Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

10 Vasárnap, 1983. május 1. 13 Kétszáz méter remény F elemeli a gépet, lefényké­pez egy furcsán kitekere­dett, arctalan halottat. A csizmájáról a sarat vakarta vol­na le. akkor érte a sugár. Bal kezében görcsbe szorulva a ro­hamkés, előtte a piszkos, lábbeli. A fájdalom elvész az álarc mö­gött. Egy némán heverő csoportra irányítja a gépet: perzselt, hólya­gos, elégelt védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyagzott a fes­ték, ám a szerkezet épen ma­radt. Fertőtlenítés és felületke­zelés után újra használhatók. Ölésre. Nehézkesen jár a súlyos védő­ruhában. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt egy archí­vumba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefo­tografált tárgyaké. Ha beteljese­dik a sorsa, valaki lefényképezi egy másik archívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Mihelyt pontosan tudják hátul: hol, me­lyik oldalon emésztett a sugár, kiegészítik a pusztítást, aztán az elhullottakra hivatkozva kiter­jesztik. Az első vonal egyszerű indokká válik. Alig ég a jobb válla, és ép­pen csak zsibbad a bal keze. Zsigereiben érezte meg a ve­szélyt, s míg a többiek a győze­lemben bízva az arcvonal felőli visszasugárzástól óvták magukat, ő épp a szemköztiek felé védet­lenül. s saját területük felől ár­nyékolta magát. Ha jpbban meg­lapul dombhátnak tamaszkodó vackában, talán sértetlenül meg­ússza. Nem tiltakozott, amikor a meg­győződésével ellentétben fegy­vert nyomtak a kezébe. Nem til­takozott, nem került hadbíróság elé, börtönbe. Ügy legalább ma­gához maradhatott volna hű. Nem maradt annyi vigasza sem, hogy legalább ő nem járult hoz­zá. Nem volt ereje tiltakozásá­val magára vonni a hatalom ha­ragját. Őrizte magát a párjának es a két fiúnak. Erre hivatkozott. Hát akkor most indulás hozzá­juk. Hátha eljut. Üjra kattint. A lencse érthe­tetlen feliratú konzervdobozokra irányul, feketére egett bab, ká­poszta buggyant ki belőlük. Do­kumentálni a hadtáp megsemmi­sítését. Nem is undorodik magá­tól. Fáradt. Fáradtan nem ta­gadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor következetes, ha a mindent elborító őrületben el­vállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat, elébe ment a ve­szélynek. Arra számított, hogy őket éri az első csapás. Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkez­deni! Vétel!'* Álarca mögött el­fintorodik. .felmérés**. Egy pon­ton túl már minden megenge­dett. „Vétel!" kiáltanak újra a fülébe. „Vettem", mondja, és tudja: hiába fintorog, neki már nincsen arca, nincsen termete, testalkata, ő egy védőruha, a fel­derítőkocsi egyik ujja a nyolc közül. Négy műszaki ujj, négy mérnök a műtárgyakat, a kőbe, vasba, technikába hatoló sugara­kat, á négy orvos ujj pedig az emberműtárgyak roncsolását „méri fel". Megtagadhatta volna a szolgá­latot — jogában állt. Am akkor is ugyanilyen embermaradványo­kat hoztak volna analizálni se­bészasztalára. Otthon maradha­tott volna hideg, szép felesége mellett, tiszta lakásukban. Ott­hon az a remény is kecsegtet­hette volna: ha elég közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztí­tás, törvényes asszonyát a féle­lem űzi közelebb hozzá, a rémü­let simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel< kényszerű ölelé­sük, talán langyosodik. Eljött. Nem akarta, hogy a halálfélelem hozza meg az élet­kedvét. Vajon hányan érkeztek így ide? Kegyes hozzá a sugár — meg­roncsolta, de érzésteleníti is. Meddig juthat előre két. térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyekszik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék, és nyomorékként, de mégis élve kerüljön a családjához. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebé­szek és sugárszakemberek tanul­mányozzák majd, adatokat szed­nek le róla? Ha valamiképpen mégis viszontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során legalább együtt kerülnek terí­tékre. Ha visszajut, mégis meglát­hatja őket. Vajon számít-e, hogy sohasem emelte volna emberre a fegyve­rét? Vagy a mértékadóknak és mértékszabóknak nem a másik­ra emelt fegyver a fontos, ha­nem a hivatkozási alapként oda­vetett áldozatok? Pár száz métert, ha megtett. Gyengül, alig lát. Kilométerek tucatjait kell maga mögött hagy­nia, hogy élő emberre leljen. Ez most biztonságos hely. Az ellen­ség — ellenség? — nem lő ide többet. Az értékes anyagot in­kább üzemekre, hadi célokra és nagyvárosokra irányítják. Itt van kilátása, hogy megmenekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhája. Az egyetlen, emberre emlékezte­tő rajta megégett válla és per­zselt jobb keze. Mindaddig, míg haza nem érkezik, és kiértéke­lésre váró. személytelen esetté válik. A párja és a gyerekek várják. Támasztékot kell lelnie, hogy lábraállion. gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan taní­tották. Nem tudja, miért megy to­vább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit megsértené a vé­dőruháját, hazaszállítanák. Je­lentéktelen sérüléssel megúszná, hamar talpraállna, s bár nem kö­teleznék rá, valamelyik kollégá­jával gyorsan sterilizáltaíhá ma­gát. Talán mégis nyílhatna mód­ja arra, hogy a rémületben em­berarcúvá, kedvessé váló nők va­lamelyikének ölelésében felmele­gedve olyan álmokat lásson,, amilyeneket szépséges felesége mellett remélt valaha. Erre hivatkozva indították egy részüket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem védte más részük az életét? Mert nem volt mit védeni? Ebédkészítés közben üstre gör­nyedt, üstre égett katonán ka­paszkodik fel két lába. „Az em­ber felemelkedése." Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a frontszakaszon ugyan nem ta­lálkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösödhet a front mentén — vagy a túlsó oldalon méri fel a sugár hatását. Ö is felmérheti a saját hatását. Hiába ébresztgette a gyermekekben a kételkedést, hiába okította őket a mérlegelésre, a világ megosztott igazának — igazságtalanságának — felfogására, nem sikerült. Ha népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellentétükre fordultak szándékai az érzéketlen, mindent mohón kisajátító, bekebelező, rohamá­ban vak világban. Bűnössé vált. Ráadásul kevesebbet törődött az utolsó, még menthető értékekkel: a családjával, a barátaival. Apró, szőke, párnás csipejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja szakad az emlékei­be. Egyre kevesebbet ölelték egy­mást, mert. ö azt hitte, fontosabb dolga van. Elfeledte, hogy a má­sikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek senkinek. Tántorogva siet a párja felé a romok, az égett, sík vidék kö­zepén. Imbolygó alak tűnik fel előt­te. A számítások ellenére mégis túlélte hát valaki. Megajándé­kozza mégis ez a fura élet: se­gíthet emberen? Az alak meg­botlik, elvágódik. Sietősebbre fog­ja lépteit, mellé ér. lehajol hoz­zá. Súlyos sebesült. A jobb váll, a bal kézfej megégett, a védő­ruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen le­választandó, a bal szár a könyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a tes­tet: a védőruha kulcscsontig fel­repedt. a sugár a mellkasba ha­tolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égétt főidet, mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikcakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, el­dobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan elindul a sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, kétszáz méter reményét adva neki. KURUCZ GYULA Májusi fotók A rkagyij Penykov megfe­szült, akár a felhúzott ru­gó. A legutóbbi ünnepi felvonulásról készített képriport­jával alaposan kihúzta a gyufát. — öregszel, testvér — morgott a rovatvezetője. — Egy álló nap alatt a szerelőbrigádon kívül semmit sem fényképeztél. Arkagyij Iljics most elhatároz­ta, hogy kiköszörüli a csorbát. A tribünök előtt gyors ütem­ben váltották egymást a sporto­lók alakzatai. Motorkerékpárosok robogtak a sportklubok zászlói­val, bemutatták tudásukat a tor­nászok, akrobaták. A százméte­res futás startjánál kővé mered­ten álltak a lányok. — Akkor kell lekapni, ami­kor a melle eléri a célszalagot! — suhant át Penykov agyán. Eldördült a lövés, a lányok ne­kiiramodtak. Arkagyij Iljics a fényképezőgéppel utánuk eredt. Utolérte az egyiket, lehagyta a másikat, golyóként süvített el a harmadik mellett. Hallatlan erő­feszítés, egy utolsó hatalmas ne­kirugaszkodás — és megcsinálta a képet. Penykov gyorsan továbbteker­te a filmet. A kapronkombináti lányok körülfogták: — Minket vegyen le! Arkagyij Iljics azonban nya­Petri Csathó Ferenc Szent György eltévelyedése Nincs már, ha volt is útirányod, vérted, láncinged rongyolódik, holtfáradt lovad csupa tajték, bolyongsz, felkaptatsz kaptatókon, völgyeken vágtatsz, mindhiába, nem áll ki véled viadalra, bújócskázik véled a sárkány; sajnállak György, harc nélkül szerzett rendjeleid a vitrinekben bársonypárnákon bár, alusznak. A. M. F. Együtt darvadunk jó Szegedben, s vagyunk három királyok, költők, akik barátok eleve Attila Zöldvár hegedőse Miklós minden vadaknak erdő Ferenc még magának is cibere Attila zenék bajnoka Miklós a rímek hőse Ferenc cilinderekből varázsol nyulat Attila hisz Miklós remél Ferenc csak kételyeihez talál utat Attila később elmegy Pest-Budába Aztán Miklóst viszi oda a lába Ferenc Szegedben él, fityiszt mutat magára. Riport A barna nő azt mondja: ismeri; kereskedő volt, kiskereskedő. Egy vas'nordó mellett fekszik a járdán. Az arca nem karakteres, az ilyen arcokat nem könnyű megjegyezni. A szája nyitva van picit — mintha utolszor istenhez szólna, mintha maga a panaszfal volna a vashordó mögött a fal. Sűrűsödik a csönd, már hallani: az órája ketyeg, ketyeg még akkor is, mikor a papírt ráterítik. Közönséges barna csomagolópapír. Ilyet is árult — mondja a barna nő —, és perszet. kéket is. A szállítókra várunk. kát nyújtogatva, a mellettük ha­ladó oszlopot figyelte, amelyben a fiatalok menet közben a leve­gőbe dobálták a veteránokat. — Lányok, kedveskéim — kö­nyörgött Penykov —. mindegyi­kötökről csinálok képet, csak dobjatok fel engem is. A lányok csengő kacagás kö­zepette teljesítették a kérését, és Penykov mentében — jobban mondva: röptében — befogta a lencsébe a munka levegőben le­begő hősét.. Az egyetem dolgozóinak me­netoszlopában Penykov egy negyven év körüli nőre lett fi­gyelmes Csodálatosan szép volt, csak egy kicsit komoly. A fizi­kai tudományok doktora volt. A filmet Arkagyij Iljics maga hívta elő, ezt a munkát nem bízta a laboratóriumra. A több mint száz felvételből kiválasztott egy tucatnyit. A második forduló végén nyolc kép feküdt az aszta­lon. A harmadik forduló ered­ményeként a zsűri — amely Penykovból állt Penykov elnök­letével — kiválasztotta a három legsikerültebbet. — Klassz! — mondta a rovat­vezető. — Ügy látom, javadra vált a kritika... Kik ezek az emberek? Noteszét lapozgatva, kereste a szükséges feljegyzéseket. — Ez a munka hőse, Bobosko Vaszilij Georgijevics művezető. — Kitűnő — gyönyörködött el a felvételben a rovatvezető. — A lány a sport érdemes mes­tere, Bobosko Irina. Biztosan névrokonok — mondta Penykov. — Hát a tudományok doktora? — Bobosko Anna Vasziljevna. — Hm... — szűrte a szót a foga között a rovatvezető. — Ügy látom, javíthatatlan vagy. A múltkor egy brigád, most meg egy család. — Végzetes véletlen — mor­mogta a szerencsétlen fotóripor­ter. A főszerkesztő figyelmesen ta­nulmányozta a képeket és az aláírásokat, aztán tenyerével a levonatokra csapott. — Kiváló! Kinek az ötlete volt, hogy az ünnepet egy csa­ládon keresztül mutassuk be? — Igyekszünk, igyekszünk —• lépett előbbre szerényen a rovat­vezető. Penykov nem haragudott. Fe­jében már új ötlet született. — Mi lenne, ha együtt fény­képeznénk le az összes Boboskót az ünnepi asztalnál? — Nagyszerű — mondta a fő­szerkesztő. — Ez megy a cím­lapra! R. VIKRERSZ— A. KANYEVSZKJJ

Next

/
Thumbnails
Contents