Délmagyarország, 1983. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-29 / 24. szám

6 Csütörtök, 1983. január 27. Ha ölnek, meghalnak L

assan, vigyázva. hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Panesa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — Figyelmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecske. Keskenyre húzott tatár szemével minduntalan körbe fürkészett, aztán újra elindult a berér.yi part felé. Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépegettem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecske! — Hüm.. 1 — ki tudja mit „gondolt" a méhecske? ... Egyszercsak elindult Ancsa-Pancsa tenyeréből fölfelé az apró ujjakon. — Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival viszsza akarta terelni a tenyere síkjára. a biztonságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadsagára vágyott. Megindult az apró kislányujjak magaslatai felé, hegy majd a legmagasabb pontról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az enyhén hullámzó v(z fénycsillámai. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu! — Repülni akar. el akar menni.,. — nyugtattam. — De hát nem tud, vizes még a szárnya. Üjra a vízbe esik szegény. Hallod?... — Igen, de ... — ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa-Pancsa tenyérrepülőterét, de nem jutott vesszire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pancsa sikoltva utána kapott, s az üjra a tenyérbe hulló, szabadságát áhító kis számvashoz envhén. védőn hozzáért a nagyujj ... — Jaj! — Kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fullánkja az ujjúban. s vele a testének piciny, kiszakadt darabja. Ancsa-Pancsa még (gy is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt, mert. akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jap. apu!... Miért?... Miért hal meg? ... — Így mondta. — Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam. kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhekről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként a eépkocsivezető. hátul a kertben méhese van. Több mint húsz család. — De ... De ... — szüppögte. Azt nem mondta Bódi bácsi. hogy mi történik a méhecskékkel. ha valakit megszúrnak? — De mondta ... — Még min- | dig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpantó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg k's idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttám az arcán hogy nem fogja föl; C segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is, tehát föjfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit akarok? ... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó, a szegény . .. Együtt lábaltunk kifelé a sekely vízben. A katicákat megmentette. Óvatosan helyezte le a fúre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti őket. Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba. Féllünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra elölve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papirdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát. Csapkolódott. AncsaPancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. — Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden ami él. Szobába tévedt darázs, legy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyár végi jó időt. Csak Ancsa-Pancsa AHt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest nyír a korábbi években is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a • víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. Így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. En pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagv a fflrröttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhektől beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között. — De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek taszítják ki a kíiálynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgalma* lan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elelhetne a régi. ha már új királynőt neveltek, akkor is... Elélhetne?!... Hát az-ember' milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik. vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely — gondoltam tovább, de hát nt-m igaz? Az ember mindig irgalmaz? Gyakran még a saiát szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet? Percekig álllünk némán a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét sugarak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa-Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne ..: — a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különösy mátrídrar vértelmen a* -túH". világból érl££ző,. csöndes jajdu-" fása: ÍHintti'a ketten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Alltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu?... Mi lenne? — Igen, hallom... Mi lenné? Simult hozzám, és én hozzá. Apró szél billegtette a fák leveleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Üjra megrázott. — Apu!... Figyelsz?... Mi lenne? — Mi?... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam — Gyere, ússzunk még egyet ... Nézd csak, felhősödik. mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár. — J.c — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. KISS DÉNES Dusa Lajos Visszfény jegyese Hajlott őszi fa, édesanyám, bóbiskolsz, tél jön. Jó a tűz. Lángokat mímel köréd a táj: l'alevél-sárgát és vöröst, aztán már azt sem. Elparázslik minden, s hideggé csöndesül. Magad vagy, anyám. Látom, ahogy pernyesötétben üldögélsz. Felkél a Hold és viasz-sápadt sárga nagykendőt dob le rád. Jaj. már a visszfény jegyese vagy! Néznek, néznek az éjszakák. Botár Attila Varjak feltűnése Mit is kezdjek veletek, varjak — naponta új égtájakat találtok, legalább köröznétek fejemnél, legalább félhetnék osztozni szárnyatokban a veletek-földhányásokon, velelek-égben. Talán tarthatnék tőletek, de ' a világ szemétdombjait ugyanaz a Nap süti, mint a vértanúk letépett ingét s a máglvarakók mandzsettás kezéből nem én, ti koldultok kalácsot. Hát mit nézzek rajtatok, varjak — csordában lepitek el a várost, vagytok farsangi bálon, temetésen — hatalmasok címerlakói lesztek, s párnám is tömve károgással. Ember és gép A

z ember és a gép viszonya az ipari forradalomtól kezdődően mind bonyolultabb napjaink műszaki-tudományos forradalmában. A gépet kezelő, az azzal együtt dolgozó ember testi és szellemi adottságút, képességeit viszi bele a munkába, de nem mindegy, hogy mdyen körülmények és lehetőségek "kSzött. Tehát az ember és • a '.gép' iá '^rendezésit, kapcsolata ölyan legyen, hogy mindkettő optimálisan működhessék. Az ember biológiai képességei legyenek összhangban a gép fizikai adottságaival (pl. az ember t'sti méreteit, a kifejthető erőt, a mozgatási sebességet stb.l figvelembe kell venni a pedálok, a szabályzók, a skálák, a mutatók tervezésekor. De legalább ennyire fontosak a pszichológiai tényezők is a berendezések formáinak tervezésekor, a környezet színének és megvilágításának kialakításakor. Mindezekkel és ezekhez kapcsolódé szerteágazó elméleti, valamint gyakorlati kérdésekkel foglalkozik az ergonómia (az ember és a gép viszonyát tárgyaló tudomány), amelynek megállapításait, eredményeit a termelésben alkalmaznunk egyszerűen kötelesség. Ilyen és hasonló gondolatok halmazából áll Hywel Murrell amerikai professzor Ember és gép c., nemrégiben megjelent könyve amelynek már a címlapján levő robotember sejteti a tartalmat, a témát. A tartalmat. a műszaki-tudományos forradalom hatalmas folyamatát, amelynek során a nagyfokú gépesítés és' automatizálás azt eredményezi, hogy az egyes munkaműveletek önállósulnak, és azokat a részleteket, amelyek a termelés közvetlen fázisába tartoznak az ember helyett a gép veszi át. Az automatizálás folyamaiában pedig minden funkciót a technika lat el, az ellenőrzést is. sőt a termelés-előkészítés műveleteinek is egy részét. Amíg az ipari forradalom idején a kézi és a gépi munkaerő együttes alkalmazása jelentette a termelőfolyamatot — az egyes műveleteket íeloszlottan végezték —. addig korunk modern termelése olyan magas fokú mur.kát igényel, amely sokszor már mérnök-technikusi munka szintje, benneértve a tervezőt, a technológust és az alkalmazott matematikust is. Ezzel együtt megváltoznak a tevékenység társadalmi feltételei, sőt anyagi •formái, mert ekkor már az emberi munka a létezés eszköze mellett céljává is válik. Ez a jövő, de már napjainkban sem képzelhető el életünk egyetlen perce sem gépek nélkül, amikor mindinkább az érdeklődés előterébe kerül az ember és a gép kapcsolatának, hatékony együttműködésének kérdésköre. Eme igen összetett problémakört igyekszik harmonikus egygvé kapcsolni a műszaki tudományok és a pszichológia eredményeit egyesítő ergonómia. Murrell professzor erre a területre viszi el az olvasót, bemutatva az ember-gép rendszerek helyes kialakitásanak legfontosabb alapelveit; a gépet irányító ember, a géptől az ember felé haladó folyamat, az embertől a gén felé irányuló folyamat, az erintkezési felület és az embert nányitó gép kérdéseit tárgyalva. Mindezek elemzésével rámutat i arra a fontos gyakorlati problémára, hogy a technológiai folyamatokban a teljesítmény optimalizálása milyen nagy mértékben függ az emberi tényezőktől. Igen mert a gépek nem boldogulnak ember nélkül. Ugyanígy az ember sem boldogulhat gépei nélkül Jelenleg alkalmazott gépeink nélkül olyan alacsony szintre esne vissza civilizációnk, hogv azt senki sem tudná elviselni Ezért a jelen és a iövő igénye az ember és gépei közötti bensőséges kapcsolat elmélyítése, a legösszehangoltabb együttműködés. Mindezek, az ember és a gép közötti kapcsolat kérdéseinek, a kettő egymáshoz viszonyított szerepének megértéséhez jól hozzásegít Murrell professzor könyve amely az öt főfeieze! után gazdag irodalomjegyzékké' zárul (Gondolat Könyvkiadó 1:112.) BÁTYAI JENŐ