Délmagyarország, 1983. április (73. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-09 / 83. szám

8 Szombat, 1983, április 9. Gia... Gia... Nosztalgia — Gia? Bea fejvisszafordítva néz, a válla fölött, azzal a pontosantu­crommirőlvanszómertnagyonkiis­mertelekmár-tekintettel. — Gia? Szokása, hogy — amin csak tud — mindenen rövidít. Minek túl­komplikálni a dolgokat? így lesz cála végül a nosztalgiából is: gla. — Gia? Hadd mondjuk el még egyszer: Bea húsz, Bundik ötven. Azaz, hogy: egészen pontosan — Bea húsz volt, amikor Bundikot meg­ismerte, Bundik pedig... S en­nek lassan már egy éve. Hogy múlik az idő! Szóval: — Gia? 0 Bea benyit a nagyszobába. Bun­dik a szetnyitatlan heverőn. Szól a zene. Radetzky-Marsch. Die Bosniaken Komnven. Erzherzog­Ferdinand-Karl-Marsch. Bundik kezében könyv, Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. A földön szintén szétnyitott könyv. Trakl: Versek. Bundik, amint — fekté­ben — épp áthatja a Monarchia­élmény. Néhány nap múlva. Bundik is­mét a heverőn. Fizgerald: Az éj szelíd trónján. Hemingway: Fiesta. És zene, zene, minden mennyiségben. What Is This Thing Called Love. The Man I Love. The Best Things In Life A re Free. Azok a csodálatos hú­szas évek. Bundik pillantása Bea hajkoronáján. Bundik: — Jól áll­na neked a bubifrizura, édes. Újabb néhány nap. Hamvadó cigarettavég. Vadvirágos tarkarét Ez lett a vesztünk. Loknis haj, 6zívarc, cakkosra rúzsozott száj. Negyvenes évek eleje. Bundik pillantása a semmibe réved. Csak egy nap a világ — dúdolja Bun­dik. 0 előtte villámgyorsan a kép. Bun­dik, amint rövidnadrágban épp ... A kikívánkozó mosoly nagynehe­zen felszívódik. — Hát akkor? — Névrokonság. Egyszerű név­rokonság. Semmi több. — De te is fociztál... — Mi az, hogy fociztam! De még mennyire! — Bundik előtt megjelenik egy félbeszakadt kar­rier e formájában is gyönyörű torzója. S hozzá mindjárt a pá­lyák. Móra-pálya. SZAK-pálya. SZTK-pálya. UTC-pálya. A kör­nyező falvak libalegelő-játszóte­rei. No és persze, a Szabadság tér. Odalent, Alsóvároson. — Gia? Bea már tudja: a Szabadság térre mennek majd. Igen, oda. Az útvonalat is tudja. Vám tér. Szent Antal utca. Tisza Lajos utca. Kántor utca. Barát utca. Mátyás tér. Váradi utca... 0 — Gia? Az este úgy kezdődik, hogy Bundik fölveti: — El kék menni sétálni. Bea kipillant az ablakon. A holdtányér épp a ... S körös-kö­rül az ég teliszórva csillagflitter­rel. A biztonság kedvéért kiáll a loggiára is. Simogató hűvösség. A levegőben már erjedő tavaszi Ha­tok. — Felőlem — mondja Bea. S azt gondolja közben: ahogy szoktuk. Felülünk a villamosra, elgurigálunk a Vám térig, majd irány Alsóváros. Bundik Alsóvá­rosa. Ez a csodálatos, ez a — Bundik előadásában — már-már mitologikus hely. Bea gyengéden — és megbocsátón — elmosolyodik. — Felőlem. — Kár, hogy nem értesz a fo­cihoz — mondja kisvártatva Bun­dik. — Kár. Te meg leálltál a Boney M.-nél — gondolja Bea. Fogalmad sincs a menő bandákról. S szóltam én ezért akárcsak egyszer is? Azt szereted, ha füledbe mászik a melódia. Százlábúként. Brrr. — Micsoda egy csapat volt — mondja Bundik. — Négy-kettőre verték a nagy Újpestet. Odafönt — Tekintete a magasba .réved, mintha ott, a rókusi levelibéka­zöld tízemeletesek fölött, ebben a bársonysötétben, ott lebegne va­lahol a nagy..., amelyet... — Címlapon hozta a csapat fotóját a Képes Sport. Már tartott a há­ború ... A nagy eszvéese. —Szin­te áhítatosan ejti a szavakat. — Fapp — Pakó, Sajtos — Kalo­csay. Kolozsi, Borbély kettő — Fábián. Ottó, Koppány, Tihanyi, BundSk. Bea felkapja fejét. — Csak tán nem?... — Ugyan már, te bohó. Ez még negyvennégy előtt volt. Az átkos Horthy-rendszerben. Akkor én még rövidnadrágot hordtam, és ... Bundik rövidnadrágban. Bea alig tudja magába fojtani a fel­törekvő mosolyt. Bundik rövid­nadrágban. Tussal kihúzottan, erőteljes vonásokkal rajzolódik föl — A kocsiúton — mondja n Váradi utcában Bundik. — Csakis kizárólag a kocsiúton. Ez a heppje. Mióta Alsóvárost is elborította a fejlődés friss sze­le, a járdákat sorra kiaszfaltoz­ták. vagv nagyméretű betonla­pokkal borították. Ami — a tég­laburkolat megszüntetése — Bun­dik szerint jóvátehetetlen bűn volt, valóságos bűntett az alsó­városi couleur locale ellen. Olyan, mintha ... „Mintha a velencei há­zak alól egyszer csak elkezdenék kiszivattyúzni a lagúnák vizét" mondta azóta — többszór is — Bundik. Hanem a kocsiút!..." A kocsiút még hamisítatlanul igazi. Originál anyaföldböl. A kátyúkat télen hamuval töltögetik a közvetlen helybeliek, majd — makacs szük­ségszerűséggel — a fel töltöttek helyén (néhány méterrel odébb) új kátyúk keletkeznek. A — ki­szikkadt — hamu úgy ropog a cipótalp alatt, mintha üvegcsere­peken járnának. A kátyúk pe­dig... Ráadásul, ebben a túsar­kúban... De hát, Bundik kifejezetten ra­gaszkodik a — tíz centis — tű­sarkúhoz. Már el se tudja képzel­ni, hogy vannak — lehetnek — lapos sarkú cipők is. — Ebben olyan lendületes vagy — mondo­gatja. (S valóban, Bea ebben olyan lendületesen ... Olyan igazi ezadivat-lépfekkel, hogy az már...) így maradnak — minden esetben —, a tüsarkúnál. (No, és a fekete, kék, lila, fehér tanga­bugyik..J Csak legalább tyúkszarba ne lépjek — fohászkodik közben Bea. Bundik beleszimatol a levegőbe. Ez már az igazi Alsóváros. A leg­közepe. Egyenesen a gyomra. A levegőben — masszív örvény­ként — disznószarszag. Bundik ezt is szereti. Meggyőződése, disz­nószarszag nélkül hiányos lenne az összkép. Még egy eso is el­kelne — gondolja. Utána meg az a páradússág. melyből nagy töm­bökben csapódik ki az istállóle­hellet. Az erjedő alom emléke­ket ébresztő — v. ö. (Bundik tu­datában) Marcel Proust: Az el­veszett idő nyomában— már-már édes illata. 4. — Hát nem gyönyörű? A kissé nyagda padon ülnek, hátuk mögött a Szécsi utca söté­ten ásító torkolata. Bundik — nappal —, ha csak teheti, legszí­vesebben erről közelíti meg a Szabadság teret. Elindul az új szalámigyár érlelőtornyától, a te­metővégtől a Szécsi utcán. Mesz­sziről csak egy szeletke látszik a térből. A látványszeletke innenső felére ráadásul sötétzöld mélyár­nyékot vetnek, a nagylombú fák. A mélyárnyékon túl sima gyep. A gyepen mézszín fényfoltok. Szin­te rá se lehet innét ismerni Qlyan az egész, mintha ... — Hát nem gyönyörű? — De — hagyja rá Bea. — Az Bea fázik. Közelebb bújna Bun­dikhoz. Am Bundik mintha ott se volna, Bea legalábbis úgy ér­zi: itt mellette a padon csupán hatvankilenc kilónyi hús, négy ki­ló cipő-ruha; ám az a tizenöt de­kányi szubsztancia, a tulajdon­képpeni Bundik sehol... Azaz­hogy ... Ott, igen, ott, a pályán, a kopott mészvonalaktól határolt nagy téglalapon, amint épp ... — A Szate ellen játszottunk akkor — mondja Bundik. Beának fogalma sincs róla. mi az istencsodája lehet az a Sza­te? Ezek szerint valamilyen csa­pat. Egy csapat a múltból. Bun­dik múltjából, mely telVe — töb­bek között — csapatnevekkel, csapat-összeállításokkal, első fél­idők harmincötödik és második félidők negyvenegyedik percei­vel : szabadrúgásokkal, büntetők­kel. lestaktikákkal — mi a fene lehet az a lestaktika?! —, hal­fokkal, bekkekkel, centerekkel, bal kötőkkel, vinklikkel, kornerek­kel. Tizenegy múlt tíz perccel. Már rég elviharzott a legeslegutolsó tizenegyes busz; a holdtányér pont a Boszorkány-sziget, egé­szen pontosan, a Harmat utcai óvoda kistornyának rozsdás bá­dogsisakja ffclött. A holdfény vé­gigcsurog a pályán; kékesszürke árnyalatot kap tőle a fú. Magá­nyosan árválkodó kapufák, amint belehallgatnak a kutyaugatástól ellenpontozott alsóvárosi csönd­be. — Egy perc volt még hátra a rendes játékidőből — mondja Bundik. — Mindössze egy perc. És a Szate egy-nullra vezetett. Fázom, öleld már át a vállam — mondaná neki legszívesebben Bea. de nincs szíve, épp most, félbeszakítani. A pálya már egészen benépese­dett. Már ott rohangásznak mind a huszonketten. Időnként élesen harsan a bírói síp, a partjelzők pedig vad zászlólengetéssel jel­zik a vitathatatlan lest. Körös­körül zúg a ..Hajrá. Szate!" (Hisz Bundikék, ugye, idegenben ját­szanak.) — Közben eltelt még tíz má­sodperc. Hődör, a balhalf, hosszú labdával indította Bálint Jancsit a középpályáról. De a labda túl magas volt. Bálint James csak belefejelni tudott — mondja Bun­dik. Hirtelen mozdulattal felránt­ja a padról Beát. — Gyere. Átbújnak a korlát alatt. E már­ciusi enyheségben a talajból már kiengedett a fagy. A fú alatt a föld kissé süppedős, mintha száz­ezer csomós perzsaszőnyegen lép­kednének. Érzik a fú szaga is, föld- és fúszaggal keveredetten. — Itt álltam — mondja Bun­dik. — Pontosan itt. — É6 a mésszel kirajzolt tizenhatos vo­nal sarkára mutat. — Bálint ma­ga mögé fejelte a labdát. A né­zők lest reklamáltak. De a bíró jól látta, hogy a Szate center­halfja bennragadt. A labda na­gyot pattant előttem . .. Bea szinte hallja a tompa düb­benést, s azt is. amint a nézők kórusban üvöltik: „Les, Les! Les!" — És akkor én hirtelen.?. 0 Bea váratlanul szájon csókolja. Karjait nyaka köré fonja, majd — mintha teste ólomsúly lenne — húzni kezdi Bundikot lefelé. Egészen közelről még jobban érezni a fű friss szagát, és ezt a részegítő földszagot. Bundik érzi — Bea nyakán — a Nina Ricci illatot is. — öcsi — suttogja Bea. Liheg­ve törnek elő belőle a szavak. — öcsi! öcsi! S a pettyes labda szélsebesen száguld közben a Szate kapujá­nak bal felső sarka felé. PAPP ZOLTÁN Hol van az, ami nincs? Régóta ismerem a családot. Mindig nagyra becsültem, s olykor talán irigyeltem is őket. — Mi a „receptje" harmonikus családi életüknek? — Semmi — mondta a fiatal nagypapa, akinek két unokája van. — De mégis, csak van valami. — A természetesség — nézett rám. Megpróbálkoztam a feleségével beszélgetni. Marika asszony még szűkszavúbbnak bizonyult. — Ugyan milyen különlegességet mond­hatnék? Hogy így. meg úgv. mily nagv a szeretet? Valószínű ilyen szavak kellenének. Jól mondom? Nem tudtam válaszolni. Tényleg, írjam a sablonokat? Érzem, ne. héz dologra vállalkoztam. Abba akartam hagyni az egészet. A férj. Faragó Aurél is erről akart meggyőzni. — Nem szeretem az ilyesmiket — mondta. — Dolaozom. élünk éppen úgy. mint százezer más család ebben az országban. Miért pont a mi családunk lenne különb a többinél. Ebben igaza is van. Valóban, miért volna az ő családilik más? De tudom, hogy nincs mindenütt ígv. nincs ily harmónia minden családi közösségben. Hivatkozhatnék szociológiai írásokra, statisztikai íölmérésekre, a válóperes bírák tapasztalataira. Maradjunk a Faragó családnál. Amikor betoppantam hozzájuk, ott volt a dédpapa is. Faragó János bácsi, s otthon volt lányuk Edit kisfiával Alexei. A fiúgyermek. Pista hiányzott, akinek ugyancsak van 'már egv kislánya. Négv gene­ráció együtt. Ritkaság ez is. Aurél éppen salátát készített. — Kell a vitamin ilyenkor. — magvarázta — s fölsorolta, miiven zöldségfélékből készíti. Szerbesen. hiszen nagvapiáék megbecsült sző­regi szerb emberek voltak. János bácsi a dédunokával játszadozott. A fiúcska valamiféle színes gömböket rakosgatott uiiaira. de csak négy darabot talált. A dédpapát nyaggatta a hiányzó miatt: — Hol van az. ami nincs? — nyűgösködött. Derültünk a megjegyzésen, s egy pillanatra el is gondolkodtunk. Valóban hol Is van az, ami nincs, ami hiányzik? — János bácsi, az ember életéből hiánvzik-e valami? — Mi az. ami nincs az életünkben? Valóban gyakran behunyjuk a szemünket és keressük a hiányzó dolgokat. Az érzelmeken, a sze­reteten, az összetartozáson elmélkedünk. A lelki, és a testi nyugalmon. Olyasmiken, amiket nem is tudunk szavakkal kifejezni. De valahol bennünk van. a lelkünkben, a szívünkben. Mégis azt mondom, rend­ben futott el fölöttem közel nyolc évtized Hosszasan mesélt életéről, a szőregi évekről. Nyugodtnak érzi magát, hiszen fia is. lánya is szépen révbe iutott. Duci lányát Hulin István doktor vette feleségül. Sokan ismerik Hulin Pistát, a kiváló orvost és országosan jegyzett jazz muzsikust, aki éveken át Etiópiá­ban praktizált, s most a szekszárdi kórházban dolgozik. Közben elkészült a saláta. Valóban ízletes. Fölírtam a receptjét. Forgatom vissza a beszélgetés fonalát. A családi békességről fagga­tom Rélit: — Szoktatok-e civakodni?, — Az is előfordul néha. de csak azért, mert szeretjük egymást. Munkájáról keveset beszél. Egv ideig beavat a közlekedés rej­telmeibe, az autófelügyelet tennivalóiba, maid lezárja az üttvet. — A hivatali dolgokat nem szoktam hazahozni. Sürög, forog a család legkisebbje. Földönt egv üveg paradicsomot, Edit anyuka szidja, a nagymama meg nvugodtan föltörli a corous deliktit. Kéli új témába kezd. A kiskertjéről beszél, az a legkedve­sebb hobbija, a legegészségesebb kikapcsolódása. — Szeretem a ió levegőt, a mozgást. Kapálok permetezek és sikerélményt jelent az első szem gyümölcs. Már elvetettem a borsót, retket, zöldséget, sárgarépát és várom a meleget. Kérdéseket kevergetek magamban. Mi a titka a szép családi életnek, négy generáció zökkenőmentes összetartozásának. Nem ka­pok olyan választ, amit bárki ne ismerne. Réli mondia: — Mindez természetes, megy az élet a maga útián. s mi is ha­ladunk vele. Nem szabad senkit „átgyúrni", úgy érdekes az ember, amilyen. Képzelnénk csak el. milyenek volnánk, ha mindenki egy­forma magaviseletű lenne. Rágondolni is rossz. Valóban furcsa kép tárulna elénk. — Nincs hibátlan ember. — mondia — legalábbis én mée ilyen makulátlant nem láttam életemben. Föltesz egv lemezt, iázz árad szét a szobában. János bácsi nem­igen figyel a zenére, kisétál a konyhába és int. hogv kövessem. — Mondja. János bátyám! — Ide költözök a fiamékhoz. — mutatja a kisebbik szoba ajta­ját. Csöndes megnyugvást látok az arcán. — Megfáradtam. — mondia és simogatja reszkető kezével az állát — Az időt nem lehet megállítani. — mondom nyugtatásképpen. — Bölcs választ kapok — Lejár a jogosítványunk, s mit is tanácsolhatunk az ifjabbak­nak? Éljünk mindig emberi módon. Az életet akár egv szabályos körforgásnak is tekinthetjük, bár minden generáció magasabb szinten ismétli meg elődei pályafutását. A Réli gyerekei kiröppentek a fészekből, családot alapítottak lakásuk van. Igv voltam ép is húsz­harminc évvel ezelőtt, amikor Réli és Duci indult el a maga útián. s maradtunk mi. öregek egyedül. Egyszer a nagypapa fiam is eliut az én koromig, sorsomig. Annvit azonban előre biztosan tudok, hogv ez a család mindig együvé tartozik. Most derűt és optimizmust sugárzik az arca. Talán éppen ebben rejlik a család ereje, szerepe? Ebben is. GAZDAGH ISTVÁN V i (

Next

/
Thumbnails
Contents