Délmagyarország, 1983. április (73. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

Szombat, 1983. április 16. A beteg és az orvos A

z emberi kapcsolatok fajtái között sajátos helyzet foglal el az az eset, amikor az egyik (a beteg) ember azért fordul a másikhoz (az orvoshoz),' hogy bajában segítsen rajta. A sajátos, szinte minden más emberi kapcsolattól alapvetően különböző jelleg abból adódik, hogy itt az egyik ember legbensőbb sajátjáról, egészségéről, sőt nemegyszer életéről van szó. Az egyén élete pedig egyszeri és megismételhetetlen, a tét tehát óriási. i A beteg-orvos kapcsolat' ősrégi jelenség és hosszú ideig valóban csak két ember kapcsolatát jelentette. A XX. században végbement hatalmas fejlődés, az orvostudományt is közelről érintő tudományos-technikai forradalom azonban napjainkra bonyolultabbá tette ezt a kapcsolatot, és számos uj kérdést vetett fel. Valamikor egy jól képzett orvos rendelkezett az orvostudomány akkori összes lényeges ismeretével, a hozzáforduló beteg számára tehát képes volt egyedül a lehetséges legjobb ellátást nyújtani. Ma ez nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen a messzemenően specializálódott, különleges gépi berendezésekkel dolgozó orvostudomány egészét képtelen az orvos egyedül nyújtani a beteg számára. Valójában — az esetek többségében — csak több orvosból és őket segítő más munkatársakból álló munkacsoport tudja ma biztosítani a beteg számára a lehetséges optimális ellátást. Ezenkívül a mind nagyobb számú és hatékony laboratóriumi, valamint gépi jellegű vizsgáló és gyógyító eszközök terjedése is a kapcsolat elszemélytelenedése irányában- hat, nem is •zólva a számítógépes feldolgozást célzó kérdőívek, tesztlapok kitöltéséről. Adva van tehát a lehetőség, hogy a beteg rákerül egy egészségügyi kombinát futószalagjára és objektíve magasszintű ellátásban részesül anélkül, hogy bárkivel is közelebbi személyes kapcsolatba kerülne. Mit jeient ez? Valón azt, hogy eljárt az idő az évezrede^, során kikristályózódott kapcsolatforma felett, hogy az orvos egyenisége lényegtelenné vált? Nem igaz ma már, hogy az az orvos gyógyít legjobban, akiben a legtöbben bíznak? Próbáljunk meg válaszolni ezekre a kérdésekre a mai realitásokból kiindulva. A régmúlt időkben kevés betegséget lehetett igazában gyógyítani, az orvos mégis sokat tehetett a szenvedés enyhítésére, a fájdalom csillapítására. A nem halálos betegségek nagy része lényegében magától meggyorsult, az orvos csak segédkezett ennél a folyamatnál. A tüneti gyógymódok és a természetes gyógyulási folyamat támogatása mellett az orvos részéről érvényesülő lélektani hatásnak döntő szerep jutott. Már puszta jelenlétével oldotta a beteg szorongását, elűzte halálfélelmét, szuggesztív erejével viszszaadta és fenntartotta a betegnek a gyógyulásba vetett hitét. (A jó orvos kezelése során az életét elvesztheti a beteg, de a reményét nem — egy régi mondás szerint.) Bár minden gyógyulási folyamatban ma is alapvető a beteg szervezetének állapota, a regenerálódásra való képesség, az orvostudomány napjainkban olyan hatékony gyógyszerekkel, műtéti eljárásokkal, sugártherápiás és • egyéb lehetőségekkel rendelkezik,* amelyek az orvosi tevékenységet valóban gyógyító munkává emelték, vagyis az élet megmentése, az egészség visszanyerése igen gyakran ténylegesen az orvosi beavatkozás eredménye. A hagyományos beteg-orvos kapcsolat tehát .átalakulóban van, úgyis mondhatjuk, hogy kritikus szakaszhoz érkezett. Nemcsak azért, mert az egv beteg — egv orvos kapcsolat helyébe az egy beteg — több orvos (és egészségügyi dolgozó, illetve más szakember) kapcsolat lépett, hanem más okokból is. A beteg — éppen az állapota szerint szükséges korszerű ellátás realizálhatósága érdekében — nem egy orvossal, hanem a jól kifejlesztett egészségügyi hálózattal kerül kapcsolatba. Alig van mód arra, hogy négyszemközt, bizalmasan beszélgethessen az orvossal, az orvosírnok, asszisztens vagy más kisegítő személy (ek) jelenléte nélkül. Nem kevésbé fontos az időhiány. A rendelések tömeges igénybevétele miatt legtöbbször nem is jutna idő elmélvültebb beszélgetésre. Mindez természetesen nem hazai sajátosság, hanem világjelenség, melynek megoldását keresni az egészségügy és az egész társadalom együttes feladata. Azok számára, akik közvetlen betegellátással foglalkoznak, nyilvánvaló, hogy nem lehet elvetni a hagyományos beteg-orvos kapcsolat időtálló, értékes elemeit, hanem azokat megőrizve, velük együtt kell nyújtani az úi tartalmat. Számos oka van annak. hogy a lélektani ténvező ma sem vesztett jelentőségéből: csak a legfontosabbakat említjük: 1. A betegségtől szorongó, fáidalomtól meggyötört ember a komputerek korában is vigasztalásra. közvetlen emberi szóra vágvik, addig is. amíg a nagyhatású gyógyszerek, műtéti, vagy egyéb beavatkozások elérik céljukat. 2. Ma is vannav olyan idült betegségek, amelyeket teliesen megszüntetni nem lehet. Csakis közvetlen személyes ráhatással, az ismételt találkozások (egv kicsit divatosan gondozásnak nevezett) láncolatában tudja az orvos megtanítani betegét arra. hogv miként élhet együtt bajával, hogyan tud az egészségesekéhez leginkább közelálló életvitelt elérni 3. Az egészségügyi szolgálatot igénybevevők között nagyon sok az olyan eset, ahol a ténylegesen átélt szubjektív panaszok mögött nincsen szervi betegség, hanem különféle idegi feszültségek, stressz-szituációk által kiváltott úgynevezett funkcionális jelenségekről van szó. Az ilyen esetek beható elemzése és a megoldás ígéretes keresése eleve kilátástalan egy elszemélytelenedett ellátás keretei között. 4. Amilyen mértékben fokozódik a társadalomban (vagy annak egv részében) az elidegenedés (szintén világjelenségről van szó!), annál nagyobb lesz az igény arra. hogv az egyedülmaradó emberek, ha valódi, vagy vélt betegségükkel orvoshoz fordulnak, legalább ott hallgassák meg őket igazán Lélektanilag érthető, hogv sokszor maga az a ténv, hogv kipanaszkodhat ja magát, hogv valakivel — akiben megbízik! — gondjait a segítés remén vével megoszthatja, a beteg számára már félgyógyulást jelent. 5. Vannak és mindig is lesznek gyógyíthatatlan betegek, és ők is csak az orvostól várhatiák a segítséget nehéz útjukon. Ebben a szférában, amikor a hatékonyság már csak a méltó halált szolgálhatja, áldozatos hivatásának egyik legnehezebb fel adata vár az orvosra, aki nern tagadhatja meg a lehetséges segítséget az elmúlás felé haladó betegétől. Az orvosi rátermettseg próbaköve az valóban, ahogyan a gyógyíthatatlan betegei kezeli az orvos. Élettani folyamatnak kell tekinteni, csakúgy mint a születést, az öregkori sorvadás végén bekövetkező ..természetes" halált is. mégis magától értetődő mindkét esetben az orvos közreműködése A bizalom tehát ma is alaDvető az orvos és a' beteg kaDcsolatában. A tudás önmagában nem elég jldozatvállalással és humánummal kell párosulnia ahhoz, hogy valóban hasznos legyen a társadalom számára. Másfelől természetesen a még oly nagyszerű rátermettség sem pótolja a tudást. A ténylegesen hasznos orvosi tevékenységhez nélkülözhetetlen az elmélyült szaktudás, a naprakész ismeretar;\ag. A betegek bizalmát hoszszú xávon csak így tarthatia meg az orvos és csak így várhat tőlük megbecsülést azért, hogv az ev minden napján és a nap minden órájában rendelkezésükre áll. legyen az május elseie napsütötte délelőttién, vagv havas karácsony éjszakán. A bizalom azonban akkor igazán gyümölcsöző, ha kölcsönös. Jó lenne ha az orvos minden esetben bizonyos lehetne abban, hogy a hozzáfordulók között c-gv sincs olyan, akinek az előai-.tt panaszai mögött más. a7 egészségi állapottal alig. vagv egyáltalán nem összefüggő okok. célok húzódnak meg Akad példa arra is, hogy a legkülönfélébb módokon megpróbálnak nvomást gyakorolni az orvosin Az sem közömbös, hogy mennyire bízhat az. orvos a szeszes ital fogyasztásról bemondott adatokban vagv az étrendre és a gyógyszerek szedésére vonatkozó rendeléseinek a megtartásában. Minden iiyen negatív tapasztalat felettébb káros, mert az adott eseten túl is rombolia a betegek és a7 orvos között épülő bizalom hídját. Az orvostól, hivatása jellegével összhangban, a társadalom érthetően elvária. hogv tevékenységet minden tekintetben korrektül, szigora etikai normák szerint végezze. Joggal várhat zzor.ban az orvos is őszinte lega'ább az átlagos erkölcsi kívánalmaknak megfelelő magatartást betegei és azok hozzátartozói részéről. A beteg-orvos kapcsolat tehá* valóban nem problémamentes napjainkban; mint a? élet ar.vnyi más területén a tudomány a technika és a tarsadalom fejlődése folytán kialakul* úi körülményekhez itt is meg kell találni a velük harmonikus formákat. Ebben í ? útkeresésben alapelvnek kell tokimenünk. hogy megőrizzük a múlt értékeit, haszrositsuk a jelenből rrmdazt. a.x'ii jó. azért, hogv a holnap mer? ;obt lehessen. DR. SZARVAS FERENC főorvos Tandori Dezső Folyóöböl Korán kiritkuló gesztenyefákra látni az ablakunkból, és a túlsó part szállodaablaksorvillogása jóvoltából a látvány nem utolsó, úgy gondoljuk mégis mindegyre: kár a korán tűnő lombért, s a hirtelen távlat nem kárpótol a megszokottabb várhatóságért, ami nincs velem elég időt. és képei kikopnak, őszt vernek át nyári hőségeken: persze, a váratlan fénytől hídja mintha vinné a szemlélőt valahová, ahogy próbára nem téve. az inda nem tanúsítja soha. micsoda teher bírására van alakítva: emlékszem az indákra a falon még egy-egy gyerekkori nyárilakból, augusztusi nyarakra, apadón de már nem a szorongásokra akkor azt a sok félelmet már nem tudom, csak szótári, könyvtári cím szerint, besoroltatnak, hogv foghíitalan legyen, ami ritkulni kezd megint, és ha nézem, mát** nem egész-magam; s az intés önmagára rálegyint Meddő idő F

'iilér Gáborné készítette kályháján a lebbencslevest. A száraz gané füstölt. A konyha falai elnyelték a füst és korom szagát, eimocskolódott a színük, s a kályha tölé függesztett falvédő megsárgult. Az asszony kihúzta az öreg konyhaasztal fiókját, ormótlan alumínium kanalakat rakott a tetejére, és két zománcozott tányért. A két hokedlit is kivette az asztal alól. A kisszékre tett alumínium lavórba vizet töltött. A jcályha alatti vesszőkosárból ganét lökött a tűzre. Mosta a kezét könvékig. a vastag házi szapannal sokáig dörzsölgette, majd begombolta , hosszú ujjú flanel ruháját és a szobába kiáltott. — Kisfiam, gvere, egyél! Fillér Gáborka éppen lassú, kényelmes mozdulatokkal vette le hátáról az iskolástáskát. Ruháját a karosszékre tette, s a kezes-lábasba bújt. A fehérre meszelt, padlós szobában páros ágy, zöld terítővel letakarva, egy szürke lópokrócú, öreg heverő, egy politúrozott asztal, ugyancsak zöld terítővel letakarva, négy karosszék, kerek vaskályha, régimódi sifon, egy fakeretes, ovális tükör látszott és szakadozott rongyszőnyegek. Gáborka a konyhaasztalhoz telepedett. — Sokat kérsz? — fordult fiához idegesen az asszony. — Sokat ám, hiszen nem is ebédeltem. Fillér Gáborné ímmel-ámmal evett. „Az uramról még mindig semmi hír. valami baja történt? gondolta. — Hónapokig nem látom. hát micsoda élet ez? És miért, mennyiért? Hiába kuporgatom a pénzt, sohasem érjük utói magunkat, ez sincs, az sincs, semmi sinc3, üres kamrának meg bolond a gazdája." A fiára nézett/A testes gyerek jó étvággyal evett, kényelmesen az asztalhoz húzódott, amíg a hasa nem feszült, nem törődött mással. Levest evett kenyérrel. Teleszájjal kérdezte. — Van még? — Igen — mondta, és szedett a tányérjába. Arra gondolt, a fiából tanult embert nevel mindenáron, ne dúrja a földet, boldogulhasson, mint ahogy ő látta lánykorában a moziban, és a könyvekben olvasta. Legyen valami értelme ennek a büdös életnek. . Gáborka befejezte az evést. Az anyja megmosta az arcát, kezét, a tiszta szobába tuszkolta, és a könyveihez parancsolta. „A szüleimet megtagadtuk, mert rájuk sütötték, hogy kulákok, szórakozni nem járunk, és egy göncöm sincs. Ez lenne az a nagy boldogság? Nem ilyenről álmodoztam, és egy rendőr feleségének többre teljen!" Előkereste csipkeverőjét. Korpával töltötte a párnát, rajzolt mintájú kartont erősített rá, a papírdobozból színes fejű gombostűt szedegetett. Csodálatos csipkét készített, a babramunka teljesen bekötötte. Sötétedéskor felöltötte virágos pongyoláját és ágyat vetett. Gyönyörű, fekete hajú fiára nézett, megsimogatta és lefektette. Pávafarkas terítőn dolgozott. Sóhajtozott. Fillér Gábor éjszaka érkezett. — Már azt hittem, bajod esett. Mit csinálsz, hogy ennyire titokzatos? — ölelte meg a felesége, és fáradt, borostás arcát megcsókolta. — Embereket őrzünk — vetkezett a rendőr, és elhallgatott. Amikor a csizmáját lehúzta, a kapcát is félrerúgta, mezítláb osont a szobába, megcsókolta a fiát óvatosan, hogy fel ne ébreszsze álmából. A konyhaasztalhoz telepedett. — Magyarokat? — Azokat. — Kiket? Miféléket? Rablógyilkosokat? — Ilyeneket is. olyanokat is. — Szűz Máriám, talán még ártatlanokat is? — Ki tudhatja? Könnyen meglehet, de parancsra csináljuk, nem a jókedvünkből. — Mi lesz velük, Gábor? — kapott fejéhez az asszony. — Az ilyenekről semmi jó nem jut az eszembe. — Nekem se öröm. de a parancsot nem én találtam ki, a főokosok jobban tudják, mit és miért csinálunk. — A törzsőrmester a piros zománcú lábasból kanalazta a tönkreázott levest. A kannafedőből hatalmasat ivott, á szájat kezefejével eltörölte. — Nincs ezen rágódnivaló, kemény idők járnak, erről igazán nem tehetek. Szolgálatot teljesítek, ez a dolgom, ezért fizetnek. — Arannyal sem tudják megfizetni, de arról szó sincs, dehogy törekednek erre. Másképpen gondoltam a mi sorsunkat, Gábor, boldogabbnak. — Az is. — Ügy hiszed? — Ügy. Te nem vagy boldog? — De, nagyon. Majd elrepülök. — Na látod. Fillér Gábor végigdőlt a sezlonon. Magához várta a feleségét, aki csak nem .közeledett. Törölgette a szemét és szipogott — Mi bajod? Mi az isten ütött beléd? — Semmink sincs, a gyereket mivel etessem? Mivel tömjem meg a pucort? — Krumpli termett. — Mi az? Fél fogunkra kevés, venni se tudok, mert nincs miből. Szegények vagyunk, a tüzet is kölcsönkérem — szepegett tovább. A szeme nedvesen, szürkéskéken csillogott. — Minek mafláskodol? Kérj kölcsön! — Annyira süllyedjek? Nem lépek más küszöbére. — Buta vagy, az oroszlán sírva zabálna meg. Mások se mannát reggeliznek! — Ferdén néznek ránk, félnek tőlünk, meg azt hiszik, hogy a rendőrök bőre alatt is pénz van hogy titeket agyonra fizetnek. — Ügy várom, hogy megölelje^ lek — ránliotta magához az aszszonyt, aki vonakodott, és nem nyitotta szét a pongyoláját. Dulakodtak. — Ne nyúlj hozzám, mert akkorát sikoltok, hogy felijed Gáborka ! — Miért? Nem vétkeztem ellened — suttogta a rendőr és simogatta. — Olyan kiismerhetetlen vagy. egyszer perzselsz, máskor megdermesztel — ,vörösödött el Fillér Gábor.- Felült, idegesen cigarettára gyújtott. Amikor tövig égett és elnyomta a csikket, felkelt, felöltözött és köszönés nélkül elment. Felesége a párnába fúrta a fejét és zokogott. Hallotta, hogy az ura becsapta a konyhaajtót, majd a kapu nyikorgását is, de nem szaladt, nem kiáltott utána. Ennyire gőzös lett a feje? Menynyire másnak hitte az elején. Micsoda fene boldog jövőt teremthetne? Ennyire biztos támasz az ő karja? — Már csak szipogott. Az ajtó hasadékán beszűrődött a fény, a konyhában égve maradt a villany. Kézfejével eldörzsölte a könnyeit, kitapogatódzott, s kínjában elmosogatta a lábast, helvére rakta, majd vizes ronggyal feltörölte a konyha kövét. Nem érzett álmosságot, reménykedett is, hogy az ura visszafordul, előszedte a csipkeverőjét, könnyebben múl" jék az idő. Már szégyenkezett, amiért gorombáskodott a férjével, hiszen mióta nem látta és legalább idehaza érezzen szeretetet maga körül. Fillérné fel-felkapta a fejét, és hajnalig verte a csipkeverő orsókat. SZ. LUKACS IMRE