Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

r . Bordányi tudósítások Hajdan Kistemplomtanya volt a neve. Tanyaközpont, volt. tehát, néhány tucat ház csupán. 1954-ben hetvennégy porta állt itt, ma több mint tízszer annyi. A villany négy évvel később jutott el ide. ma a belterület minden házában égnek a kör­ték, vibrálnak a televíziós készülékek képernyői estelente. A községnek önálló vízműve van, a hidroglóbuszt is felállítják nemsokára. Szinte valamennyi háztartásban gázzal főznek. Rit­kaság, büszkék is rá, hogy korszerű konyhában főznek ebé­det az általános iskolásoknak és az óvodásoknak is. A boltháló. zat képes az igények ellátására. Bordány gazdasági életét az Előre Szakszövetkezet és a Munkásőr Termelőszövetkezet határozza meg. .ezekben dolgo­zik az itt lakók döntő többsége. Négyszázötven ember jár el a község 2 ezer 860 lakosából dolgozni, többségük Szegedre. A falu dinamikusan fejlődik, újabban ebben egyre na­gyobb szerepe van a lakosságnak, társadalmi munka-akciók­kal segíti lakóhelye gyarapodását. A lakosság nem fogy — ez fontos dolog az itteniek szemében. Újabb porták épülnek sor­ra. A falusiak kemény küzdelmet vívnak naponta a homoki tájjal, de mindig ők maradnak a győztesek. Hogy miért? Egy falu olyan, amilyenek a lakói. Ismerkedjünk meg hát néhány jeles bordányival. Tízezer nap formálói Öregek és fiatalok Bordány egyelőre még nem produktív korú lakossága az iskola udvarán fogócskázik, a már nem produktív korú lakos­ság a mai nagy ünnepségére ké­szülődik, két óra múlva kezdetét veszi az öregek klubjának ez évi első foglalkozása. (Később arra vesszük majd az utat.) A kellemesre vált kora dél­utánban az iskolaigazgatóval, Ádám Jenővel futballozunk. El­méletben. persze. — Mindhárom csapat első helyen áll a járási bajnokságban — mondja büszkén. (Mondhatja is, ő neveli az összes játékost társadalmi ed­zőként több mint évtizede.) — Azt mondják, nemcsak ta­nár, igazgató, edző, építésveze­tő is. — Jól mondják —» hagyja- rám —, de szívesen csinájom. Ren­geteg ügyet el lehet intézni" tár­sadalmi összefogással, ha körül­néz, megláthatja, csináltunk egy bitumenes kispályát, este is le­het használni, bővítettük az óvodát. Én azt mondom, csak a nem akarásnak, nyögés a vé­ge... — A gyerekek? — Azt hiszem, olyanok, mint a homokvilágban akárhol má­sutt. Elhanyagoltak kicsit. A szülők pénzt keresnek, s dolgoz­nak estető) reggelig, a legkeve­sebb idő a gyerekekkel való fog­lalkozásra marad. — Következmények? — Gyatra szókincs, gyenge fo­galmazási készség. — Az iskola? — Próbálkozik, sokszor nyá­ron is foglalkozunk a gyerekek­kel. (Ádám 1970-ben került ide, azelőtt a járási tanácsnál dolgo­zott. Negyvenes éveiben járó, de húszéveseket megszégyenítők len­dületű ember. A falubeliek túl­nyomó többsége a njellényzsebé­ből kifizetné azt, amit egy év alatt keres. Volt, hogy a kul­túrház-igazgatóval paprikasze­dést vállaltak, hogy kiegészítsék a jövedelmüket.) * Emi nénit ki kellene találni, ha nem volna. Ezt a mondatot Pató Jánostól hallom, aki kul­túrház-igazgató Bordányban. Emi néni, Búzás Emília nyugdí­jas tanár, az öregek klubjának kitalálója, életrehívója, fáradha­tatlan propagátora, szervezője, szóval minden ilyen ügyek lel­ke. A klub 1974-ben alakult, ezt • Ú^WQ, is tanúsítja, a kulUítház folyosóján. — Sajnos — szőmorodik el Emi néni — a tablón látható barátaink közül sokan nincse­nek már közöttünk. Int, menjek vele. A könyvtár­szobában ott ülnek az öregek pávakörének tagjai. Emi néni a tiszteletemre meg is énekelteti őket. „A pilisi tiszta búza" — emelkedik fel az idős emberek torkából á dal, meg is hatódom tőle, el kell fordulnom, hogy észre ne vegyék a szemem pá­rásságát. A kórust különben Masir La­josné vezeti, őt is ott látom a tablón. Az itteni klubnak egyéb­ként messzi földről csodájára járnak. Azt fürkészik, mi is le­het az a híres-nevezetes bordá­nyi titok. Gyanítom, ha ideér­nek. öt perc múltán már ők is tudják, a titok neve: Emi néni. Sétáljunk egyet! Amikor Bordányba érkezem, esik az eső. Ónszínű derengés­ben, ferde vízfüggöny mögött a házak. Letérek a főútról, ez az utca is aszfaltos, autó gurul szembe velem, nyugati márka, milyen, nem tudom. A tanácselnök szobája maga a tárgyiasult puritanizmus. Gal­lai Sándor nem lehet híve a fényűzésnek, gondolom, miköz­ben észreveszem; az elnök va­lószínűleg nem lát jól, sűrűn hunyorog, amikor jövetelem cél­ját tudakolja. (Gallaival ottjár­tam óta Szegeden is találkoz­tam, a munkásőrség járási egy­séggyűlésén ő adta át a fegy­vert az obsitosok nyomába lé­pőknek.) Kóstolgatjuk egymást. ' Gallai szívesen beszel saját életútjáról, hagyom, mert az ő élete szinte azonos a hajdani Kistamplom­tanyáéval, amit ma Bordánynak nevezünk. 1950 októbere óta ta­nácstag, régebben nem is lehet­ne, mert akkor alakult meg a testület, az apparátusba 1954­ben lépett be mezőgazdasági előadónak, a vetéstervek készíté­se volt a dolga. — Tanácselnök is majdnem negyedszázada vagyok már — mondja —. 1958 óta. Megélénkül az arca. Gallai erősen közeledik a hatvanhoz, a haja ősz. az arca barázdált, de most, hogy. emlékek fűtik át, jó­val fiatalabbnak látszik. — Tudja, mi volt itt ötven­négyben. szinte semmi. Hetven­négy ház volt a faluban, tízszer kevesebb, mint most, és nem volt Bordánynak egyetlen egy rendezett utcája se. Gallai várja a hatást, látom a patrióta büszkesége munkál benne, amikor sorolja a falu fejlődésének további adatait. Szinte személytelenül beszél. In­nen indultunk, idáig jutottunk. Megcsinátuk, ez a dolgok ter­mészetes rendje. A falu arca ötvennégyben kezdett átalakulni, akkor készült az első rendezési terv, szanáltak néhány házat, új utcák szület­tek. Az igazán dinamikus fejlő­dés ötvenhétben kezdődött. Azt javasolja, nézzek körül, a falu mai képe többet mond az általa prezentált adatoknál. Gallai nemsokára nyugdíjba megy. Ö és azok, akik Bordány épülésén-szépülésén fáradoztak, életművet hagvnak hátra. Az a benyomásom alakult kl a be­szélgetés során, hogy a tanács­elnök tökéletesen tisztában van ezzel — Keresse föl Dudás Imrét is — biztat búcsúzóban Gallai -•-, itt lakik ebben az utcában, túl a kultúrházon. Dél múlt néhány perccel. Töprengek tehát, illik-e ebédidő­ben zavarni a Munkásőr Tsz nyugdíjas elnökét. Nem, dön­töm el, járok egyet inkább. (Emeletes házak sora tűnik fel a kultúrház mögötti utcá­ban. Csodálkozzam, ne csodál­kozzam. Minden falu urbanizá lódik. mai napság divat is a fal vak népességmegtartó erejéről disputálni. Csakhát? Beleillik ez az általam eddig ismert képbe? Az emeleten nem terem para­dicsom, fűszerpaprika sem te­rem, a házak aljában meg nin­csenek kiskertek. A kiskertek másutt vannak, tehát, nyugtatom magam. Valahol lenniük kell!) Dudás Imre kertje ott húzódik a szomszéd ház fala mellett, háztáji földje meg kinn van a határban, de azért mégse vág­junk a dolgok elébe, lépjünk be a nyugdíjas elnök portájára. A fia jön elém, átvezetnek a konyhán, ahol a Dudás menye a totyogó unokát eteti, az asz­szonya visz be hozzá. Az elnök az ágyon heverészik, olvas, jöt­tömre feláll. Mi tagadás kissé bizalmatlan­nak látom, többször is megkér­dezi honnaii jöttem. — Az első termelőszövetkezet — kezd a tört*ietbe — 1951-ben alakult itt. én akkor Baranyá­ban voltam járási első titkár, Komlón. Nagy dolog volt, negy­venöt előtt még szocdem-párt­tag sem akadt a községben, csak a. földmunkások szakszervezeté­nek működött itt csoportja, de ami fontos, ebből nőtt ki az it­teni kommunista pártszervezet, ami ötvenhatban föloszlott, de mi már november negyedikén újjáalakítottuk, úgy emlékszem ehhez tíz tagra volt szükség, ti­zenketten voltunk, ötvenhét ele­jén a munkásőregységet is meg­alakítottuk. Ezért lett aztán 58­ban az új téesz neve: Munkás­őr. — Földjük? — 140—150 holdnyi csak. Trá­gyát a talaierősöktől vettünk, fölvettük a kapcsolatot a gépál­lomással. aztán meg jöttek segí­teni a többi járásbeli községből a munkásőrök is, Szőregről, Deszkről, szatymaziak, kisteleki­ek is voltak. — Következett az átszerve­zés .. . — Mi maradtunk téesznek, és alakult három szakszövetkezet, az első időkben telepítettünk so­kat, őszibarackot, almát, azokból még most is vannak jól termő fák. Próbálkoztunk áflattenyész­téssel is. de végül csak szarvas­marháink és lovaink voltak, mert alacsony volt akkoriban a felvásárlási ár. Jól bejött viszont az. hogv intenzív szovjet búza­fajtát, a Bezosztáját kezdtük ter­melni a homokon. Aztán ne­héz ügy volt még a melioráció, dimbes-dombos volt akkoriban a határ, ma már el sem hinné senki, annyira. — Huszonkét évig volt elnök, hetvenkilencben ment nyugdíj­ba. Bejár-e a téeszbe? — Nem. A fiatalok nem sze­retik, ha az öregebbek beleszól­nak a dolgaikba. Kivettem a háztáji földet, amíg aktív vol­tam, nekem erre nem volt időm. Volt olyan év. annyi paradicso­mot termeltem, hogy a család­nak nyolcszáz évig elég let.t vol­na. Aztán most meg a fenyőfái­mat ápolom, be akarom ojtani az ezüstfenyőt a lucba. Dudás Imre a Szocialista Ha­záért Érdemérem tulajdonosa. Amikor kilépek a szobából, újra ledől, felteszi a szemüvegét, ter­vei vannak, az ojtás lehetséges módozatait tanulmányozza. Ha Paksra téved az ember, a halászcsárdába megy ebédel­ni, ha Pécsre, akkor a Nádorba, ha Csongrádra, akkor a Csuka csárdát keresi fel. Bordányban egyetlen az étte­rem, ha korogni kezd a vendég gyomra, más választása nem lé­vén, ezt keresi fel. A vendég első benyomásai kedvezőek, ha nem a Gundel körülményeire számít. Az asztalok megterítve szépen, a berendezés tetszetős. Helyet foglalok, szempillantás alatt ott a pincér, akitől étla­pot kérek, sajnálattal közli, csak előfizetéses menüt szolgálnak fel. Lehorgasztanám már a fe­jem, amikor közli, hogy amenyr nyiben a krumplileves és zöld­babfőzelék, melyre fasírtot szer­víroznak, megfelel, akkpr sem­mi akadálya, hogy itt üssem el az éhem. Szájat tátok a csodálkozástól, de a derék felszolgáló ezt már nem látja, mert útban van a le­vesért. Hozza. Közben fiatalasz­szonyok telepednek mellém, va­lószínűleg a környékbeli irodák­ból, falatozgatunk. Már a fröccsömet iszom, ami­kor megkérdezem a pincértől: — Szerződéses üzlet? — Az — bólint. — Hogy megy? — Nem panaszkodhatunk. Ismerkedjünk a bordányi vendéglátással tovább. Az ebéd utáni séta irányát a presszó felé veszem. Letelepedek egy asztal­hoz, nézem a terítőt, lyukas, lát­szik az asztal sarka. Jön a pincér is. akivel szóba elegyedem. Tehetjük, a forga­lomtól ráér. Valaha állatfelvá­sárló volt, onnan nyergelt át ide. Ez a bolt még az Áfészé ottjártamkor legalábbis az. mert amikor dobra verték, nem akadt rá jelentkező. — Miért nem? — kérdezem a pincért, aki gyanút fog. Látom, nem tudja, mit is kezdjen ve­lem. Mi lehetek? Ellenőr? Pá­lyázó az újabb versenytárgyalá­son, aki most puhatolózik? En­nél a verziónál marad. — Pályázik az üzletre? — Nem, dehogyis — mon­dom, és hogy megnyugtassam, megmutatom az újságíró-igazol­ványomat. — Tudja, szerintem sokat kér­nek ezért a boltért, azért nem kel el. Magamra hagy, hadd töpreng­jek a titkon, később visszatér, s annyit odasúg, ha nem ő nyeri el a boltot, visszamegy felvásár­lónak. Csinál tehát egy vargabetűt, én viszont átvágok a főutcán, ahová most érkezik éppen Sze­gedről az autóbusz, s benyitok a ruházati boltba. Ruházati bolt? yan itt játék, cipő, papír; és író* Amikor az öregeket kérdezemf ők csak annyit mondanak: a tanár néni, némelyikük húsz esztendővel idősebb a tanár né­ninél, aki közben hozzáfog a beszámoló ismertetéséhez, s el­mondja a klubtagoknak, milyen rendezvények lesznek. A kultúrház-igazgatóval be­szélgetek közben. Fiatalember, Törökszentmiklósról került ide. Megpályázta az állást. — Azt hallottam, hogy ez a ház eltartja magát. Ritkaság mostanában ... — Pedig így van. Nincs baj, amíg áll a bál. — Mennyiért? — Harmincas a beugró, sok­szor kétszáz kocsi is parkol a ház körül, jönnek a fiatalok a környező községekből is. — Mi van még? — Ja, te azt hiszed, hogy csak bálozunk? — kérdez vissza Pató. — Szó sincs róla. Van if­júsági klubunk, itt működik a sakk-kör, az ifivezetők klubja, kézimunkázni tanulnak a lá­nyok-asszonyok, TIT-előadásokat szervezünk. Különösen a mező­gazdasági tárgyúak vonzzák az embereket. Érthető, a tudást nemsokára forintokra váltják. — Mire készültök? — Az irodalmi színpadunk látja vendégül a megyében mű­ködő többit nemsokára, önálló produkciót tanultunk meg. Zajlik az élet. Benyitom az „Ifjúsági klub" feliratot viselő ajtót. Óvodások dz ajtó mögött. Egyelőre. Még meg nem épül az újabb terem a nagyóvodában. Társadalmi munkában, ami itt: természetes. szer, üvegáru, még könyveket is látok. Szerződéses üzlet, a vezetője Dudás Edit. — A Centrumban dolgoztául Szegeden — mondja —, naponta bejártam, beleuntam; amikor megtudtam, hogy szerzódesbe adják, pályáztam, sikerült. — Nem fogja megbánni? Nagy szemet kerekít rám. — Miért bánnám meg? — Szeged közel van, és o4 ennél sokkal nagyobb a válasz ték. — Az igaz, de ha valami itt is van, azért nem mennek be, ha nem tudná, drágább lett a busz. Tudom. Később a község házi betegápolónőjével találkozom. — Bakos Andorné — mondja —, de engem itt mindenki Anci néninek hív, huszonegy éve csi­nálom, fél nyolckor kezdődik a munka a rendelőben, aztán rö­vid ebédszünet, majd vérnyo­másmérés. kötözés, kinn a kör­zetben. Megyek, hol kocsival, hol kismotorral, hol biciklin, ez az életem, elégedett vagyok vele. Búcsúzik, siet valahová. Erősen sötétedik már, megbe­széltünk egy randevút a presz­szóban Ádám Jenővel és Pató János,sal. Sört iszunk. Mire igyunk, kérdezem őket. Bor­dányra! Egyszerre mondják. FEXBl FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents