Délmagyarország, 1983. június (73. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

A kanász Szabó Józseffel az új házban beszélgetek. Tiszta minden, karbantartott. Az alsókonyhát használják napközben. Alacsony, kis bajuszú, csapott vállú, zöldszemű ember a volt cseléd. Kicsit púposnak tűnik. Kék munkaruhában cigarettázik, műfogsora ki-kivillan. — A tömörkényi majorban születtem, a Pallavicini birtokán. Éppen abban az esztendőben költözött apám ide, a Károlyi uradalomba. Cselédember volt. hét gyereket nevelt, itt dolgoztunk valamennyien, én is, ahogy kimaradtam az iskolából, napszámos, hónapos, éves cseléd lettem, ígv telt el rajtam az idő. — Közös konyhán éltem 26 esztendeig Kovács Jánosékkal. Közös volt a konyha, de mi soha nem veszekedtünk. A majorban néha fel-feiparázslott a veszekedés. belemarkoltak egymás hajába az asszonyok. A konyhát elfeleztük, stelázsin felrakva sorakoztak az edények. Nyáron ott étkeztünk, télen meg a szobában, de egymás edényeit sohasem használtuk. A mi családunk 1946-ban jött ki onnan. Apám akkorra már meghalt. Ahogy lett ez a ceremónia, már a háború, meg a földosztás, édesanyám kapott hat hold juttatott földet, és annak a végibe építettünk egy kis lakást, szoba-konyhást, de már akkor csak a néném, meg az öcsém, meg én voltunk anyámmal. — Én 1949. augusztus 11-én álltam be itt dolgozni a SERNEVÁL-hoz, az alsómajorban, a régi kanászat helyén. Az uradalomtól maradt két sopa, kitakarítottuk az alját szerződött süldőket meg hordtak az állatforgalmitól. Az első perctől kezdve dolgoztam, jó helyet készítettünk a malacoknak, azok 25—30 kilósak lehettek, felhizlaltuk 60 kilósig, akkor elszállította a szegedi hizlalda. — Havonta 405 forintra rúgott a kereset. Mást nem kaptunk semmit, munkaruhát se. A majori iskolából alakították, át az irodát. Aztán hamar eltűnt az irányítónk, akkor már kezdték a kulákukat nyírni kifelé, s az öreg is olyasmi származású lehetett. Pestről érkezett vezetőnek Rajnai nevű ember, az maradt itt egy darabig. Rajnai azt mondta, legyek brigádvezető. Hogyan? Én cseléd volta-i. öt elemim van, nem leszek brigádvezető, mondtam neki. ' Nem tudom, hogy csinálta, de csak rávett. Nyolc embernek lettem a vezetője. Mindig szaporodott a létszám is, meg a malac is. Építettek hat ólat. és hamar úgy lett, hogv 18 falkát számítottam. 18 emberem volt. és minden hat emberre egv váltó esett, hogy szabadnap is járjon. Ennyien dolgoztak leginkább a kezem alatt. A pénz feljavult, darabbér után kaptunk, meg a súlygyarapodásra. — Ahogy megnősültem, viszszaköltöztem a cselédházakba, az Alsómajorban kaptam kettőskonyhát, azért is szerettem, mert közel volt a hizlalda. Igaz. újra kezdődött a közös konvha. Elég nehéz volt a sorsom, az volt, ami rajtam volt. a feleségemnek is az, ami rajta volt. Összeszorítottuk a nadrágszíjat. Utóbb meg annak, aki a falkát gondozta, annak jobb pénze lett. mint n"kem. A munkám abból állt, hogy intézlem a takarmányt, az embereket napoltam, ki mit csinált. a jelenlétét írtam, az elhullást. meg a gyarapodást, hogv melyik falkában, hánv kiló volt. Takarmányozási naplót vezettem minden fal káról. Hóvégeken meg mérlegelés történt, hogy melyik, mennyit gyarapodott, mennyit fogyasztott, felszaporodott a papírmunkám, este tizenegykor még az asztalnál ültem és a lámpa fényénél számolgattam. — Nehezen boldogultam az öt elemivel, de akkor még nem követeltek annyit. Ezeket a dolgokat én megtanultam. szorozni, osztani tudtam, az egyszeregyet máma is pontosan fújom. Annyira nem voltam analfabéta, hogv ne tudtam volna megcsinálni. Szerintem az. öt elemi csak jó volt — Mióta a magam koldusa vagyok, nem maradt kenyér nélkül az asztalom, olyan nem volt. Még a jegyrendszer idején sem. Se a7. anyám házánál. se az enyémnél nem volt olyan nap, hogy jaj istenem nincs kenyér. Eleinte a városból hordták a ken veret hetente, aztán ílt kint is lett bolt a majorban. Végrehajtó se járt nálam. Nálam nem. Volt., akinél j.irt, de nálam nem. Mióta a magam koldusa vagyok, a mai napig vágtam disznót, minden esztendőben, inkább kettőt. mint egyet. Ez mindig is a beosztástól függött, a régi cselédvilágban is. meg most is, hogy vannak beosztóbbak és ők többre jutnak. — Azért akadt, aki szembehelyezkedett velem. Mindig akad, aki hátrafelé kapar, magának. s elsumákolja a dolgokat, és az súrlódáshoz vezet. Túlzottan nem veszekedett velem senki. Azt követeltem, amit tőlem elvártak, rendet. tisztaságot és pontosságot. — Az ötvenes években egyhelyben topogtunk. Nem nagyon vásároltunk semmit, edényféléket és kisebb ruhaneműt. Csak arra telt. Az asszony kapott hozományként egv bútort, azt majd a hatvanas évek végén cseréltük le. Rakosgattam össze a pénzt, jószágokat neveltem, hogy maid veszünk egy hold földet. Aztán lett eladó uradalmi föld. a testvérem vette meg az egvik holdat. én meg a másikat. Tizenvulahányezerért kaptuk, de nem sok érő volt, vfzáüásos. kevés termett rajta mindig, de építgettem magam, disznókat hizlaltam. még egy hold földet vettem, hogv ma.jd a föld terem házra valót. Nem úgv sikerült. A mááodik holdat l?5S-ban vettem meg. hát 1960-ban már betagosították. Nem is fizettek érte egy krajcárt se. — Semmit se. Valahogy úgy adódott, vagy a föld, vagy a kenyér. Inkább a földtől megváltunk, és maradtunk a gazdasagban. Brigádvezetősködtem, egyfolytában 14 esztendeig. El akartak küldeni hathónapos iskolára. de azt mondtam, én nem mék. Addig-addig noszogattak, hogy beiratkoztam, levelező tagozatra, a technikumba. Nem • ment ám az. Nagyobb volt a követelmény, több a papírmunka, megértem, hogy le is váltottak. Üj igazgató érkezett. A munkám megsűrűsödött, ráadásul a szaporulati naplót rosszul töltöttem ki. Ügy segítettem magamon, hogy a fejrészt előre megcsináltam, este kevesebb legyen a körmölnivaló. Az aszszony is úgy belejött, hogy segített. Minden anyakoca számozva volt, a fülszáma megvolt. és egyik alkalommal négy anyakocát kétszer vettem fel a papírra. Pedig pontosan vezettem a papírt, mint az anyakönyvi kivonatot. Ez a hiba megesett, egyszer csak ellenőrzött az állatorvos, és megkérdezte tőlem: hogy hol a malac? Számolta, és 80 hiányzott. Előtte megbíztak bennem, nem ellenőriztek annyira, de most meg nem tudtam, hová legyek, odaadtam neki a szaporulati jegyzőkönyvet, de csak nem stimmelt a dolog. A papíron négy disznóval és 80 malaccal több szerepelt. Nem volt mese: — Hová lettek? A párttitkár könynyen rámondta: biztosan pedig a szépjit lopták el! Menjen mán maga az ég faszára, hogy gondolja, nyolcvan malacot ellopni, mégha naponta vinném is, majd három hónapig tart. Észrevenné azt valaki. Revizort hivattak, aki megnézte kétszer is az állományt, a fülszámokat és rájött kérem, hogy négy azonos számú anyakoca kétszer van feltüntetve a papíron. Ebből adódott a kalamajka. Az én figyelmemet meg elkerülte. Nékem ez rossz pontot csinált. Amikor már tisztán láttuk, hogy tévedés történt, nem lopás, az új igazgatónak bemondták: nem tudom ellátni öt eiemivel a funkciót. Egy szép napon behívatott .magához, azt mondta: a bizonylatok kitöltése nem megbízható. Erről a posztról leváltjuk magát, nekünk az új mechanizmusban felkészült elvtársakra van szükségünk. Attól kezdve egy falkát bíztak ram. Aztán hol ezt, hol azt, végül elvállaltam az éjjeli fiaztató munkakört. Nappal öt fiaztatós dolgozott, éjjel meg magam álltam . helyt, arra ügyelve, hogy ne nyomja agyon a kicsiket az anyakoca, és hogy igyanak anynyit, amennyit akarnak. Ott aztán teljesen a nyugdíjig kitartottam. A fizetésem nagyon feljavult. kerestem 3 ezer. 3 ezer 200 forintot havonta. Sok vödör vizet becipeltem, míg más az igazak álmát aludta. — A házra ment rá az életünk. Még két évet húztam a nyugdíjra, mert 1973-ban kezdtük el az építkezést, s 260 ezer forintba került. Két szoba, konyha, de a konyhát megcsináltuk szobának, és építettünk egy alsókonyhát. Két nagy fiam van. az egyik esztergályos. a másik lakatos. mindkettőnek külön szobája. Más aztán semmi nincs, se pénz. se semjaink. Ezért dolgoztam, ötven esztendőt* t>, /» V IA — Nem veszek én már se inget. se gatyát. Van olyan is. amit még nem vettem fel. Malacokat vásárolok, velük megy az idő. nappal elpöszmötölök. este meg alkszok. Nem járok sehova. a kapun kívül ritkán, csak ha muszáj. — A kanászkodas gyakran eszembe jut. Amikor a cselédek teheneit legeltettem, harmincötöt, mert minden cselédnek volt tehéntartása, egy borjúval, jártam a határt, legeltettem, abban volt nekem minden örömöm. Arra nagyon emlékszem, felemlegetem az asszonynak is. hogy csak úgv. hátratett kézzel ballagott az ember, vitte a botot. Hát az nekem nagyon jó volt. SZ. LUKACS IMRE Ketten a padon Andrássy Lajos Szemben a Hungáriával Késes-dühödten hull a zápor; a Hungária ablakából táblákat tép a szél. beront s üvöltöz falakba rág s padlóra, kőhöz veri magát, ütődve szellemekkel, hogy döng a ház! — bőszült elemekkel meg bírná is: a hűtlenség halálos az elhagyotté, ez a dögrovásos! — Még óvja ormán: ..Anno Domini 1897" — már az, aki felrakta ezt a dátumot, nem érzi mire ítélte néhány nemzedéknyi utóda . .. Tépi arcomat az orkán míg tétlen nézem — emlékek hajóján hányatva — lassú haldoklását én is Szeged szívében — elhagyatva mégis! Hány orkán, zápor s villám verte végig jég fojtogatta majd kilencven évig. kutatták bombák, gránátok — s kifosztva újraéledt az Átmeneti Korra ... Gazdátlanul veri a zápor, töri a fagy, kikerüljük, mint bélpoklost — s ki bírja: visz egy emléket róla még — s a nagy leltárban nem lesz így se semmi híja. csak bennem rezdül: — Kéne menteni Juhász Gyuláért,'Móráért.. . s a Mester keze-jegyéért... ifjúságomért... a folyamatért, mely összekötne: gyökeret lombbal, érrel óceánt . . . s miért is még? Elült a szél, a zápor: emlékeimnek szétvert parazsából kupacba gyúrok maroknyi szenet s tüzet gyújtok, ha görcsöm engedett. A klinika előtti pihenőpadon •ülnek a bajukkal. csöndesen, türelmesen végighallgatva a másik kálváriáját. A férfi vidékies öltözetű, tanyai ember, az asszony is fej kendőben, de hálókabátot vett a pizsamára, kissé feszeng benne, mint a kiscsikó, ha zsákot húznak a fejére. Hetven, hetvenöt évesek lehetnek. olyan' egyformakorúak. Az asszony a belklinikáról jött le sétálni, a férfit valami daganattal műtötték, nem nagy műtét volt, nemsokára indulhat haza. Elmondták már egymásnak tövéről / hegyére a bajukat, hiába ismétlik, nem tudnak újat mondani, A parkon túl a mellvéd, lenn apró neszekkel a Tisza, ,átal Üjszeged. a hídról idehallik egy szegecselőgép kopogása. — Zajos ez a város! — Az! Szokni kell! — Meg is bolondulna az ember ! Az asszony arcából valószínűtlenül kék szemek nézik az embert, aki ráérősen gombolgatja a rpe] lényét. A mellény fakult színű, apró gombokkal, kisebb öltések árulkodó, fekete cérnáival az oldalán. — Nagyon felöltözött! Nem kellene a mellény! Az ember számba veszi a mellényt, fölemeli a karjait, rátartian meghúzza kétfelől a vállánál lefelé a kifényesedett, fekete szövetet. — Megszoktam! Evvel, a ruhával vettem! — Ilyenkor mégse kellene! — Reggel még eltűrtem! Nagyon mennék mán haza, civilben vagyok, mindennap azzal kelek, hogy indulhatok. — Elviszi az embert a busz akármeddig. — El, el! ' — Mi is a maga neve? . — Szabó! Szabó Mihály! Otthon csak kurta Szabónak hínak, mer az anyám egyik lába rövidebb vöt. aztán sántított. .íJárt . maga régebben Királyba! mon? ' ki" Énr'Ajjaj! legyint. — • Nem is keveset! — Merrefelé? Az ember fölüti a fejét. — Merre? Léjebb, a Bogárzódűlőn! Ott udvaroltam egy lánynak. várjon csak .. . hogy is hittak? ...Ja, tudom mán! Kati! Milyen Kati is vót, várjon csgk .,. — Makra Kati! — Tényleg, Makra Kati! — hirtelen nekiíordul az asszonynak. — D? honnan tudja ezt maga? Arra valósi? — . i hát! Az ember csak most eszmél. — Nézd mán! Nahát, a Kati! Hogy meg nem ismertelek! — Látod? Azelőtt húsz lány közül is ki tudtál választani! Szabó Mihály röstellkedik. — Ki ám, mer olyan szőke vót a hajad, mint Péter Bálkor a búza, de hát most már az én szemem se olyan eleven. Az asszony mosolyog. — Csak úgy megéreztem. Ez a Miska! Pedig jó megtestesedtél! — Igen. Eljár az idő! Elakad a beszélgetés, a szemek keresik egymáson a hajdanvolt hetyke bajuszt, az égszínkék szemeket, a szőke, búzaszínű hajfonatokat. — Hetyke legény vótál! Nem szerettél egy helyben sokáig! — Igaz, igaz, de hozzád fél évig jártam! Hüvelykujjával felüti a kalapot a homlokán, számol. — Hányban is vót...? Azt' hiszem huszonhatban, mert a másik évben, huszonhétben esküdtem. Nyáron. Az asszony utánaszámol, bólint, nézi a papucsa hegyét. — Azóta se- hallottam felőled! — Sólya Verust vettem el, nem ismerted. Ott laktak a soron, átal a másik dűlőn. Apámék akarták annyira, hát evettem. — Aztán? — Meghalt szegényem, még fiatalon. Isten nyugtassa! Elmereng, öregesen, aztán hátradől. — Egy lányunk született, annál lakok most, ugyan nem egv házban, csak egy udvarban. Ö még dogozik, meg a vejém. én már régen nyugdíjas vagyok. Kapom a téesznyugdíjat. — Sokat? — Nem éppen, de nekem eiég. Az asszony nem kérdezősködik tovább, ne higgye az ember, hogy annyira erúekli a sorsa. — Hát te? Férjhez mentél? — Igen! A Kazi Jóskához. — jbokára? — Hát... kicsit sokára. Jó évre. Mán azt hittem, vénlány maradok. A vénember se faggatózik, annyit kérdez csak, él-e az ura? — Nincs nekem senkim! Egy fiam vót, odamaradt a háborúban. Az uram is elhalt, egyedül lakok ott, ahol laktunk. Az erdó széliben. A hídon megszűnik a szegecselőgép kopogása, csend lesz hirtelen, csak a méhek zümmögnek körülöttük. — Hogy mén a sorod? — a testes vénember oldalt fordul, egyik karját hátrateszi a pad támlájára. — Vagy jobban mondva, hogy ment idáig?... Ha meg nem sértelek a kérdésemmel. — Hát... megvagyok! Engemet is erővel küldtek az uramhoz, de nem bántam meg. Szépen éltünk,' kényeztetett. Aztán egyedül maradtam. Mit csináljak? Odamaradt a fiam is, pedig azt írta még Debrecenből, édesanyám, itt vannak az oroszok. de engem ne féltsen, karácsonyra hazamék. Aztán csak a hót hírit vettem. Azt hittem .belehalok. Most is az*a bajom, azért vagyok a klinikán. A szívemmel. fossz alvó vagyok, néha fölébredek. Mindig a fiamma; álmodok. A Gézával. Nyúlánk vót. magas, minden ruha úgy állt rajta, mintha rászablak vóna. Levente vót, szinte még gyerek, akkor láttam utoljára, mikor kivitte az uram a kisvonathon. Zsebkendőt keresgél a zsebeiben. — Aztán nem láttam többet. Azóta csak élek, megvagyok. Magunk maradtunk az urammal,, megbecsültem azért, csöndes ember Vót, csak egy kicsit. .. mint az aludttej. Nem szólt rám, ha agyonütötték vóna, akkor se. Aztán eccer így ősszel azt mondja: hallod párom — mindig így szólított, párom — nem jói érzem magam. Fáj a fejem. Elment még akkor az orvoshoz. az mindjárt beutalta a klinikára. Ott szenvedett szegényem egy • hónapig. Etemettem, ennek mán tíz éve. Kapom a nyugdíjat, néha rámnyitnak a szomszédok. Szóval így élek. Szabó Mihály a méhekkel viaskodik, hessegeti őket az orra elöl. — Végigszógátam a háborút, negyvenhétben gvüttem haza egy borsónyi aknaszilánkkal a hátamban. Akkor mán régen meghalt a Vérus, a lányom még pici vót, nem is ismerte. Most se emlékszik rá, hiába kérdezgetem. Mán csak az anyám élt, apám még harminckettőben elhalt. Anyám nevelte a lányomat, felnőit, férjhez adtam. Hatvanban beléptem a téeszbe, azóta is csali a dolog, egyik nap, mint a másik. Most mán azért tágítok, a vejem gazdálkodik, mindjárt a hetvennégyet tőtöm, kinek kapkodjak? Elmondtak mindent, hallgatnak. a vénember föláll, megrántja magán a mellényt. Ezzel jelzi, hogy indulni készül. — Hát én bemék! — Mennyéi! Én még maradok egy keveset! — Mikor engednek haza? — Jő hét múlva! Máma mondta az adjunktus úr. — Javult az egészséged? — Javult, persze — a tört szemek nézegetik a párát a Tisza fölött. Malira Kati összébbhúzza magán a hálókabátot. — Csak annyit, hogy vagyok. — Jól van, eccer majd meglátogatlak! Ha mán így összetalálkoztunk! — Otthon vagyok, nem mozdulok én sehová! — Kicsit hosszabb időre. Ne csak hogy gyűjjek-mennyek! — Délután öt órakor van az utolsó busz a megállónál. Azzá visszagyühetsz! Szabó Mihály megindul a kapu felé. félhangosan ismételgeti magának: — Vissza hát! Visszagyühetek. Minek is maradnék tovább! MOLNÁR GYÖRGY