Délmagyarország, 1982. december (72. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

14 Péntek, 1982. december 24: És a majom csak zokogott... B

öhöm időniként előhozakodott vele: — Én puritán ember vagyok! — (A meggyőződés köztudomásúlag ott kezdődik, ahol az illető hinni kezd saját magának.) A puritán Böhám néha kirohant a titkárnőhöz, és dühtől tajtékozva ordította: — Hol az a gazember?! — A gazember Topori volt, a sofőr. A természet néha azt merészeli, hogy fittyet hány a segédhivatali hierarchiára. Így történhetett, hogy Toparinak ötszörte több észt mór, mint Böhömmek. Utóbbi ebből kifolyólag hitte, hogy tízszer okosabb Toporiínál. — Hol az a gazember?! — ordította újra Böhöm a titkárnői helyiségben. Időközben ugyanis a puritán Böhöm elfeledkezett róla, hogy jóelébb az a bizonyos másik Böhöm küldte el éppen Toporit, méghozzá kifejezetten magánügyben: ápolja le maszek gépkocsiját, mert másnap hoszszabb útra akar indulni, lévén hogy holnap szabad szombat. Félreértés ne essék: nem két Böhöm dolgozott a cégnél, csupán egy. Mindössze arról volt szó, hogy amíg a puritán Böhöm véres kardiként hordta körül a közvélemény előtt fennen hirdetett puritánságát, eközben az a bizonyos másik Böhöm szépen bespájzolt magának, amit csak lehetett A munkatársak ugyan kissé furcsállottájk e kettősséget — de hát ki törődött itt a munkatársakkal? 1 Kisvártatva megjelent Topori. — Itt vagyok — kukkantott be óvatosan a félig nyitott párnázott ajtón. — Hol kóboroltál már megint, te gazember?! — ordított ki a puritán Böhöm. Majd kisvártatva, immár jóval halkabban így folytatta: — Kész? — Minden oké, gazda. — Topori az ajtófélfának támaszkodott, úgy nézett föl Böhömre, a •oíőröknek azzal a jellegzetes nézésével, mintha eközben lefelé nézett volna... — Még a gyertyákat is kipucoltam. Szó, ami szó, Topori értette a csíziót. Ami az autót illeti: mótorikus szempontból is minden a kisiujjban. Ismerőse a fél város. Ha bűvös kocka kellett, Topori délutánra meghozta, hiába esküdöztek égre-földre a kereskedők. hogy nincs már egy darab se. De szerzett 6 akármit: exportból visszamaradt szalámit, hatvan százalékkal leértékelt hibátlan külföldi cipőt, a hiánycikklistán hónapok óta az élmezőnyben szerepelő alkatrészeket. A Zokogó Majmot is 5 szerezte. Bphöm fantasztikusan puritán volt Hanem az a bizonyos másik Böhöm tagadhatatlanul kissé hiú. Minden áron szeretett volna valamiben az élre törni. Hogy a szellemiekkel sehogy se próbálkozott, az a tények ismeretében némiképp tán elfogadható. Maradt még egyéb más lehetőség, szépszarévei. A Zokogó Majom Hongkongban készült. Originál darab volt, a helységben kizárólagosan egyetlen. De még tán az egész tájegységben sem akadt párja. Egyedülvalóséga mérhetetlenül megnövelte értékét annak a bizonyos másik Böhömnek a szemében, aki óhatatlanul úgy érezte: a Zokogó Majom megszerzésével. továbbá birtoklásával némi sanszot nyert a sikerhez. Nem volt nagyobb ez a Zokogo Majom egy arasznál. Mindenki első pillantásra érzékelhette viszont, hogy egyedi darab, Made in Távol-Külföld. S valóban zokogott. S nem csupán áz arca. Egész teste csupa-csupa zokogás volt. Böhöm a visszapillantó tűkor tartórudacskáján talált neki főhely ot. A Zokogó Majom ettől kezdve ott himbálózott, mint eredendő különlegesség egy jóindulatú bitón. A járókelők — ismerősök, ellenségek (bár e két szó jelen' lésében szinonim volt: aki ismerte Böhömöt, automatikusan viszolygott tőle) — elébb mindig a Zokogó Majmot konstatálták. Csak — miután már meglehetősen kdcsodálkozták magukat — azt követően észrevételezték Böhömöt, akinek arcára e pillanatokban akaratlanul is kiült a tulajdonosi gőg. Ezek voltak Böhöm nagy pillanatai. Dölyífel engedte át magát a sikernek. Egy nap aztán megtörtént a baj. Ez a nap szombat volt, ám az események felgombolyítását tulajdoniképpen péntektől kellene kezdenünk, amikor a puritán Böhöm többek jelenlétében leli ülyézte Toporit Elmondta mindenféle csibésznek, gazembernek, és sok egyébnek, ami csak hirtelen eszébe jutott. Dőlt belőle a szitok. Hisz amikor másokat kellett ócsárolni, Böhüm könynyén megjavította önnön világrekordját Topori állt, egyre csak állt. Közben nézett fölfelé Böhömre, a sofőröknek azzal a jellegzetes nézésével, mintha, ugye, lefelé ... Türelmesen várta, hogy elhallgasson a puritán Böhöm, és hogy megszólaljon majd az a bizonyos másak... S az a másik Böhöm ezt mondja: — Kéne rögtön húsz kiló ropogós cseresznye. FriS6 és olcsó! De azonnal! Nos, a cseresznye tényleg meglett méghozzá valóban azonnal. S mikorra Topari megérkezett vele, a segédhivatalban le is járt a munkaidő. Szétszéledt a társaság a négy világtáj felé, mintha mi se történt volna. Topori lehülyézéséről mindenki azomnyomban elfeledkezett Elvégre, hogy Böhöm valakit lehülyézett, ez olyan mindennaposnak számított itt, mint hét elején a hétfő. Szombat reggel, úgy kilenc óra tájt a környékbeliek elébb hatalmas ordításra, majd feltűnő jajveszékelésre lettek figyelmesek. — Kiiiiiraboooooltaaaaak! Böhöm ott toporgott lent a parkolóhelyen, szívére szorított kézzel, sápadtan, összetörten, megszottyadtan, mint egy kiürült tökmagos zacskó. — Kiraboltak! Kifosztottak! Az autózár sértetlen. Az ablakok épek. Minden csukva. Sehol semmi külsérelmi nyom. Hanem viszont hűlt helye a Zokogó Majomnak. Böhöm — mind a kettő — a végletek embere volt. Hangulatai időjárás-gyorsasággal változtak. Amikor az agresszív Böhöm kifulladt vagy netán zátonyra futott, akkor előtűnt a kórlelhetetlenség páncélja alól a szegény, szerencsétlen áldozat Böhöm. Hangja elhalkult, síróssá vékonyodott. Ilyenkor az egész világot el kellett volna gyorsan ítélni valamire, hogy lelki egyensúlya valamelyest helyrebillenjen. Egész szombaton, majd vasárnap' is a Zokogó Majom járt eszében. Szájíze keserű, étvágya oda. életkedve zéró. hangulata depresszíven nyomott, S hiába vigasztalta mindegyre neje, hétfőn is ilyen állapotban leiedzett még. Bent. a segédhivatalban mindenekelőtt hívatta Toporit. — Töporikám — mondta egyszerre mind a két Böhöm. Topori úgy nézett rá fölfelé, a sofőröknek azzal a jellegzetes nézésével, mintha... — Nincs — vágott közbe szerényen, mindazonáltal határozottan, kérlelhetetlenül. — Sehol a világon. Egyszerűen nincs belőle másik. — Toporikám! Édes Toporikám! — fuvolázták Böhömék. — Ezt nem teheted velem! — Értse meg, gazda — ismételte el a hajthatatlan Topori —, nincs. Originál darab volt. Böhöm ott állt előtte összeroppanva. Mind a kettő. — Most pedig el kell mennem a nyomtatványokért — folytatta Topori. Majd kis szünet után, enyhe szemrehányással a hangjában: — Nem szeretném, ha... — Ugyan már — szólt közbe a puritán Böhöm —, hát mindar.vnyian emberek vagyunk. Nem kell mindjárt mindent úgy a szívünkre venni. Különben is csak vicceltem. Érted? Vic-cel-tem. — Hozom, gazda, a nyomtatványokat. — Ezzel Topori elviharzott. Böhöm pedig ráordított a titkárnőre, aki ijedtében szinte öszszetöppedt: — Senkinek nem vagyok itt! Az égvilágon senkinek! Megértette?! — és azzal a jellegzetesen puritán mozdulatával bevágta az ajtót. Ez délelőtt tízkor wxtt. Délután háromra befutott Topori a nyomtatványokkal. Kezdte lepakolni a kisebb-nagyobb csomagokat a titkárnő íróasztala mellé. — Most is szakad rólam a víz... Én mindent megteszek ezért a nyavalyás cégért. Mindent ... Az ellátóba is vittem egy liter bort, A magam zsebéből fizettem, csakhogy ... Mert különben csak három hét múlva kaptuk volna meg ezeket... — és a sonkaként átkötötzött csomagocskák felé bökött. — Gyere be. Böhöm hangja halk volt Már szinte sírós. — Tudom, hogy sok bajod van. Holnap nem kell bejönnöd. Maid a saját kocsimmal megyek. Topori hallgatott — Toporikám! s Semmi válasz. Topori nak régi vágya volt egy új kocsi, egy olyan csicsás különlegesség, amivel látványosan lehet repesziteni. — Megpróbáljuk, Toporikám — mondta most a két Böhöm. — Rövid úton kiverem a központosokból. — Ezt már egy év óta emlegeti, gazda — vetette Itözbe Topori szemrehányókig. Böhöm kihujántott a titkárnőnek: — A központot! De azonnal! — A központ két perc múlva jelentkezett. — Leállunk! — közölte az ultimátumot Böhöm. — Ez a kocsi ... ez a roncs egyszerűen életveszélyes ... — Majd kis szünet után: — Én... én nem számítok... Én elpusztulhatok. De a sofőröm életét nem tehetem kockára!... Azt nem! — ezzel levágta a kagylót. Majd — már sokkal nyugodtabban — intézkedett, hogy újabb húsz kiló cseresznyét (a legropogósabbjából) küldjenek fel azonnal ugyanoda, mint a múltkor. — Nos, Toporikám? Nos? Topori félnézett rá, a sofőröknek azzal a jellegzetes ... — Oké — mondta. — Megpróbálom. De azt előre... — Tudom, tudom, Toporikám. — Böhöm még a vállát is átfogta. — Mondhatsz, amit akarsz. Amit te egyszer a kezedbe veszel ... Harmadnap hozta a Zokogó Majmot Ügy első blikkre pont olyan volt, mint az első. Csak tán még jobban zokogott. Felszerelni is segített. Együtt illesztették rá a visszapillantó tükör rudacskájára. Topori jó erősen rátehénkedett még a motorháztetőre is, hogy a karosszériát egy kissé mozgásba hozza és a Zokogó Majom himbálódzhassék. Böhöm mindjárt be is spáj-zolta magát a volán mellé. Gyakorlott mozdulattal fordította el a slusszkulcsot, állította a sebváltót, s már nyomta is a gázpedált A Zokogó Majom — mihelyst a kocsi megugrott — azonnyomban kilendült nvughelyzetéből és erőteljesen himbálódzni kezdett. Hol erre. hol amarra vágódott, egész a véghatárig, míg csak engedte a madzag. És közben zokogott. Egyre csak zokogott PAi'r ZOLTAN Nf-i disszonanciák Avagy versek egy dossziéban j gyerekkor varázsos karácsúnyát hová szálltak? — olvasom a nosztalgikus sort egy verscsokorban. Hányan és hányszor írlak már hasonló, szinte közhelyszamba menő gondolatot? Ahogy lapoztam tovább, a nosztalgikus kérdések önváddá korbacsolódriak: „Mit akar ez a hó, mit akar? / Simuló-csontfagyott-ököllel leüt. / Betakar. / Mit akar? Jaj ez a tél mit akar? / / Érzem. / Ez a hó. Eljed-eltakar." Néhány lappal odébb a kétségbeesésnek és reménynek újbóli megfogalmazása: „Milyen karácsony vár ránk?!" Azokat a verseket, amelyekből a fönti sorokat idéztem, egy dossziéban kaptam, Nagyfáról. Hu&zoneves fiatalember írta, nevét sem tudom, egyetlen gépelt költemény alá sem írta oda. Nem is a versekről szeretnék itt szólni, nem elemzésekre szántam magam, "bár a sorok tehetségről és kegyetlen sorsról árulkodnak még altkor is, ha kissé burjánzóaik, fegyelmezetlenek, zabolátlanok. Mindenekelőtt az érdekelt, mi olvasható ki a versekből, mit rejt a sorok hátországa? Szenvedélyes kérdéseket, kétségbeesett kiáltásokat véltem kihallani belőlük. Címet is tőle kölcsönöztem, ezek a nagyfai disszonanciák versről versre élesebb vonásokkal rajzolták ki portréját, félresiklott életének, nemzedéke ellentmondásokkal terhes, önmagát kereső és önmagával is perben, haragban álló sorsának megannyi jellegzetességeit A társadalom perifériájára sodródott nemzedék látleletének éreztem ezt a kis gyűjteményt. Nem tudom, nagyfai kezelése előtt próbálkozott-e már versírással, nem vagyak lélekbúvár, de sejtem, mennyit segíthet orvosnak, pszichológusnak, nevelőnek a versekben foltáruló „én" totális kitárulkozása, mennyi adalékkal szolgálhat a pszichoanalízishez, mennyit segíthet a látlelet elkészítésében, s egyúttal gyógyító terápiává is válhat, különösen, ha a tehetség hitelesíti is azokat. A kimondás, a, föltárás, a megnevezés, a vallomás fölszabadítja a szorongásokat, föltépi a lélek kalodájót. megkönnyíti a szembenézést. S ugyanakkor gyógyírt is ad. mert azzal, hogy kimondunk, megnevezünk, párbajra is hívunk a győzelem reményében. Mit tár hát föl ez a huszonéves fiatalember önmaga életéről és eltévedt nemzedékének sorsáról? A versidézetekbői pontos, precíz kép rajzolódik ki. . „Nem volt történelmi pillanat, amikor születtem" — mint ahogy legtöbbünk születése is csak egy kis közösség számára érzékelhetően fontos. Az emlékek és élmények tárházában ottmaradt a szenvedő anya arcmása, fölidéződik „apánk bajszának dohányszaga", a testvérek kacagása, s a gyerekkori karácsony, mely ennek a később széthulló fészekmeleg kapcsolatnak immár cse-* repedre tőrt jelképe. S mi történik ezután? Egy gyermekpszichológus nőnek, bocsánatkérés helyett címmel sorjaztatja eletének tévedéseit. Szinte leltárt készít. Mikor indul, ,szívembe* csukott kés", még minden csak ösztönös lázadás. Ám aztán „okádasig rum-bűz, ölelés-parázságy", s összefolynak napok es éjszakák, csavargó társak es ital, szerelem leien szerelem egymásba kapcsolódó rozsdás láncai. S amikor a fölismerés hűvös döbbenete megfogalmazódik, „már rajtad a. célkereszt", akkor úgy érzi, késő. A megoldás önpusztító menekülési kényszer „A penge csend-csókja csuklódon", mely előtt „vérnek irirága" nyílt, s „két lépésnyire a végtelen előtt" még menthető voiit az élet De már a szerelemben sem találhatott megoldást: „Ha lesz kéz, mely elvezet, / S nyakamra teszi a kötelet / Csak a Te kezed lehet." Mi következhet ezután? A versekből ez is nagyon pontosan kiolvasható: „Gumibotok, rácstördelte ólomálmok", „makogó vallomás, priccsig vert lázadás", aztán a haveroktól „arculköpés", s még egy tiszta pillanat, amikor az értelmes emberi tudat leltárkészítésre is alkalmas, s a talajvesztettség ringlisoiliének oaránvi szuiieueben a szembenezés kísérleté „Egy tükör, de ez már nem én vagyok?!" És sorjáznak a kétségbeesett kérdések: „Mit akar ez a hó? Mit akar ez a zene? Mi ez a mosoly? A gyerekkor karácsonyai hová tűntek?" A válaszok a védekezés reflexed: „mit tudom én, mit tudom én! Már a téboly sem kell!" „Isten nem tudja megadni tartozását, / Csak én adhatok kegyelmet magamnak." Nemrégiben kinyílt a nagyfai intézet kapuja a fiatalember előtt. A gyógyulás reményével kiléphetett közénk, elindulhatott újra felénk. A steril és szabályozott élet után tudja-e, milyen sok csábító alkalom, visszahúzó erő leselkedik rá? Ki tudja-e kerülni az élet egérfogóit, lesz-e ereje nem a könnyebb ellenállás felé indulni? S bár egyik tán legőszintébb versében így fogalmazott: „Segits! Epitő értelem. S Te, vasakarat." — a leselkedő pókhálóveszélyeken egyedül bizonyára nem lesz képes úrrá lenni. Szólongatnak a kérdesek, lesz-e ereje és kitartása munkához, hétköznapi tettekhez. az örömök és gondok elviseléséhez" Talál-e értő és segítő társakra'.' Eléri-e még az őszinte szerelem? Vajon kap-e ezekben a napok-i ban megnyugtató választ arra • a kerdésére. „Milyen karácsony var ránk?". Ha tehetném, karácsonyfájára saját verssorának némileg módosított változatát. tűzném: Segitsd! Epitő értelem. S Te, vasakarat... TANDI LAJOS Károlyi Amy Az öltözetlenek i. A mi szemünk már maszk már kútfedél alatta fekete a kút, a mély. de kerék kell. és méginkább mator hogy felhozz^, mi mélyünkben honol bádog-köpenybe öltöztet eszünk titkolózásra való íriszünk Az állatszemek öltüzetlenek mögöttük ott a takaratlan lét az örök etetésre éhezés. És ekkor kezdődik valami más. Az ételben már benn a gyengéd méreg, már szeretésre elitéltek. II. Vékony hangokon sír a kút és nyöszörög az éjszaka és sír a fű és sir a fa és sir a por. mert eltaposlak sir a láb és panaszol ják nemlétükei elemésztett társaság és sir a van és sír a nincs mint kéredzkedő kisgyerek és vár a völgy és vár a hegy hogy felemeld és ölbe vedd