Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

119 Szombat, 1983, március 5. Valószínű vitákat! N

agy fába vágtuk a fejszénket, amikor úgy döntöttünk, hogy tágabb teret adunk az egyéni ambícióknak és szélesebb útra engedjük a szocializmusban is létező különféle erdekeket. Amikor áment mondtunk az élet követelte előterjesztésre, nagyon jól tudtuk, hogy a kommunista munka ezentúl bonyolultabb és nehezebb lesz, mert egyúttal — a kezdeményezések serkentése és közösségi hasznosítása közben — korlátot kell húzni a gyűrkóző spekuláció elé, amely ugyanúgy akar érvényesülni. mint a tisztességes szándék. Nem lesz könnyű a következő időszak azért sem, mert a közvélemény, az „össznépi szemlélet" kissé gyanakodva, jórészt ellenérzésekkel fogadta a bejelentéseket, mondván, hogy féltik rendszerünk vívmányait, a tudósok, a közgazdászok pedig kiállnak amellett, hogy csak az értékek szerinti béradagolás vezet el bennünket az üdvösséghez. Szokola Antal szegedi lakos indulatosan ismételgeti nekünk, hogy „be kellene fagyasztani az árakat, úgyszintén a béreket is", ezzel' szemben a kormány az értékarányos árrendszer híve, s meg is indokolja. miért. Hiába sziszegünk, a szakértők következtetései alapján az alapvető élelmiszereket sem lehet sokáig olcsóbban árulni az előállítási költségeknél. Ellentétek viharában próbálunk tehát előre evickélni olyan nemzetközi gazdasági helyzetben és olyan időszakban, amelyben és amikor nálunk erősebb országok is alig tudják tartani az eiert életszínvonalat. Ha a különféle fórumokon próbáljuk lemérni a társadalom véleményét és hangulatát, könnyen melléfoghatunk ismét. Ott, mint valamikor régen, alig észlelhetők éles ellenvetések, legfeljebb tessék-lássék keppen elhangzik néhány formális kérdés. Sokkal élénkebb reagálások hallhatók például a Napsugár könyöklői körül. „Nem a párt elveivel van nekem bajom — fejtette ki véleményét az egyik adjunktus —, azokat akár kanonizálni is lehetne. Hanem azzal, hogy a gyakorlat valahogy nincs, szinkronban vele. Azt a bolond is belátja, hogy aki többet produkál, az többet érdemel, de a pallérozott es fegyelmezett ész sem érti, egyesek miért szerezhetnek csodapalotákat a törvények kijátszása. mások becsapása révén". De hallható az intézmények folyqsóin. az ebédszünetekben is, hogy miért csak papolunk a munka becsületéről, hisz az aranykezű munkás, a nagyot alkotó értelmiségi ma sem 'keres lényegesen többet, mint a nap múlását leső. Ha tehát a való életet nézzük a szokvány-értekezletek helyett, meggyőződhetünk róla, hogy az embereket nagyon is érdeklik a politikai, közéleti, megélhetési kérdések. Ügy tűnik tehát, nincs telies összhang a zenekarban, legalábbis országos méretekben nincs. Mintha „idelent" másképpen muzsikálnának. mint „odafönt". A nagypolitikát csinálók szerint még az elején vagyunk annak az útnak. amely a szocialista -demokrácia kiteljesedett formájához vezet, azok pedig, akik nem látnak messzebb az orruknál, a már megtett, lépéseket is sokallva aggályoskodnak: csak baj ne legyen belőle! Olyan fórumokra van szükség — hangoztatta egy jeles politikusunk —, ahol a konfliktusoké; élesen lehet exponálni, ahol a lehetséges megoldások különféle variánsait terjesztik elő. Csakhogy utána itt a szűkebb pátriában keserű gúnnyal jegyezte meg egy küzdőtórsunk: „Ismét bementem saját véleményemmel a főnökömhöz, és megint az övével jöttem ki.'' Változatlan (ha nem fokozódó) szélerővel áramlik „lefelé", hogy az érdekeltségek összehangolására. s egyáltalán mindenféle bonyolult ügy megoldására, leghatékonyabb eszköz a szocialista demokrácia működtetése. Am itt a Tisza alsó folyásánál mintha nehezen lehetne fogni ezt az adást. Talán ezért u> hangzott kissé sajnálkozó hangsúllyal, majdhogynem keserűen az egyik elnöki zárszó 1983 februárjában: „Nem szabad elmarasztalni azokat, akik elmondják a véleményüket. Ha elmondják, hát elmondják, de az egység a fontos..." A szavakból szinte kiabál az ellenkezés, de hiába. 6zéllel szemben nehezebben lehet manapság fütyörészni-,.. Sokan nem értik, mit jelent az efféie vitaindító: „Tessék csak bátran, de legyünk pártszerűek 1" Ettől a formulától harminc éve nem tudunk szabadulni, pedig elég nyilvánvaló, hogy az előterjesztéstői elütő vélemények megzabolázásárá szolgál. Az író Mocsár Gábor annak idején azért kapott fegyelmit, mert túl szenvedélyesen védte az igazát olyan testület előtt, ahol nem volt tanácsos így viselkedni. Ma is hallani rosszallásról, ha itt-ott rendhagyó hozzászólás hangzik el, pedig az igazi vita nehezen tűri a se hideg, se meleg stílust. A szerénységet, a humánumot, mások véleményének tiszteletben tartását jogosan várjuk el. de ettől még föl lehet, sőt föl kell háborodni. ha a visszaélésekkel, becstelenséggel találkozunk. Gyakran elhangzik olyan figyelmeztetés ts, hogy „ne csak a rosszat, lássák, kartársak!" Pedig a jóval senkinek semmi baja. Nem azért ülnek össze nagytapasztalatú. életküzdelmekben edződött munkatársak, hogy bájologjanak és öntelten emlegessék az elert eredményeket, hanem a napirenden levő téma megvitatása. illetve optimális döntéshozatal végett. Egy-egy „területfelelős" háta valószínűleg azért borsózik oly nagyon bizonyos jelenségek bírálatától, mert úgy véli, hogy az őrá vet sötét árnyékot. Pedig aki nem tekinti csalhatatlannak magát, annak el kellene ismernie, hogy ö is tévedhet s ezt kívülről mások hamarabb észreveszik. Már az ókorban is tudták, hogy aki az igazságot akarja megismerni, annak nem szabad megbántódnia, ha az emberek őszinték hozzá. Ezért oly visszatetsző, hogy a mi tanácskozásainkon még manapság is sok a tiszteletkör, gyakori az előre megirt vagy bemagolt hozzászólás, a lajstromba szedett eredmények ismertetése, a fennkölt szónoklat, s olykor az obstrukció. Persze a résztvevők hamar megtanulják, hogy mit szeretnek a főasztalnál hallani. Egyszer megkérdezték a notórius hozzászólót, hiszi-e azt, amit ledarál? G csak nézett értetlenül, és kérdéssel válaszolt: hát erre van szükség, vagy nem? A karrierista — ugye. akadnak még ilyenek?! — számára mi sem könnyebb, mint alkalmazkodni az elvárásokhoz. Mit neki! Fölvesz egy szalonképes, „ahogy óhajtják kérem szépen" fajta pózt közéleti használatra, miközben kialakítja a saját „háztáji" nézeteit. Az álmosító fórumokon ma leginkább azok papolnak a szocializmus csodálatos voltáról, akik utána bizalmas körben lefitymálják ugyanennek a szocializmusnak a törvényeit, a kormányintézkedéseket és mindazt, amit eddig megcsináltunk. Hát nem furcsa, hogy mostanában vagv az üres hozsannázók, vagy a kákán is csomót keresők hangja hallatszik legjobban? Bizony, az utóbbi évtizedben egy kicsit megint fejünkbe szállt a dicsőség. Megfeledkeztünk az 1957-es országos pártértekezleten elhangzottakról, hogy tudniillik a nép megérti a munkával járó esetleges hibákat, de azt nem érti és nem bocsátja meg. ha valaki a felismert, megnevezett, ország —világ előtt ismert és látott hibákat újból megismétli. E feledékenység miatt csitultak el az eleinte izgalmas, lelkesítő tanácskozások. ezért vált sok. értekezleten szokássá, hogy „hozzászólást természetesen nem terveztünk, de akinek van kérdése. elmondhatja". Kérdés pedig csak elvétve akadt, s ha mégis, az illető vagy semmitmondó választ kapott, vagy kioktatták. hogy rosszul látja a dolgokat. Csoda-e. ha a költő mérgében igy fogalmazott: „Fegyelem, . . . felszámoljuk ... és a többi Röhöghetnék, de nincs kedvem röhögni." Kalapot emelünk arra a pártindítványra. hogy megújulásra van szükségünk, elsősorban a forumok légköreben, stílusuk nyíltságában, mert csak igy lehet olyan döntésekre jutni, amelyeket a közösség nemcsak színleg, hanem szívvel is magáénak vall. s amelynek a megvalósításáért nem sajnálja a fáradságot. De mit gondoljon az ember, amikor a napokban is azzal zártak be egy szűkebb ankétot: „Nem szégyellem, én balos vagyok, majd elküldenek, ha nem tetszik." Mi szükség van erre? Hogyan akarjuk Ilyen emberekkel megoldani gazdasági nehézségeinket? Mikor és miképpen értjük meg, hogy a társadalomban különféle, egymással gyakran szembenálló érdekek és nézetek léteznek, és mindegyik érvényesülni akar?! Lehet egyáltalán remélni, hogy segítik ők a pártot az érdekek egyeztetésében, az ország terveinek megvalósításában? .Jól mondta húsz évvel ezelőtt a marxista filozófus, hogy nehéfc, ellentmondásos, visszaesésekkel tarkított lesz az átmenet az értékeket értékük szerint megbecsülő korúit. mert a dogmatizmusnak még bőven van utánpótlása. Ha már megállapítottuk, hogy létezik közöny a társadalomban, és ez elfödi, gyakran gúzsba köti a sokaság kezdeményező készségét, akkor döntsük el végre: akarjuk-e valóban az élénkebb, a konstruktívabb, a zajosabb az idegesítőbb, a dialógusokra is alkalmas fórumokat? Ha igen, akkor ki-ki szabaduljon meg a régi görcsöktől, attól a babonától, hogy az egység és a rend kritériuma a fejbólintás. Az emberek nem „szívnémaságra" születtek, hanem arra, hogyha kell. naponta meghányjákvessék közös ügyeiket, és segítsenek .egymáson, Ha jobban akarjuk gyümölcsöztetni a tisztességes szándékot, az áldozatkészséget, a hozzáértést, az alkotó kedvet, akkor senkinek sem szabad zokon vennie, ha munkatársai, elvtársai, barátai, a vele egyazon célért hevülök kendőzetlenül föltárják a valóságot. Vitára van szükségünk, való» színűre, igazira, feszültségeket lazítóra. kérdéseket megoldóra. Nerp álviták és vitapótlékok kellenek, hanem lényegre törők, amelyeknek tétjük van, s amelyek közben az egyik érvelő figyel a másikra, és a kölcsönösség, a hozzáértés, a felelősség természetes. Ha ezt képesek leszünk végre megvalósítani, akkor remélhetőleg kevesebben viszik gondjaikat a kocsmaasztalok mellé. Akkor többen leszünk, akik beszélgetnek a Szokola Antalokkal lényegbe vágó közgazdasági kérdésekről, és nemcsak mi mondjuk el azt, amit akarunk, hanem tanulunk is egyet s mást. F. NAGY ISTVÁN Szegedtől Londonig Emlékezés Góth Imre festőművészre ö is azok közé tartozik, akiket külföldön jobban ismernek, mint itthon. Neve szerepel a Külföldi magyar hivatásos képzőművészek című lexikonban (St. Louis, 1977.), míg művészeti lexikonunk második kötete (1966) nem tartja számon munkásságát. Szegeden született 1893. március 9-én. Édesapja Goldschmidt Lajos Laudon (ma Mikszáth) utca 24. szám alatti lakos, tehetős fa- és szénkereskedő volt. Góth Imre a Margit (ma Gutenberg) utcai négyosztályos népiskolába járt, majd a városi piarista gimnáziumban tanult. Érdemes fölfigyelnünk rá, hogy a szegedi festők többsége ebből a gimnáziumból, Nováky Bertalan rajztanár keze alól került ki. Talán elég Nyilasy. Károlyi és Szőri nevére utalnom Az 1911 12-1 tanévben végző osztály három festőt is adott Szegednek: Góthon, kívül ide járt Bánszki Tamás és Devich Sándor is, aki később a festészetet a Szépművészeti Múzeum főrestaurátori állásával cserélte föl. Góth Imre az 1912 13-i tanévben a budapesti műszaki egyetemre iratkozott be, majd a következő tanévben — szülei tudta nélkül — átiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Réti István és Balló Ede növendéke lett. Alighogy befejezte az első évet, kitört a háború. Behívták, a szegedi 46. gyalogezredben szolgált. Szerencséjére. 1916-ban éppen akkor volt itthon szabadságon, amikor a tanács meghirdette a szokásos pályázatot a város művészeti ösztöndíjára. Jelentkezett, bemutatott munkái elnyerték a bizottság tetszését, így ö kapta meg a három évre szóló ösztöndijat. Góth az 1918,19-i tanévben a főiskola második évfolyamára iratkozott be. A Tanácsköztársaság iüejen ö volt az Ifjú Művészek Szakszervezetének az elnöke. A nyári szünidőt Szegeden töltötte. Itt találkozott újra a három hadviselt barát, Bánszki, Devich és Góth. Nyomban elhatározták, hogy közös kiállítást rendeznek. Góth Imre ekkor már meglehetősen ismert arcképfestö volt Szegeden. Ezen a nyáron festette meg Krémer Lili színművészt, és kettős portrét készített a Somogyi-könyvtárban dolgozó Fischhof Ágotáról és annak húgáról. A három pályakezdő művész kiállítása 1920. február 22-én nyílt meg a Közművelődési palotában. Juhász Gyula a Délmagyarország enapf számában azt írta Góthról. hogy kiforrott, kész és erős tehetséget revelálnak ezek a művek . . . Tájképei. inteHeurjei, arcképei (köztük több markáns önarckép) és csendéletei egyaránt határozott és komoly talentumról tesznek tanúságot. A kiállításon szerepelt a művésznek Juhász Gyuláról készített festménye Ez az én vérem címmel. Góth 1920. október elején Berlinbe utazott. A klasszikus mesterek munkáit akarta tanulmányozni, azonban más is sikerült. Fölvételre jelentkezett Arthur Kampínél, a Künstler Bildungsschule vezetőjénél. A professzor először helyhiányra hivatkozott, de Góth müvei láttán nyomban fölvette a fiatal szegedit az ingyenes művészképzőbe. Első — s tán máig legnagyobb — sikere csak hónapokig váratott magára. A Grosse Berliner Runstaussieiiung tarlalán (1921) kiailitotta Koncert című képet. Azt festette meg, hogyan hat a zene a paholyban ülő férfiakra es nőkre. A német sajtó kivételes elismeréssel írt Góth művéről. Egy berlini pszichológiai folyóirat négyoldalas cikkben elemezte, múyen érzést vált ki a zene az ábrázolt nat személyből. Kell-e több a siker erzekelleteseliez, mint az, hogy a Koncert posterjeit hat évtized eltelte utan, külföldön még ma is árusítják., s Góth 1922 karácsonyára hazalátogatott szüleihez. Januárban Juhász Gyula a Hétfői Rendkívüli Újság hasábjain irt rola: a művész Berlinben dolgozik, mert ott még kell és kel a kép .. . Góth Imre sikeres arckepfestő lett. Ügy ismerték, mint a szép nők festőjét, hiszen a kor híres sztárjai (Lilán Harvey, Anny Ondra) rendeltek nála portrét. Munkáit gyakran közöltek a német lapok, többek között a Die Dame. a Sport im Bild, u Die VVoche és a Jugend. Törzsvendég volt a Romanisches Kaffee-ban, a nemzetközi müvésztarsaság kedvelt találkozóhelyén. Nyaranta hazalátogatott. Ha dolgozni akart, nyitva állott előtte Devich Sándor Oroszlán utcai műterme. Egyik szegedi látogatásakor megismerkedett es barátságot kötött Aba-Novák Vilmossal, aki falképeket festett a Dömötor-torony falaira (1931). Egy angliai meghívásra 1935ben Birminghamben rendezett kiállítást a New Gallery épületében. A Studio elismerő sorokban méltatta művészetét, és egész oldalas reprodukcióban közölte egyik munkáját. Góth 1937-ben elérkezettnek látta az időt. hogy elköltözzön a fasiszta Németországból. Londonban telepedett le. Az angol fővárosba költöző Buday György az első hónapokban sűrűn megfordult nála, tőle érdeklődött a helyi viszonyokról. A háború után' egy évig Korda Sándor mellett dolgozott, filmsztárokról festett portréit reklámként használták. Képeit Londonban, a Royal Academy é« a Royal Societv of Portrait Painters, vidéken különböző múzeumok kiállításain mutatta be. Az elmúlt két évtizedben egyre ritkábban festett. Utoljára 1971-ben járt itthon. Ismét hazakészülődött, amikor 1982. március 22-én. életének 90. évében elhunyt. Azt a folyóiratot, melyben munkásságát ismertettem, már nem tudtam neki elküldeni. A. F. Pintér Lajos Kettős tükör: szállsz is, zuhansz is Az utak teste kitakart már. kívánjál; kövek a szerelmet. Szikes, csalános földek szoknyáját emeled: mint illatos selymet. Alkonyi lejtön végigfekszem, pántolom cipóm, kabátom. Madárnak képzelné magát; de megül a sárban egy lábnyom. Tudom a törvényt: talpalatnyi földek summázata az ország, tenyérnyi kókségét az égnek látók megosztják, sokszorozzák. Vet a köd merítő hálót, lubickolnak a halak, házak — évszázadunkon, nullától százig halászik csónakból a látszat. Kettős tükör, szállsz is. zuhansz is — hullsz: XXI. század szájából tejfog. Üj és új húsok rágója nem lehetsz: a hiány csapdája: elfog a fájás — Szállsz is, lánytestet karcolsz a légre, álombéli kéz inged kibontja. Kettős tükörben: szállsz is. zuhansz i leülsz az úton, ember a dombra