Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

Szombat, 1983. február 19. 23 Tavasz, nyár, ősz... Vannak a határban fák, amelyeket évtizedek óta számon tartok. Vagy emlékek fűznek hozzájuk, vagy különös formájukkal, érdekes rajzolatú kérgükkel, más egyébbel hívták fel magukra a figyelmet, és arra jártamban mindig felkeresem őket, mint régi barátot. • Ez a szép, szabályos koronájú, egyenes törzsű büKkía semmivel nem tűnt ki más, hasonlók közül, mégis személy szerint ismerem, mert magányosan áll egy tisztás közepén, és fiatalkori vasárnap délutáni túráim idején épp mellette vitt el az utam. Mostanában már ritkábban vetődöm el arra, és ilyenkor megelégedéssel állapítom meg, hogy még mindig ott van, s hogy a rajtam kitörölhetetlen nyomokat hagyó évek a szép növésű, büszke tartású bükköt meg se legyintették. Egészen az elmúlt év tavaszáig. Mert. amikor egy májU6 végi napon ismét azon a tájon kóboroltam, siralmas állapotban találtam ezt az egykori mező díszét. Három fő ága közül kettő letörve, törzsén hatalmas, megszenesedett szélű üreg. Látnivaló volt, hogy villám sújtotta, de betonoszlopként erősnek, tömörnek látszó törzsében eddig is lehetett egy jókora rejtett odú. ezt hozta most napvilágra az istennyila. Bar mostanáig érzelmi szálak nem fűztek ehhez a fához — csak amolyan felületes, futó ismeretség volt közöttünk —, most mégis sajnálkozva jártam körül a porig alázott daliát, s egyszer csak valami különös, dallamos fütyörészés ütötte meg a iülemet — illetve, rosszul mondom: nem most hallottam meg, rájöttem, hogy mar régen ott cseng a levegőben, de csak most tudatosodott bennem. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhet, de ahogy közelebb léptem a megtépázott fához, mindig erősödött a hangja, ettől gyanút lógtam, és odahajoltam az odú alsó nyílásához. Ügy volt, ahogyan sejtettem. A villám sújtotta bükkfa „énekelt". Az ágait lecsapó tűzostor sípszerű nyílást égetett törzsébe, ennek széles, felső kürtője a legkisebb légmozgást is felfogta, és azután a fa valami különös sóhajnak, füttyszónak és magas regiszterű éneknek keverékére emlékeztető hangot bocsát ki magából. Percekig elmerülve hallgattam a facsonkorgona fojtott hangú szomorkás fúgáját, és arra gondoltam, mennyire emberi tud lenni a fák és mas élőlények sorsa. Ez a bükk is: állt évtizedekig a tisztás közepén, büszkén, tépő viharok előtt fejet se hajtva eltelve saját szépségével — azután jött egy sorscsapás, elrútította, megrokkantotta, megcsúfította. A kevélységből szikra sem maradt, de a lelkében felébredt valami. S most a letört főágakat utánanőni már nincs erő, hát jött minden nyomorúság legjobb gyógyírja: a dal, hogy visszaadja a félholttá paskolt faóriás lelki egyensúlyát, hogy erőt öntsön belé a követ" kező — most már nehéz — évek elviseléséhez. De lehet, hogy ez a fütyörészés csak afféle hattyúdal, Őszre a fa el is szárad. Most már ezt a kacskakezű bükkfát is a barátaim közé soroltam, elhatároztam, hogy időről időre felkeresem — de erre csak az egyik decemberi vasárnapon tudtam sort keríteni. Az erős téli szél is valami, a nyárinál harsányabb, bizakodóbb, már-már vidám futamokat csalogatott elő az üreges törzsből. o És hirtelen megcsapott azoknak a csodálatos, véget nem érő gyermekkori nyári napoknak az íze . . . Eredetileg csak azért huzakodtam le, hogy átláboljak a folyón. De a tagjaim közben olyan kényelmesen kinyújtóztak, szinte úgy éreztem: megkönnyebbülten fellélegzenek ... Ügy határoztam hát, nem dugom vissza őket abba a sötét, szűk börtönbe. A két fél pár cipőt fűzőjével összekötve átvetettem a vállamon, és így folytattam vasárnap délutáni gvalogsétámat. Eleinte kissé bizonytalanul lépkedtem, elpuhult talpam bizonytalanul mustrálgatta a pucer.íöldet, ahogy a rég nem látott ismerőst méregetjük néha: ugyan ki tudja, milyenné változott ezek alatt az évtizedek alatt, míg nem találkoztunk vele — de vagy a századik lépésnél már ébredezni kezdett bennem az a csodálatos érzés. A fiaim már talán nem is ismerik. Az utóbbi évtizedekben úgy nőnek fel a gyerekek, mintha cipőben születtek volna. A mezítlábjárás teljesen kiment a divatból — de vajon miért? A felszökött életszínvonal erre nem lehet kielégítő magyarázat. .. És most ismét eipötlenül rovom a rétet És ujjongva fedezem fel újra a mezítlábjárás egyszerű szépségeit. A kamilla bársonyosan csiklandó, az útilapu hűsítőén simul a talpam alá, nagy, bőievű leveleivel, a kakukkfű kicsit szűr, de csak kicsit, olyan incselkedően — no, a bojtorján, az gorombább, de az sem ellenséges, csak épp olyan, mint a szókimondó ember, viszont a moha, az puha tollas párna, de ruganyos, kellemesen surrogó . . . És a napsugaraktól athevített kövek .. . Mindegyik egy kis kemence, amelyiknek tüzénél jólesik melegedni — eléggé furcsa ez, hiszen izzó nyár van ... És a vakondtúrások . . . Pici kis. homokszemnyi göröngyeikkel izmaim minden atomját átmasszírozzák* . . Éfe állandóan ott vibráltak az elmémben azok a légi mezítlábas nyarak, véget nem érő játékaikkal, a gyermekfalkák gözkieresztö tombolásával . .. A talpammal, amely eltompul izomkötegekböl ismét kifinomult érzékelő észközzé változott, valahogy egy új vetületből vettem birtokba minden tisztást, minden szakadékot, minden dombhajlatot. S mikor estefelé a város határában ismét felhúztam a cipőmet, úgy éreztem, hogy ezen a nappn, nem egyszerűen csak sétáltam — talpammal .végigsimogattam szülőföldömet. O Már ilyen az ember természete: szeret elmeditálni az évszakok. változásán. Az idő múlása óhatatlanul visszatekintésre, felmérésre késztet, s ha látjuk: ismét itt a tél, a tavasz — ez azt jelenti: újra itt egy határkő, amelynél meg kell állni, hátra és előre pillantani. Csakhogy tavaly olyan rohamos egymás utánban követték egymást az események, hogy észre sem vettem a természet örök körforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor ébredtem rá, amikor az unokám egyszer, az iskolából hazajövet, két teli zseb gesztenyét borított ki az asztalra. Ettől a pillanattól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakíthatok egy nagyobb sétára, és csendben figyelhetem az ősznek ezt a különös szertartását: a lenyes vadgesztenyék szomorkás, monoton koppanását a földön. Az alkalom azonban egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, most már valamivel lejjebb adom, s a város környéki kóborlás helyett lakóhelyemnek azon az utcáján járok egyet, amelynek két sor öreg bokrétafája egy kisebb gesztenyéserdővel is felér. Fiatalkoromban sokszor akadt erre dolgom ősszel, ámde most merőben más hangulat fogadott itt. Nem csupán azért, mert az egykori hangulatos kis házak helyén (kissé azért sajnálom őket) modern palotasorok emelkednek. A gesztenyék őszi koppanásának zenéje is más lett — s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, hogy miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, s kemény felületén most nem tompa puffanások hallatszanak — a gesztenyehullás olyan, mint a pergódob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporozó barna gömböcskéket, és valami furcsa együttérzés ébredezik bennem. Borongva szemlélge'.em a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az életfakasztó meleg föld helyett erre az érzéketlen, merev rétegre hullatják termésüket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy csak egy is a talajba jut, csak egy is kihajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát nevel, mint az itt sorjázó vadgesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs — de vajon' tudjék-e, hogv hiába erőlködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet), talán tudják is, de itt. is érvényes az. élővilág szép jelszava, a dum spiro — spero. És most. mikor a fák már lassan lombjaiktól is búcsúzni kezdenek, mikor már felkészültek a hosszú téli pihenőre — talán álmot is tatnak. Álmukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul.. Valami dupla kerekű dömper gumiabroncsai közé szorul— s csak ott esik ki, ahol már várja valami jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebre rakni a kis fényes jószágokat — azután lassan ittott elhullatja őket... S az öreg fák álmaiban ezekből az elcsavargott gesztenyékből mezők közepén uralkodó óriás lesz, különleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálatba ejt törzsének vastagságával, buja lombozatának csodálatos arányaival. Talán ezt a nem mindennapi gesztenyeegyéniséget látják az én városi bokrétafáim őszi szendergésük közben, mig dobpergésszerú hanggal záporzik róluk a termés. Gesztenyék, jó reménységet! BALLA LÁSZLÓ Zelk Zoltán Varázsló őriz a tél még, börtönében állasz merengve. S mint egy lepke válladra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe: kitavaszodik már maholnap... a fák még szélütötten állnak, de jő egy hajnal és lehéb»n tánca-ringó szüzekké válnak. Pókok kinyitják boltjukat majd, két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. Mint nyitott kapun, úgy ömölnek a bujdosó fecskék e tájra, halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart legóceánba. S ha majd a fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az este. tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit, még nem feledte? A fehérujjú, gyilkos télről mesélnek rémeket a cinkéik — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét. Ez a tavasz. Lásd) ezt igerlem tenéked, édes. Ezt. vigasznak. Nézzél körül hát, nem hazudtam, temérdek kinccsel vagyok gazdag. E tájat adom most tenéked . . . s ha győzöm ezután is varázssal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb vidékkel is, a nyárral. Mindennapi örömeinkről F 1 igyeljék csak meg! Találkozik két ember, es az érdeklődés szokványos szavai után csakhamar megtalálják a közös témát: panaszkodnak. Baj van a munkahelyen; vagy a munka nem ízlik, vagy a főnök, vagy a munkatársak. Gond van a családban, nem akar tanulni a gyerek, nem lehet szerelöt kapni az elromlott vízcsaphoz, aztan megint megtámadta valami a kertben a gyümölcsfákat, hetekig kell várni a kocsi javítására, nem lehet automata mosógépet venni és így tovább. S ha már más panasz nem jut az ember eszébe, szidja a televíziót, milyen rossz volt a műsor. Rászoktunk bizony a panaszkodásra. S már észre se veszszük néha, hogy panaszkodásunk csupa dicsekvés, hiszen panaszaink forrása a legtöbb esetben nem az élet primer jelenségeihez kapcsolódik, hanem jobbára az általunk hőn szeretett tárgyakhoz. Arról meg különösen könnyen elfeledkezünk, hogy napról napra, óráról órára megjelennek életünkben apró, látszólag jelentéktelen, de mégis lartaimas. meleg, kedves örömök. Bizony, bizony, lassan alig veszszük észre őket. Mindezt egyik barátom juttatta az eszembe. Komoly, súlyos műtét es ágyban töltött hosszú ) Takács Tibor Andrássy Lajos Éjfél utánok álmai Szentendrei szonettek Kezed, kezeid s két szemed ha nem szeret már: eltemet eltemet engem az idő visz vánkosára — mire jő a kikelet —: a temető szomorú szemű szerető hideg hűséggel ölelő szorít magához mire jó a kikelet — ha nem szeret ha nem szeret már a kezed nem szépít szépre a szemed! Jegolvadásos hegytetőn állok: alattam holdvilágban egesz múltamból egybeszőtt eleven térkép régi táj van lábamtól kristály patakok zuborognak: a felkelő nap Lám tűz — s vadulnak a habok örvényük mint a tűz alámkap — Segíts! — kiáltom s hasztalan: fölöttem senki s lenn a mélyben hangom a sürgés nyomja el.. . Kapaszkodom az ébredésben. L Karácsonyfánk volt három eve, kihoztuk, éljen itt tovább, gondoljon fenyvesek ködére, lásson .napot és éjszakát.. És tanuljon meg kapaszkodni szentendrei kövek között, ágakat, friss ágakat hozni, így lett őrünk a ház előtt. Olyan most akárcsak egy kényes zöldszoknyás lány a teraszon, magányosan vajon mit érez. hisz ősi fenyvessel rokon. Lehet, álmában visszavágyik a Bükkig és a Hargitáig. 2. Ez a lélek menekülése. örök hajszában vad futás, az idő elválasztó kése. itt kezdődik valami más. Iit csönd a csönd, a hegyi kertben fölöttem megáll az idő, itt az örök eiérhetetlen karnyújtással elérhető. Itt az elmúlás rend. a kő is elporlad, elszárad a fű. csak a kert az. ami megőriz. a munka örökéletű! Hadakozz fákkal, kövekkel a kertben én. mulandó ember. hetek utan néhány nappal ezelőtt ment ki eiuszor az uicara. Mintha íaegen vilagoan jart volna — mesene. Megállt az utcasarkon, nezte a varost, es rajott, hogy gyönyörű. Es tetszettek neki a Kirakatok, es örült az aprócska hoesesnek, örült, ha valaki megismerte az utcán, es megkeruezte tőle: „Hogy vagy.' ' Meg ha formális volt is a kérdés, meg ha nem takart is különóseboen meleg érdeklődést, örült mégis, mell úgy erezte, hogy kotocük valakihez, valakikhez, vannak ernoen kapcsolatai. O mondta: rájött, hogy mennyi csodálatos kis örömmel vannak tele a mi mindennapjaink. Betegség kellene hozzá, tényleg, hogy észrevegyük? Tragédia, súlyos emberi helyzet teremtené meg csakugyan a lehetőségét annak, hogy merjünk örülni a bennünket körülvevő világ szépségeinek? Valami nehéznek, szomorúnak — válóban súlyos gondnak — kell bekövetkeznie ahhoz, hogy saját életünk, cselekedeteink mögött észrevegyük a szépséget, az örülnivalot? Nem hiszem. Azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni az embernek, a rosszat pedig sose lehet megszokni. Túlságosan hozzászoktunk volna a jóhoz? Ez lenne panaszkodó szertartásainKnak a forrása? Nem tudom. Mindennapos panaszaink mar megvannak. Mikor ismerjük fel — mert vannak — mindennapos örömeinket? Mikor merjük vállalni azokat igazán magunkénak? Nem lehet, nem szabad megengedni, hogy a panaszkodás keserű hullámai annyira belepjék figyelmünket, hogy eltűnjön a képességünk: ráérezni a mindennapok örömeire. Hogy is irta Illyés Gyula? „Ragyognak a tárgyak. nyald meg a ceruzád." Az írók-költők üzenete mintha nekünk. hétköznapi embereknek is szólna: vegyük észre a világban felragyogó tárgyakat. Barátommal még sokáig beszélgettem a téli hidegben az utcasarkon. Nem mertem neki mondani, most hát leirom: egy boldog emberrel beszélgettem, aki fel tudta fedezni saját maga számára az öt körülvevő világból az örömök forrásait. Mindennapi örömök érnek bennünket percről percre. Ha mindegyiket nem is tudjuk észrevenni. legalább azokra figyeljünk, amelyeknek mi magunk vagyunk a forrásai, amelyek belőlünk, munkánkból, érzelmeinkből, gondolatainkból fakadnak. S ha ráismerünk arra, hogy képesek vagyunk alkotói lenni az örömnek, talán befogadására is nyitottabb lesz a szívünk. Talán meg tudunk állni egy-egy pillanatra, rácsodálkozni életünk egyik fontos tartalmára: a mindennapi örómökre. BLNYE1 JOZSEF