoltam. Böröc a vállát vonogatta, de nem szólt. Hozták a rendelést.. Előttünk tarkállottak a habos jegeskávés poharak, a krémes sütemények. A srácok nekifogtak. én még nem. A kisasszony elé toltam az ötkoronást. hogy ne legyenek többé kétségeim. — Fizetek — mondtam. A kisasszonv visszaadott, nem is számoltam mennvit. Csak ezután kezdtem fogyasztani. Mikor kivonultunk. a megkönnvebijlés árama öntötte el szívemet. — Jó volt. fiúk? — tettem fel a kérdést az utcán. — Hű, az áldóját! Az a jegeskávé! A dobos! A puncs! — üvöltöttek kórusban. És ment mindenki a maga útján... De számomra még csak most .következett az- iga^i haddelhadd. Este már ágyban volt az egész család. A fekete térben hallgattam az ingaóra apró lépteit. El- ' nyújtott szuszogások alvást jeleztek. Nekem nem jött a szememre álom. Egyszerre anyám hangját hallottam: — Rókus, alszol? Hallod-e? — Mi kell? — kérdi apám felriadva. — Ez az Etel lopkodja a pénzemet. Jó ideje gyanakszom, számolok, számolok, gyorsabban fogy, nem jutok el a hó végéig. Tegnap kint voltam a piacon, az erszényemben volt egy ötkoronás meg sok apró. Nem váltottam fel az ötkoronást, nem volt rá szükségem. Vagyis a helyén maradt. Délután meg fogom az erszényt, elmegyek Bodnárnéhoz, hogy kifizetem neki a tarhonva gyúrásáért a pénzt. Majd elájulok, nem találom az ötkoronást. Mi az ördög! Sietek haza. nézem a fiókot, nincs ... Csakis ő volt, Etel. E/eket hallva dermesztő hideg ömlött rám. Félelem-hegyek omlottak a mellemre. Dideregtem. Mit tegvek hát? Mondjam-e: Etel ártatlan, a pénzt én vettem el? Vagy hallgassak? Hagyjam Ételen a vádat? Alattomosan és becstelenül... Reggel anvám átkutatta Etel holmiiát. Etel remegve né£te. — Mit keres a noccsága? — Hol a bukszája? Hova tette az Ötkoronást? — Miféle ötkoronást? Jaj ne- ^ köm! — rémüldözött Etel. — Amit kivett az erszényemből. — Jézusom! Hogy én? Hogv nvúltam volna én a naccsága erszénvéhoz? — Aggyá csak elő azt a nénzt. Különben hívom a rendőrt. Etel zokogni, jajveszékelni kezdett: — Naccsógám, kérőm !. apámaovám életire... ne tessék mán ilyet rámfogni ... — Hát ha nem ad.ia vissza, fogja a bóbelevancát, oszt menjen Isten hírével. Itt a cselédkönvve, nem from bele, hogy lopott. Etel térdre roskadt., kez.eit tördelte, záporoztak a könnyel. Rakosgatta a holmiját-. Amije volt. belefért egv kendőbe. Ott álltam az előszobába, sápadtan. torokszorító bűntudattal, elvetemülten, konok hallgatásban. „Te gazember! Mondd ki, mondd ki, hogy te voltál" — furdalt. De nem volt bennem annyi mersz. Csak álltam, kővé meredten, néztem amint Etel szipogva kimegv az ajtón. Ment büntetlenül bebűnözve. összetörve, reszketve. Gyűlöltem anyámat, saját magamat, mindent. Felkaptam összeszíjazott könyveimet, s Etel után vetettem magam. Hallottam a lépcsőkön lépteinek sűrű, panaszteli koppanását. Átugrottam lépcsőfokokat. Könnyeim látatlanul ömlöttek. Vezekeltem. „Drága Etel! — hangzott a lelkemben. — Én voltam! Én! Én!" Etel megállt. szembefordult velem és azt mondta: — Tudom, te voltál! Te voltál! És ment tnváhh .. SARLÓ SÁNDOR Sass Ervin Horror csathatat'an vagyok mondta a nagv ember és kinvomta a hódolók szemét kéjjel „látni fogtok minden éjjel" azok látnak holdat napot emlékeikben csillagot s ha kérdezi tőlük bárki „ő tanított minket látni" Janus-arcom ez ls én vagyok az is én egy csillanás a nap szemén anvaszülte árva költő vállain egv emberöltő ez ls én vagvok az is én atomtöltetem a reménv mindennapos Hirosimám a versem ha szólni kíván szolgálója annyi másnak ha hozzád elérni akar rossz királynak jó királynak egyetlen szó már diadal ez is én vagyok az is én élek a világ tenyerén