Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

8 Szombat, 1983. február 5. v •' : v ' w. . > Munkó, a kazalos J

ó négy hétbe telt, mire Kő Jeromos cséplőgépe végzett a falu környéki csip-csup asztagokkal. Többnyire tíz-tizenöt mázsa gabonát adtak ezek a boglyához hasonló kupacok, nem győztek húzatni egyik tanyából a másikba. Vasárnap délelőttönként, amikor a bandagazda házáj~il szétmérték a heti keresetet, ki-ki könnyen hazatalieskázta a magáét. Meg kellett szavaztatni, átmenjenek-e a vásárhelyi határba. A 21 tagú csapat — a szalmakazalos Munkó Péter kivételével — úgy döntött, hogy amíg akad munka, bűn lenne hazaállitani. A hosszú út bajosnak tűnt ugyan a lassan cammogó tüzes masinával, de hát úgy voltaik vele, dolgoznia kell annak, akiből nem lett püspök, — Marba messze van az! — böffent utólag a kazalos. — Egy hétig kibírod! — mordultak rá rögtön ketten is. A nagydarab tohonya Munkót ki nem állhatták. Ha lépett, sírt alatta a föld. Az esze helyett a hasával gondolkodott, s ha a többi áment mondott valamire, ő sötét ábrázattal mindig ugyanazt nyomta: — Mineik a'? Nem szerették, mert örökké magában szuszogott és fújt a világra. Viszolyogtak tőle, mert az elveitől falra lehetett mászni. Félrehúzódva falt mohón, mint a kikódult kutya, s annyit, akár a ló. Nemhogy egy csipet dohányt, de még tüzet se adott senkinek. Azt hajtogatta, hogy mire az ő parazsánál meggyullad másnak a füstölője, addig az övé is elég. — Majd bolond leszek mással elszívni ni az enyémet. — Neked odafönt hibádzik valami — mutogattak a kopasz fejére és magára hagyták. Tartottak tőle, mert rettentő ronda szája volt, n ha begorombult, könnyen szétverte a környezetét. — Hogy tűr meg téged otthon az asszony evvel a mocsok beszéddel? — fordult hozzá Paku Pál, a polyvakazlak készítője. Kertlábról szomszédok voltak Munkóókkal, tudott ezt-azt a viszonyukról. — Ha a te bűnöd is le akarja imádkozni, akár be is költözhet a templomba. És oda kacsintott a törekhordó lányoknak, akik jót kuncogtak, mert ugyancsak ismerték Irma nénit. Ók is tudták róla, hogy minden kismisén gyón, áldozik, a ceremónia végeztével meg virágosítja az oltárt — ezzel érdemelte ki a szent előnevet. A szűkszavú Munikó Péternek megeredt a nyelve: — Egyszer kitaposom belőle az ostyát, az biztos — bizonygatta, miközben a polyvalyuk rostája alól fűmagot kotort a tarisznyába. — Öröléké a parókián eszi a fene. nekem meg vasárnap is odalökte a fövetlen poszulyt. Majd ad,ok én neki, meg annak a büdös papnak is. A múltkor bementem hozzá, s mondtam neki, plébános úr, a szerelmes istent magába, vegyen a feleségemnek egy pár cipőt, már mind elszaggatta a ternplomjárósban. De nem pofázok többet, legközelebb elkapom a grabancát.., Nem tudta befejezni, mert sűrű porfelhő csapta pofon. Paku Palesi és Balog Sanyi a munkagép túlsó oldalán idétienkedett. a fecskendővel, s a vízsugarat bevágatták a cséplőgép gyomrába. Az onnan kitóduló szemét találta telibe a kazalost. Ha ez csak egy évvel is korábban történik, amikor még félrészes kévevágó volt Palcsi, akkora pofont kap az apjától, hogy az orrán támaszkodik. Mivel azonban már ugyanannyit keresett, mint az oreg Paku. az csak rosszallóan megcsóválta a fejét. Munkó forgott, prüszkölt, köpködött, főleg pedig átkozódott. Mire azonban ki tudta nyitni a szemét, és fölkapta a gép oldalához támasztott vasvillát, a tettesek kámforrá váltak. Mindenki komolyan tett-vett körülötte, készülődtek az útra. Mérgében fogta a batyuját, és irány a torony, elindult haza. — Négykor kezdünk, ha virrad, ha nem — kiáltották utána. Tudták, hogy szent Irma szemérmetlenül csalja, s azt is: Péter ezt nehezen nyeli le. Bármilyen későn álltak, fájrontoltak, ő minden éjszaka hazatrappolt, hátha kutya jár a kertben. De még soha nem volt szerencséje. Kiröhögték. Egy ilyen buszma ember ugyan hogyan is tudna rajtakapni egy kitanult fehérnépet! Néha úgy elaludt a pendely mellett, hogy csak napfelkeltekor vágtatott ki, mikor már javában zúgott a gép. A rudashordók addig úgy-ahogy csomóba gyűjtötték a szalmát, alig tudott vele mit kezdeni. A gazda hiába téblábolt körülötte, hogy csináljon egy kis pofáját a kazalnak, Munkó Péter süketnek tettette magát. Csak akkor hallott, ha megígérték, kap dugiban néhány kiló búzát meg egy nagy köcsög tejet. Alig múlt dél, a banda fölrakodott és nekifohászkodott az indulásnak. Mire azonban nagy zörgéssel, füstöt és tarlóperzselő szikraesőt okádva, a rázós kövesutat szalmával végigszórva megérkeztek a zöldkútyás Valkó Márton tanyájára, s beálltak a két irgalmatlan nagy asztag közé — mehettek vacsorázni. Nem sok köszönet volt benne. Valami vénséges kandisznó rághatatlan szalonnáját rakták ki a tejesköcsögök mellé. Alighanem a gépeseknek tartogatták. Elforogtak tőle, mentek lefeküdni. A fázósabbja az üres tehénistállóban húzódott le. azok pedig, akiknek a bokájában is tűz lobogott, az avas kazal tövében csináltak vackot. Fönt ragyogott a langyos éjszaka csillagtengere, és teleszájjal nevetett a hold, lent meg sokáig csilingelt, majd szalmazizegéssé halkult a fiátalok jókedve. Paku Palcsi csámcsogásra ébredt. Mintha egy órtány lakmározott volna a közelében. Lassacskán fölnyílt szemébe belepislákolt még néhány égi gyertya, de jobb kézről már halványan derengett. Furcsa szag csapta meg az orrát. Fölült. hogy többet lásson. Munkó Péter két lépésre kucorgott egy meggyfa alatt, és rágott, szürcsölt valamit. — Mi van? — ment oda hozzá. — Mi volna? Sömmi. — Az asszony .. .? — Höhöhöhö . . . höhöhöhö . .-. Suhai Pál Aranykori töredékek Mint a kazalba esett láng, bennem az élet olyan vad, nem kushad le előbb, csak ha porig fölemészt. Törvény köt, kezeim rabként béklyózva bilincsbe: ám, ha szabály, magamé, én vagyok itt a király. Piszkos öregkort, oszlást, szégyent hoz csak a végzet: áldassék a virág, mely csontom benövi. — Na jó. Mit zabál úgy? Enynyire szereti az uoorkal? — Mafla vagy. öcskös. Sárgadinnye ez, nem uborka. Itt terem dögivei, a gyep sarkánál. — Hogyhogy nem az érettjéből szedett? — Palcsi nevetett hozzá, es puszta időtöltésből fitogtatni kezdte a tudományát. — Az a sargadinnye a jó, amelyiknek könnyen levaiiK a csumaja. — Ezt komolyan mondod? — meredt ra bamDán Munkó. — Mindenki tudja. A kazalos tóidhoz vágta a maradékot. — En meg alig bírtam őket az indáról lecibaini. A gazda lepett melléjük hirtelen, es a szétdobált dinnyeroncsokra mutatva, gúnyosan mondta: — Ez így nem lesz jó. uraim. Disznók csinálnak ilyen pusztítást. Még egyszer elő ne forduljon! Hol talalom a kazalost? Munkó fölütötte a fejet. — En volnék. A gazda Közelebb jött. — így mindjárt más — mondta enynüllebb hangon, és kezet nyújtott. — Jöjjön, beszéljünk négyszemközt. — Forog a dob, indulunk. — Csak néhány perc. Palcsi félreállt, de csak annyira, hogy halljon mindent. A rókaképű, katonás járású kis cövek ember érthetően magyarázott a medveléptűnek: — Olyan kazlat szeretnék, amilyen nincs a környéken. Magas, mely messziről látszik, amellett taücaros, középütt meghasasodik. fönt csúcsban jön össze, és be nem ázik. Lesz érte ötven kiló búza, haza is vitetem. Nos? — Ühüm — vigyorodott el a kazalos. — De ha lehetne hozzá két köcsög tejet is. Meg ' egy nagyocska cipót. Most früstökre. Megéhezik, ugye, az ember... — Azon ne múljon. A rudashordók • és az asztagosok nyolcas csapata naponta váltotta egymást. Paku Palcsi Balog Sanyival a szalmánál volt soros, s miután összedugták a fejüket, közömbös arcot vágva álltak a gép farához. Várták, hogy kitegyék nekik az első szállítmányt. Kedvük lett volna röhögni, de féltették a tervet, hogy dugába dől. Munkó Péter a kazal kijelölt helyén várta őket, szokatlanul egyenes, majdhogynem gőgös tartással. Csak mutogatott, hogy hova tegyék a kupacot. Simán ment minden. A legények vígan szaladoztak a rakománnyal, s amikor már járdát is kellett állítani, akkor sem fékezték a tempót. Minél magasabbra jutottak, annál nagyobb ugrándozással iparkodtak lefelé. — Ha a szélére lépsz lefelé menet, hátba váglak a villával — mondta érthetően Munkó. és sötéten nézett Palcsira. A kazal rohamosan magasodott. Palcsi az újabb intésre azzal válaszolt, hogy sietni kell, különben nem győzik. És a magyarázat védelme alatt mindketten végigbukfenceztek a külső lábon. A következő fuvarnál Munkó rájuk fogta a szerszámot, de zsupsz, már oda is voltak. Lentről nevették, amint a csúcson hadonászott. Még egyszer mondom, ha nem középen jöttök-mentek, nagy baj lesz. én . . . Széttárta a karját, s jobbjával a villával úgy tett. mintha kevesellné a magasságot, tovább akarna repülni fölfelé. Nem tudott. Az irgalmatlan magas kazal bal oldala szép lassan, mintha mindent jól meggondolt'-megfontolt volna, elindult, és Munkó Pétert maga alá temetve szétterült a földön. Palcsi nem akart hinni a szemének. Jobban sikerült, mint gondolták. Elfogta a röhögés. Annyira. hogy fe kellett ülnie. Maga előtt látta, miként fog szétrobbanni mérgében a lefizetett kazalos, h= előbújik. Az eszébe se jutott, hogy szaladnia kell. s hogy a rengeteg szalmát, amelyhez ebben a fekvésben semerről sem lehet hozzáférni, milyen kínnal-bajjal lehet csak villára szedegetve másik kazalba rakni. Neki is, nemcsak a kazalosnak. F. NAGY ISTVÁN Sándorfalvi emlékek S

ándorfalva benne van az irodalomban, helyesebben a helytörténeti kutatás részint amatőr, részint hivatásos-tudományos világában, a történelmi-szociográfiai kutatásban. De nem találkozunk íróval, költővel a nagyközség történetében. Mintha falunkban még senki sem kapott volna ajándékul a soi-stói szépírói tollat bölcsőjébe. Pedig volna ám téma az avas múltban és a friss jelenben egyaránt. Az őrgrófi kegyből született szegény falu — a szegvári dzsentri megyeháza • Tisza Kálmán miniszterelnöksége korából éppúgy Szabó Pál vagy Rideg Sándor-féle regényírók epopejába illenék, mint ahogy Erdélyi József vagy József Attila leleplező, kortörténeti lírájába kívánkoznék a Horthy-korszak „télennyáron mezítlábas, egy pendelyes" gyermeknyomora, az „egy pár csizma — öt gyerek" tavaszig nem mutatkozó, iskolába felváltva iáró elesettsége. Sándorfalván született ugyan, és kora gyermekéveit is itt élte Madácsy László, akinek „Csillagmadár" címen még egyetemi hallgató korában megjelent verseskötetében egy mindent elmúlásban szemlélő ifjú poéta merőben egyéni hangnemben jelentkezett és nyilatkozott. Később is jelentek meg napilapokban és szépirodalmi folyóiratokban, az élet maró és igazságtalan valóságától ihletett versei. De újabb költeményes kötettel nem lépett ki. Mégis mintha volna Sándorfalvának költője! Ugyanis könyvem anyagához tapadó személyes múltam írásos emlékeit rendezvén, versekre bukkantam. Szerzőjét vagy szerzőit akkor, a 30-as években, illetve 1946-ban sem ismertem, és ma sem ismeri még senki. A gyűjteményemben őrzött versek — gondolom — megérdemlik a nyilvánosságot. Ezért közülök hármat e helyütt bemutatok. 1935 karácsonya közelgett. Feleségem kérésére egy kislány tanítványát kerestem Sándorfalvan az Árpád utcában. A pontos lakáscímet nem tudtam. Keresgélés közben, a Macskás-tó felé. Kiss Mátyásékhoz vetődtem be. „Matyi bácsit" a strandfürdőről már jól ismertem csodálatra méltóan szépen figurázott, egyénien alakított csárdás táncairól. Erdővágásból nem régen ért haza. Túl volt az ebéden. Elmondtam. mj járatban vagyok. Majd beszélgetésbe elegyedtünk. „Hogy vannak az erdővágással meg az uradalommal?" — kérdeztem. Mire ő: Dógozunk a Pálnik kutyacsősz (erdőőr) tart szemmel minket. Dógozunk. Van aki sziggya a Paiovicsot. a grófot. Másik a fagyos lövészárkot. meg a tetves dekungot beszéli. Hazafelé gyüvet mókázunk. Ha van egy kis pájinka, mé'g danolunk is. Még verselünk is." „Melyiket szokták mondani?" — vetettem közbe. „Én a cimborámmá esztendők úta tudom észt." „Melyiket?" „Észt a rövidet nagyon szeretőm. Gyorsan a fejembe ment." S szinte „elszavalta" kérésemre kétszer „A falu estéje" című költeményt. Amikor másodszor mondotta, egy írkalapon papírra vetettem, Megörültem a kis versnek. Otthon átírtam. Ez a kézírat bukkant most elő sárgán, szakadtan. Kiss Mátyás mondta a címet is, nem én adtam a nyomor-vers címét. A szerzőjéről sem ő. sem sándorfalvi parasztember- és kisiparos ismerőseim nem hallottak, nem tudtak akkor semmit. Ma meg sem Marton Ferenc, sem id. Gonda József kisparaszt, sem Hegyi Mihály gazdaköri elnök, sem id. Takó István asztalos nincs az élők sorában. Nem tudom már találgatni velük, ki írhatta Sándorfalván a 20-as, 30-as évek szegényparasztjának nyomorképét. A „Neked" és a „Derülj" című költeményekre id. Nagy József, az MKP helyi szervezetének titkára hívta fel a figyelmem. Kért. keressem fel a lakásán. (Béke u. 15. sz.) Ezt tette azután, hogy megszerveztem a parasztdolgozók gimnáziumát, s megtudta rólam, hogy magyar szakos tanár vagyok. A iakásukon a fia, ifj. Nagy József (Polgárit végzett, és a párt ifjúsági szervezetében dolgozott.) előhozott egy iratcsomót. Rövid keresgélés után akadt rá a verses lapokra. öt volt. Mindegyiken nehézkei írással egy-egy vers, sorokba, szakaszokba tagoltan. Verstanilag jól, de számos helyesírási hibával írta. másolta valaki. Egy ritmust érző, élményvilága tájairól harmonikus. tiszta képékkel önmagát kifejező itj'ú vagy meglett ember. Más a hangja az őszitéli falusi este csendje szenvedő-szenvedtető hátterére, és másként énekel a boldogító szerelem újjongó örömében. Ki írta ezeket a verseket? Nem tudjuk még. „Ifj. kommunisták terjesztettéi" — ennyire futotta a Nagy család emlékezetéből. A nyűtt papírlapokon valóban látszott, hogy már sok kézen jártak. Nagy Józsefék családjából már sem az apa, sem a fia nem él. így ők sem vezethetnek nyomra: ki szerzette az egyszerű csilingelésű. nem cikornyás szerelmi levélkéket. Bárki írta mindhármat. nem kezdő-botló ..verscsináló" érdemtelen próbálkozásaival állunk szemben. Többi alkotása és személye felkutatásában Sándorfalváj főként az idősebb nemzedék és a versszerető ifjúság, a munkás- és parasztmozgalom veteránjai lehetnek segítő társaim. (Részlet a „Sándorfalva szociográfiába" c. könyvem „Szellemi élet" című feiezetéből.) ID. JUIIASZ ANTAL A falu estéje A fák barna ága feketére vált. Az este meglepte a szürke határt. Pislognak az utcán vörös ablakszemek. Mögöttük tavaszig meg sem melegszenek Bandukoló árnyék csizmás, lomha léptét — Apát s kényért várnak — lesik a szomszédék. Sötétség kavarog falunk sorsa felett. Ma még — Isten tudia — hánv ember nem evett. Derülj Tavaszi üzenet a kedvesnek Bennünk is bontja Ébredő élet Áldott öröme Virágait. Bennünk is zendít Mozduló élet Üdvöt ígérő Szent igéket. Igyuk szerelmünk könnyes mámorát, Titkos utaink Rideg borúját Nevető kedved Üjuló holdja Derítse fel!