Délmagyarország, 1983. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

6 Csütörtök, 1983. január 27. WLDM^ZEGSM Hóban, hidegben REICH KAROLY RAJZA Vizsga F

elvette fekete csokornyakkendőjét, amit csak azért vásárolt, hogy a ^zpbeli érettségi vizsgán minél elegánsabb legyen a megjelenése. Év közben nem fordított nagy gongot arra. hogy kitiszRtsa a cipőjét vagy rendbe hozassa borzas haját, de most a borbéllyal le is lakkoztatta frissen vágott haját. Általában nem adott a külsőségekre, de most úgy érezte, hogy meg kell adnia a tiszteletet volt tanárainak, akik előtt érettségi vizsgát kell tennie. Meg aztán történelemből nem is megy úgy neki minden, ahogy kellene. Hiába, egy hét nem elég arra, hogy átvegyen négyéves gimnáziumi anyagot. Persze ezzel nem azt állítja, hogy soha nem tanult történelmet, mert annyira azért mindig felkészült egy-egy órára, hogy egy négyest kapjon feleléskor — akarom mondani, annyira mindig tudta a padszomszédja az anyagot, hogy egy négyes értékű feleletet „lesúghasson". Igazán nem értette, hogy miért, de olyan rossz előérzete volt, amikor benyitott a gimnázium legnagyobb tantermének az ajtaján. Nem tudta mire vélni izgatottságát, mert szent meggyőződése volt, hogy egy ilyen kifogástalan megjelenésű úriember. akinek mindig erős1 négyese volt, nem felelhet most sem rosszul. A tanárok elismerő pillantást vetettek a jól öltözött diákra, s felkérték, hogy húzzon egyet a tételek közül. Fölényesen, minden habozás nélkül kiemelt egy kártyát, s bediktálta a témakör címét. Amikor megfogta a tollát, rádöbbent, hogy nincs mondanivalója Mátyás király központosítási törekvéseiről. Igazi áldozatnak érezte magát. Biztos volt abban, hogy mindenki' más könnyebb tételt húzott. Csak neki jutott ez a ... ö is tudna valamit firkálni a kapitalizmusról vagy a gazdasági világválságról. De Mátyás? Hiába törte a fejét, nem ugrott be neki semmi. Kezdett egy kicsit ideges lenni, de mégis bátran lépett a tantestület elé. amikor szólították. Először felolvasta tételének címét, majd a vázlatpontokat ismertette. Igen. vázlatot írt. Elmondta, hogy először a 15. századi gazdasági és politikai helyzetről, majd Mátyás személyéről, s végül központosítási kísérleteiről fog beszélni. A magabiztos diák úgy gondolta, hogy talán mái a feleletének elejen megállítják, ha a tanároki meghallgatják a vázlatpontok ismertetését, amelyek azt tükrözik. hogy milyen okosan építené fel a feleletét. Nem így történt. A tanárok nagyon is türelmesen várták, hogy elkezdje tényleges feleletét, ö most érezte először, hogy jobb lett volna, ha egy kicsit mégis készül. Talán nem is olyan potya az érettségi, mint ahogy azt mondják. Elővette zsebkendőjét, majd úgy tett, mintha végre mondani is akarna valamit. Várta, hogy belekérdezzenek a témába, mert ő egy szót sem volt képes kinyögni. A bizottság azonban türelmesen várt. Végül mégiscsak a diák törte meg a kínos csendet. Beszélt, beszélt, de semmi konkrétumot nem mondott. Látta, hogy a tanárok milyen megdöbbenten néznek rá. Szerette volna abbahagyni, de irtózott a kínos csöndtől. Szerette volna megmondani, hagyják békén, láthatják, hogy nem készült. Talán életében először kezdte magát igazán szégyellni a történelemtanár előtt, akit mindig becsapott. Hallotta a saját hangját, de nem a megadott témára figyelt, hanem a tanárok elítélő pillantásaira. Rettentő kínban érezte magát, amikor már tényleg semmit nem tudott mondani, amikor már nem ismételhette el az eddig már tizenkilencfélén elmondott mondatot huszadszor. Végre meghallotta az elnök hangját: Mentő kérdésként kérdezem: mikor volt a honfoglalás ? A diák felháborodott azon, hogy neki mentő kérdésre kelljen válaszolnia. Neki, aki mindig négyes volt történelemből! Na, nem, ebből már nem kért, annál is inkább, mert még erre sem tudott volna válaszolni. Hirtelen újra a régi, magabiztos diák volt. Így felelt: „Igazán nagyon kedves, hogy segíteni akarna, de belátom, hogy nem tudok Mátyás központosítási törekvéseiről beszélni. Azt hiszem, megérdemlem az egyest." Ezzel elégedetten kivonult a teremből. Valószínűleg ezt gondolta: „Csak nem égettem volna le magam, hogy mentő kérdésre válaszoljak, s kegyelemkettest kapjak?!" TORNAI HELGA A

z a két ünnep közti éjszaka baljósan kezdődött. Fényes nappal elszürkült az ég, köd szállott alá. Hamarabb bealkonyult, mint máskor. Lámpagyújtáskor a szél azonnal támadt, viharos erővel. Keresztülhúzott a házon, és kísértetiesen himbálta a karácsonyfán árválkodó díszeket, cukrokat. Tanyám ablakának redőnyei az északi oldalon hideglelősen rázkódtak. Jól befűtöttem alkonyatkor: a szárizik kévék parazsán egy rözseköteget is elégettem, de a búbos nem győzött annyi meleget adni, amennyit el ne tékozolt volna az ablak rései közt garázdálkodó szél. Én azelőtt sose féltem a haláltól. Most jutott eszembe először, s tudatosult is elmémben azonnal, hogy mi, emberek halandók vagyunk. Én is: bármikor, bármely pillanatban... E szorongásban hallgatni a zörgést, a süvöltést, a szél tutulását a kéményben, nagyon rossz érzés volt. Be akartam hívni a macskámat, de most nem topogott az ajtó előtt. Nyomát sem láttam a sekély porhóban. Hívtam, nem jött. A kutyát is hívtam, az sem jött hozzám közel, mint máskor. hogy egy jó csontért pitizzen. Orrát a vak éjszakába fúrva vonyított. Sohasem csinálta ezt azelőtt. Nagyra nőtt bennem az elhagyatottság. A viharrá erősödött szélben cserepek zörögtek a fejem fölött. Rossz sejtéseim elűzésére felhajtottam egy kisüstit: nem a pálinkáspohárból, hanem a borosból. De hetykeségemet tépte, cafatolta az orkán, míg le nem bunkózott az ital. Két csuklás közt nagy erővel belefújtam a lámpa rostélyába. Fejem elnehezült. Végre újból a régi illúzióban hintáztam, s ezúttal ágyastul: sosem volt még úgy, hogy valahogy ne legyen. E

bben » házban harmadéve meghalt' egy hozzám; há-. ,, jusonkopú öfceglegén.V;..Valaki álmában vágta el a torkát. Némelyek szerint a pénzéért, mások szerint azért, mert elszeretett egy asszonyt. De ez csak szóbeszéd volt. A tanyaiak nem adtak támpontot a nyomozásnak. A vállukat vonogatták: ők, úgymond. nem tudnak semmit. A gyilkos személye ismeretlen maradt. Énrólam lerítt, hogy nincs kuporított pénzem. Vigyáztam arra. hogy senki asszonyát el ne szeressem. Ezt tudták. És azt is tudták, hogy éjjel-nappal nyitva az ajtóm. Ezért aztán majdnem megállott bennem az ütő, amikor arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállam, és szemem vakítja elemes lámpájával. A hirtelen józanodás rettenetében ültem fel, arcomra terített kézzel. „Szerkesztő úr!", hallottam egy ismerős női hangot. Aztán még egyszer: „Ébredjen, szerkesztő úr!" A váratlan vendég volt, a legközelebbi szomszédom. Éppen egy kilométerre laktunk egymástól. Ez a szorgos-dolgos öreglány — inkább közelebb a hetvenhez. mint a hatvanhoz — nem tudni miért, pártában maradt. Az idő elszállott fölötte, csak a fiatalkori becenevét hagyta meg. Ebbe is beletörődött. Talán még rosszaita volna is. ha nem úgy szólítják, hogy Birike. Kikászálódtam az ágyból, lámpát gyújtottam. Fél három volt. Birikét meg sem kellett kérdeznem, miért jött, mert belerogyott a székbe. Ez a lány-asszony, vagy asszony-lány tavasszal még úgy kapált a téesz szőlőjében, hogy a férfiak sem különbül. Most lelógott a karja. Kicsomóztam, s levetettem fejkendőjét. Haja csapzottan lógott, összecsomózta valami hideg verejték, ami arcának árkaiban is fénylett, öklendezésbe menő köhögési rohamok rázták a testét. Ilyenkor a mellkasában is újra kezdődött valami szorítás, feszítés, nyomás. Bal keze fájt. „Ez a reumától is lehet" mondta, „a tenyerem meg olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák". ..Máskor is volt már ilyen?" „Nem, nem volt". ..Le kellene talán feküdnie". „Ügy még rosszabb". De mikor a díványon takaróval, párnákkal magasítottam a főaljat, segítségemmel mégis átkuporodott. „Azonnal a kórházba viszem magát". Megrázta a fejét. „Hát akkor?" Eres kezét feltartotta, leengedte. „Tessék kinézni'". Felrántottam a gumicsizmát, mentem. Az ég kitisztult. míg aludtam. A hideg szikrázású csillagok alatt egy tömbben állott a hideg: a kontinentális tél. Az udvaron, a fasorban, ameddig elláttam. mindenütt összedermedt pcrhó: buckásan. de inkább tarajosam A harmadik lépés után szárközépig merültem benne. Tehetetlenségemben szidtam, átkoztam. le is köptem ezt a fogva tartó fehérséget. Birike hol jobban lett. hol rosszabbul: izzadt és vacogott egyszerre. Rátettem a dunnát, friss levegőt engedtem be, de légszomja ettől sem szűnt. Kapkodta a levegőt, de közben köhögött is. „Szerkesztő úr. a létráról tán meglátná, hogy jön-e Andriska?" „Hogy kerülne most ö ide?" „Neki van kiadva a hóeke". Gyorsan elfordultam, hogy ne lássék rajtam, mennyire utálom Andriskát. Ez a fiú. isten tudja. hányadik gyermek volt egy olyan családban, ahol egyik szülő sem volt ki. négykerékre. Amikor már napszámba se kellettek sehova. meg a rendőrség is nyaggatni kezdte őket tolvajlásaik miatt, valahova elhurcolkodtak. A legkisebb fiú azonban itt felejtődött. Birike találta meg a kicsi, magatehetetlen, csúszó-mászó korú fiúcskát. Etette-itatta. beszédre tanította, iskolába járatta. Amikor a fiú traktoros lett a téeszben, összeszedte a cókmókját és elment. Azt se mondta, hogy papucs. Pedig Birike úgy szerette, mintha ő szülte volna. „Az én Andriskám így, az én Andriskám úgy..." A fiú egy idegen nővel él együtt, akit Pestről toloncoltak ki. Facér férfiak, gyanús kupecféiék, kocsmatöltelékek járnak hozzá. Háromszáz forint nála a taksa. Andriska örül neki, hogy a nője mással is. Ha van pénz, van dinom-dánom, meg ihaj-csuhaj. Negyedszer kapaszkodtam fel a létrára. Már virradt, amikor végre meghallottam a traktor hangját: erőlködve, felbődülve jött. A fényjeleimre fényszórója villogtatásával válaszolt. „Jó hír — futottam be —, jön. Jeleket is adott, erre tart!" Birikén nem látszott, hogy örül. Túl van a krízisen, gondoltam, mert nyugodtan feküdt. Egy pertlivel átkötött, újságpapírba csomagolt valamit nyújtott felém: „EzAndriskának az öröksége. Telik belőle egy taxira". Ebben a világban kevés iskolát jártak az emberek: sokan csak a pénzt tudják megolvasni. A személyautót azonban így tisztelik: taxi. Tűnődve forgattam az impozáns csomagot. Elképzeltem Andriskát, hogyan feszít majd a „taxi"-ban, aminek ez az öregasszony gürcölte össze az árát... Átadjam, ne adjam, elküldjem egy árvaháznak. szociális otthonnak, vagy lététbe helyezzem?... Arra lettem figyelmes, hogy Birike nagyon hallgat. Arca mészfehér volt, szeme csukva, szája nyitva. Karját megemeltem. Élettelenül hullott alá. Pulzusa nem volt. Hiába ráztam erősen, nem ébredt. A szája elé tartott tükröt nem párázta már be a lélek. Akkor átlósan összehajtott kendőjével felkötöttem az állát. Kicsiny. munkától. kortól aszott testét ti'Vta lepedővel takartam le. A párolgó dunnát és párnákat kiterítettem a tornácon. A hóeke' széles sávban túrta szét a fasorban a havat, s az udvaron is ment egy tiszteletkört, hogy kiállhassak a „laxi"-val, ha menni akamék valahova. Andriska hanyag mozdulattal gyűrte zsebre a piros bankót: mintha ötpercenként kapna egyet. Indult volna is nyomban, mert — mint mondta — késésben van. Daj-daj volt náluk az e§te. s ő elszundított egy kicsit. Xz elnök leharapja fejét, ha megtudja ... Felléptem hozzá, elfordítottam a slusszkulcsot. „Gyere be" — mondtam. „Muszáj?" „Érdekes, hogy begyere". A fiú lecövekelt a dívány előtt, húzódzkodott. Ö még sohase látott halottat. „Hát akkor most látsz". Felhajtottam a lepedőt. „Nézd meg jól" — mondtam —, ő csinált belőled embert. Nem rajta múlott, hogy csak... ilyennek sikerültél". Visszahajtottam a lepedőt. „Mi a szokás ilyenkor?" „Azt mástól kérdezd meg". Nyújtottam a pertlivel átkötött csomagot. „Vegyél belőle egy taxit". Amikor mohón tépni kezdte volna a papírt, megjegyeztem: „Neked most börtönszagod van, fiú". Andriska meghúzta a derékszíját, a pénzt gondosan elrejtette a pufajkája alá, s kíváncsian nézett rám. Igaz, hogy a múltkor megfogták a kukoricásban, de az rendezve van. Ö, mondta, most nem csinált semmit. „Tiszta sor ..." „Daj-dajoztál. késve indultál, cserben hagytad azokat, akiket rád bízott az elnök, és most itt van egy halott. A nevelő anyád. Tiszta sor. Ha ez nem minősül gondatlanságból okozott emberölésnek, akkor te burokban születtél, Andriska". A fiú topogott, töprengett, de nem sokáig. „Kinyírom, ha feljelent" — mondta szenvtelenül. Ezután én kedztem el töprengeni. topogni, le s fel sétálgatni. Tudtam: Andriskától minden kitelik. Ezer és egy módon el tehet láb alól. Leüthet, leszúrhat, rám gyújthatja a tanyát. Vagy, hogy alibije legyen, társaságba megy, és egy másik akasztófavirágot bérel fel a piszkos munkára. Nyom nem marad, tanú nem lesz. A becsületes tanyaiaknak jól felfogott érdekük, hogy-', taptfák •a • szájukat. Hs ha én> • hírtelen meghalnék, ki nyerne azzal?... Az a harmadéve leszúrt öreglegény, vagy Birike feltámadna talán ? . . . Beleizzadtam a gondba. — Tízezer. — Nem vagyok kupec... Andriska. — Én meg nem Andriska vagyok* És palimadár se vagyok. Mondja gyorsan, hogy mennyit akar ... Szerkesztő úr. — Semennyit, András. — Kinyírom. — Az a fejedbe kerül. — Ne féltse maga az én fejemet. A sajátját inkább. — Ha áthozod a sublótot, a kávédarálót, a sétálós órát, meg a Házi áldásos falvédőt... — ... meg a mozsarat, a csikólábas tűzhelyet is hozom. A menyasszonyom úgyis kidobná azt a sok régi vacakot. — Hát akkor dülőztünk, András. — Jó' van. A motor felbőgött, meglódult. A hóeke, véletlenül, vagy a kormánynál ülő ember fenyegető szándékosságával, nem tudom: belekaszált portám díszébe, a fasor léckerítésébe. A

ndriska állotta a szavát, de nem okult. Részegen taxizgat a cafkájával, száguldozik. de hóeséskor mindig késésben van. Ezen a télen már a második fegyelmit akasztják a nyakába, de sokan reméljük itt, hogy a hurkot is a nyakába teszik mihamar. Bár tennék már, hogy ne gyötörne lelki furdalás. amiért egy ilyen világ-szemetje tett lakatot a számra, és ültetett félelmet a szívembe... Mert azóta hiába zárkózom be éjszakára, hiába készítem kezem ügyébe a kisbaltát, félve alszom el, s mint barázdában a nyúl: riadok minden neszezésre. Már az is többször eszembe jutott, hogy egy vak éjszakán rálesek Andriskára, és elrekkentem. De lebeszélem magamat, mert hiába pusztítanám el a közjó érdekében. nem nyugodhatnék meg. Birike támadna fel a lelkemben, és sírna, csak sírna szüntelen. Ügy sírna, hogy holtomig hallanám. ZAM TIBOR