Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

10 Vasárnap, 1983. május 1. 13 Kétszáz méter remény F

elemeli a gépet, lefényképez egy furcsán kitekeredett, arctalan halottat. A csizmájáról a sarat vakarta volna le. akkor érte a sugár. Bal kezében görcsbe szorulva a rohamkés, előtte a piszkos, lábbeli. A fájdalom elvész az álarc mögött. Egy némán heverő csoportra irányítja a gépet: perzselt, hólyagos, elégelt védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyagzott a festék, ám a szerkezet épen maradt. Fertőtlenítés és felületkezelés után újra használhatók. Ölésre. Nehézkesen jár a súlyos védőruhában. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt egy archívumba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefotografált tárgyaké. Ha beteljesedik a sorsa, valaki lefényképezi egy másik archívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Mihelyt pontosan tudják hátul: hol, melyik oldalon emésztett a sugár, kiegészítik a pusztítást, aztán az elhullottakra hivatkozva kiterjesztik. Az első vonal egyszerű indokká válik. Alig ég a jobb válla, és éppen csak zsibbad a bal keze. Zsigereiben érezte meg a veszélyt, s míg a többiek a győzelemben bízva az arcvonal felőli visszasugárzástól óvták magukat, ő épp a szemköztiek felé védetlenül. s saját területük felől árnyékolta magát. Ha jpbban meglapul dombhátnak tamaszkodó vackában, talán sértetlenül megússza. Nem tiltakozott, amikor a meggyőződésével ellentétben fegyvert nyomtak a kezébe. Nem tiltakozott, nem került hadbíróság elé, börtönbe. Ügy legalább magához maradhatott volna hű. Nem maradt annyi vigasza sem, hogy legalább ő nem járult hozzá. Nem volt ereje tiltakozásával magára vonni a hatalom haragját. Őrizte magát a párjának es a két fiúnak. Erre hivatkozott. Hát akkor most indulás hozzájuk. Hátha eljut. Üjra kattint. A lencse érthetetlen feliratú konzervdobozokra irányul, feketére egett bab, káposzta buggyant ki belőlük. Dokumentálni a hadtáp megsemmisítését. Nem is undorodik magától. Fáradt. Fáradtan nem tagadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor következetes, ha a mindent elborító őrületben elvállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat, elébe ment a veszélynek. Arra számított, hogy őket éri az első csapás. Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkezdeni! Vétel!'* Álarca mögött elfintorodik. .felmérés**. Egy ponton túl már minden megengedett. „Vétel!" kiáltanak újra a fülébe. „Vettem", mondja, és tudja: hiába fintorog, neki már nincsen arca, nincsen termete, testalkata, ő egy védőruha, a felderítőkocsi egyik ujja a nyolc közül. Négy műszaki ujj, négy mérnök a műtárgyakat, a kőbe, vasba, technikába hatoló sugarakat, á négy orvos ujj pedig az emberműtárgyak roncsolását „méri fel". Megtagadhatta volna a szolgálatot — jogában állt. Am akkor is ugyanilyen embermaradványokat hoztak volna analizálni sebészasztalára. Otthon maradhatott volna hideg, szép felesége mellett, tiszta lakásukban. Otthon az a remény is kecsegtethette volna: ha elég közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztítás, törvényes asszonyát a félelem űzi közelebb hozzá, a rémület simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel< kényszerű ölelésük, talán langyosodik. Eljött. Nem akarta, hogy a halálfélelem hozza meg az életkedvét. Vajon hányan érkeztek így ide? Kegyes hozzá a sugár — megroncsolta, de érzésteleníti is. Meddig juthat előre két. térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyekszik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék, és nyomorékként, de mégis élve kerüljön a családjához. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebészek és sugárszakemberek tanulmányozzák majd, adatokat szednek le róla? Ha valamiképpen mégis viszontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során legalább együtt kerülnek terítékre. Ha visszajut, mégis megláthatja őket. Vajon számít-e, hogy sohasem emelte volna emberre a fegyverét? Vagy a mértékadóknak és mértékszabóknak nem a másikra emelt fegyver a fontos, hanem a hivatkozási alapként odavetett áldozatok? Pár száz métert, ha megtett. Gyengül, alig lát. Kilométerek tucatjait kell maga mögött hagynia, hogy élő emberre leljen. Ez most biztonságos hely. Az ellenség — ellenség? — nem lő ide többet. Az értékes anyagot inkább üzemekre, hadi célokra és nagyvárosokra irányítják. Itt van kilátása, hogy megmenekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhája. Az egyetlen, emberre emlékeztető rajta megégett válla és perzselt jobb keze. Mindaddig, míg haza nem érkezik, és kiértékelésre váró. személytelen esetté válik. A párja és a gyerekek várják. Támasztékot kell lelnie, hogy lábraállion. gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan tanították. Nem tudja, miért megy tovább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a védőruháját, hazaszállítanák. Jelentéktelen sérüléssel megúszná, hamar talpraállna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollégájával gyorsan sterilizáltaíhá magát. Talán mégis nyílhatna módja arra, hogy a rémületben emberarcúvá, kedvessé váló nők valamelyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lásson,, amilyeneket szépséges felesége mellett remélt valaha. Erre hivatkozva indították egy részüket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem védte más részük az életét? Mert nem volt mit védeni? Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. „Az ember felemelkedése." Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a frontszakaszon ugyan nem találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösödhet a front mentén — vagy a túlsó oldalon méri fel a sugár hatását. Ö is felmérheti a saját hatását. Hiába ébresztgette a gyermekekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának — igazságtalanságának — felfogására, nem sikerült. Ha népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellentétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón kisajátító, bekebelező, rohamában vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető értékekkel: a családjával, a barátaival. Apró, szőke, párnás csipejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakad az emlékeibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert. ö azt hitte, fontosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek senkinek. Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék közepén. Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számítások ellenére mégis túlélte hát valaki. Megajándékozza mégis ez a fura élet: segíthet emberen? Az alak megbotlik, elvágódik. Sietősebbre fogja lépteit, mellé ér. lehajol hozzá. Súlyos sebesült. A jobb váll, a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bal szár a könyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a testet: a védőruha kulcscsontig felrepedt. a sugár a mellkasba hatolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égétt főidet, mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikcakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, eldobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan elindul a sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva neki. KURUCZ GYULA Májusi fotók A

rkagyij Penykov megfeszült, akár a felhúzott rugó. A legutóbbi ünnepi felvonulásról készített képriportjával alaposan kihúzta a gyufát. — öregszel, testvér — morgott a rovatvezetője. — Egy álló nap alatt a szerelőbrigádon kívül semmit sem fényképeztél. Arkagyij Iljics most elhatározta, hogy kiköszörüli a csorbát. A tribünök előtt gyors ütemben váltották egymást a sportolók alakzatai. Motorkerékpárosok robogtak a sportklubok zászlóival, bemutatták tudásukat a tornászok, akrobaták. A százméteres futás startjánál kővé meredten álltak a lányok. — Akkor kell lekapni, amikor a melle eléri a célszalagot! — suhant át Penykov agyán. Eldördült a lövés, a lányok nekiiramodtak. Arkagyij Iljics a fényképezőgéppel utánuk eredt. Utolérte az egyiket, lehagyta a másikat, golyóként süvített el a harmadik mellett. Hallatlan erőfeszítés, egy utolsó hatalmas nekirugaszkodás — és megcsinálta a képet. Penykov gyorsan továbbtekerte a filmet. A kapronkombináti lányok körülfogták: — Minket vegyen le! Arkagyij Iljics azonban nyaPetri Csathó Ferenc Szent György eltévelyedése Nincs már, ha volt is útirányod, vérted, láncinged rongyolódik, holtfáradt lovad csupa tajték, bolyongsz, felkaptatsz kaptatókon, völgyeken vágtatsz, mindhiába, nem áll ki véled viadalra, bújócskázik véled a sárkány; sajnállak György, harc nélkül szerzett rendjeleid a vitrinekben bársonypárnákon bár, alusznak. A. M. F. Együtt darvadunk jó Szegedben, s vagyunk három királyok, költők, akik barátok eleve Attila Zöldvár hegedőse Miklós minden vadaknak erdő Ferenc még magának is cibere Attila zenék bajnoka Miklós a rímek hőse Ferenc cilinderekből varázsol nyulat Attila hisz Miklós remél Ferenc csak kételyeihez talál utat Attila később elmegy Pest-Budába Aztán Miklóst viszi oda a lába Ferenc Szegedben él, fityiszt mutat magára. Riport A barna nő azt mondja: ismeri; kereskedő volt, kiskereskedő. Egy vas'nordó mellett fekszik a járdán. Az arca nem karakteres, az ilyen arcokat nem könnyű megjegyezni. A szája nyitva van picit — mintha utolszor istenhez szólna, mintha maga a panaszfal volna a vashordó mögött a fal. Sűrűsödik a csönd, már hallani: az órája ketyeg, ketyeg még akkor is, mikor a papírt ráterítik. Közönséges barna csomagolópapír. Ilyet is árult — mondja a barna nő —, és perszet. kéket is. A szállítókra várunk. kát nyújtogatva, a mellettük haladó oszlopot figyelte, amelyben a fiatalok menet közben a levegőbe dobálták a veteránokat. — Lányok, kedveskéim — könyörgött Penykov —. mindegyikötökről csinálok képet, csak dobjatok fel engem is. A lányok csengő kacagás közepette teljesítették a kérését, és Penykov mentében — jobban mondva: röptében — befogta a lencsébe a munka levegőben lebegő hősét.. Az egyetem dolgozóinak menetoszlopában Penykov egy negyven év körüli nőre lett figyelmes Csodálatosan szép volt, csak egy kicsit komoly. A fizikai tudományok doktora volt. A filmet Arkagyij Iljics maga hívta elő, ezt a munkát nem bízta a laboratóriumra. A több mint száz felvételből kiválasztott egy tucatnyit. A második forduló végén nyolc kép feküdt az asztalon. A harmadik forduló eredményeként a zsűri — amely Penykovból állt Penykov elnökletével — kiválasztotta a három legsikerültebbet. — Klassz! — mondta a rovatvezető. — Ügy látom, javadra vált a kritika... Kik ezek az emberek? Noteszét lapozgatva, kereste a szükséges feljegyzéseket. — Ez a munka hőse, Bobosko Vaszilij Georgijevics művezető. — Kitűnő — gyönyörködött el a felvételben a rovatvezető. — A lány a sport érdemes mestere, Bobosko Irina. Biztosan névrokonok — mondta Penykov. — Hát a tudományok doktora? — Bobosko Anna Vasziljevna. — Hm... — szűrte a szót a foga között a rovatvezető. — Ügy látom, javíthatatlan vagy. A múltkor egy brigád, most meg egy család. — Végzetes véletlen — mormogta a szerencsétlen fotóriporter. A főszerkesztő figyelmesen tanulmányozta a képeket és az aláírásokat, aztán tenyerével a levonatokra csapott. — Kiváló! Kinek az ötlete volt, hogy az ünnepet egy családon keresztül mutassuk be? — Igyekszünk, igyekszünk —• lépett előbbre szerényen a rovatvezető. Penykov nem haragudott. Fejében már új ötlet született. — Mi lenne, ha együtt fényképeznénk le az összes Boboskót az ünnepi asztalnál? — Nagyszerű — mondta a főszerkesztő. — Ez megy a címlapra! R. VIKRERSZ— A. KANYEVSZKJJ