Délmagyarország, 1982. november (72. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

39 Szombat, 1982. november fi. A nevettetés mestersége Arkagyij Rajkin a szatíráról Berdinazar Hudajnazarov Kasztusz Kirejenko Lepénysütő asszony Érlelődés Izzik a kemence, száját láng takaria. Halkabban beszéljetek! kibomló füstcsík húz belőle az éghez. A kert beért... Az arcát a tűztől védi. eltakarja. Hangos szótól a fa úgy készül az asszony a lepénvsütéshez. sok körtét földre eit. Mert a visszhang szörnyű ágvúdörei A tésztát Dattogzó. vén parázsra re.kia. Rázza a fát. ettől csilló kéreg fedi őket mind el. mikor a kert beért Gomolygó gőzben tűnik el az arca. míg a lepényeket permetezi vízzel. Micsoda bölcs hainal előtt az élet Rátaoasztia őket a kemence aliára. A nyarat alapítja meg. hadd süljenek át. hadd Dirulianak széDen. az érettség korát. s kiegyenesedve, félreállva vária. És zúgnak fényesen a dús Jombkoronák. amig meg nem érik mind a kemencében. S a szerelmet adia nekünk az élet. Világos az égbolt, de a hold már felkel. Hát nem ezért van-e. selyemfénnvel a csönd mindent besugároz. hoev ilyenkor a háziasszony most csípőre tett. kézzel Döre.i nem dördül, villám nem szántia lassan lehajol a kemence szájához. az eset — A természet is eltűnődik, lassan Akár az íi olvan görbe most a háta. dünnvöget. megfeszül, mielőtt elveti a gondot. Az élet gondolkodik ilyenkor. rakja a lepényt a kemence padkára a tűztől hólyagos nyolc uiros korongot. Halkabban beszéljetek. a kert beért ... Kinyflt a kemence száia mint a börtön. Lármás szó nem illik most inde a nyolc lepény, akár égi nap. melenget... Dúdoljátok inkább ti is azt az éneket Érződik az egész alkonyodó földön Amit egy szüzlánv dalolgat. melege a tésztát dagasztó kezeknek. és a kert is megért (Oláh János fordítása) (Konczck József (ordítása) Levél a kórházba Kedves Fomuska! Gyakran emlegetünk, ha nincs harc. Mi, akik már voltunk kórházban, tudjuk, hogy nem fenékig tejföl. Te csak vigyázz magadra, gyógyulj meg gyorsan, amit mindnyájan kívánunk is neked. Leírom, hogy mennek erre mifelénk a dolgok. Ideküldlék hozzánk az üteghez Zaharcsukot, ismered azt a zsiványt; Tatarovszkajából való, vórös kancája van, Garaszkának hívják. A gyűlésen aszondja nekünk ez a Zaharcsuk: — Haljak meg, ha csak egy lépéssel is elmaradok tőletek! Testestül-lelkestül a szovjethalalom mellett állok. Tisztában vagyok a felső vezetés harci feladataival. Le a kizsákmányolókkal! Proletárok, egyesüljetek! Na jó, gondoltuk magunkban. Aztán megtámadtuk Nyevinnomiszkáját. Néztük, hogy honnét jön az ellenség. Egy óra sem telt belé. kapjuk a jelentést, bogy mindenünnét. Nesze neked: onnét a kadétok gyalogkozákjai, onnét a szárnyakról a kadétok lovassága iön nekünk, onnét meg, onnét, ni, a kadétok páncélvonata. Én egyből kinéztem magamnak azt a páncélvonatot. Nyikita Szemjonovics, az ütegparancsnok kiadta a parancsot: — Üteg, harckészültség! ... Cél nyolcvan, magasság hetvennyolc... Pontos célzás... Tűz! Bu-uumm! Megkínáltam szépen a kadétokat. Az én küldeményem pont a szerkocsiba talált... A megfigyelők jelentik elölről telefonon, hogy talált, de én anélkül is látom. hogv talált, csak úgy süvít kifelé a gőz. Aztán Mityka Gyagel is odapörkölt, ő is talált. A poron át Játjuk, hogy úgy megtekeredett a sín, mint a dugóhúzó, az egész pálya fölgörbült a levegőbe. Nyikita Szemjonovics távcsővel nézi. nevetve mondja: — Jól van, Polivinkin! Jól van, Gyagilev! Na még egyszer! Abban a pillanatban lávaként megindult a kadétok lovassága, csak úgy verte a port. A lövészárokból kiugráltak a támadó gyalogkozákok. Zaharcsuknak egyből inába szállt a bátorsága: — Vissza kell vonulni, elvtársak. Fussunk, elvtársak, amíg lehet! De nem volt időnk vele foglalkozni. — Üteg, pergőtűz! Géppuskák, tűz! Erre elszabadult a pokol, nem lehe eit látni, meddig tart a föld, hol kezdődik az ég. A kadétok megfutottak. Megindult a gyalogságunk . .. előre! Lovasság... előre! Mi is persze ... löveget fölkapcsolni, előre! Hurrá, hurrá! A páncélvonat a hátát fordította felénk, elszelelt. A gyalogkozákok megadják magukat, a tisziek főbelörik. fölkoncoltatják, de nem adják meg magukat. Miénk a kaue.ok tieiije, a iuszer, a elfogtunk 120 gyalogkozákot, éppen borscsot toziek — az is a miénk lett. De rég ettünk főtt ételt, két hete konzerven éltünk, azon is csak, ha volt, hát most jóllaktunk, akár mehetünk is tovább. Lohol oda Zaharcsuk az itatóvödürrel. — Adjatok nekem is! —mondja. — Hát eddig hol voltál? — kérdezzük tőle. — Félre kellett mennem, rám jött a hasmenés. Eszébe juttattuk, azt ígérte, hogy egy lépéssel se marad el tőlünk: kilöttyintettük a leves alját a földre, egy kanálnyit sem adtunk neki. Nevettek rajta az emberek. Megnéztük a harcmezőt, olyan volt, mint a borogyinói csatatér. Egy halott cserkesztől elvettem egy aranyozott mausert. Gyógyulj meg gyorsan, Fomka, akkor aztán a tiéd lesz az a mauser. A lakosság elhalmozott bennünket minden jóval, dinnyével, tejföllel és így tovább. A népi himnuszt húzták, Hogy micsoda öröm. micsoda vicadalom kerekedett ott... Jöttek a lányok is, az egyik épp nekem való lett volna, jó növésű, sárga harisnya a lábán, a szeme olyan, de olyan szürke, de nem sikerült közelebbről megismerkednem vele. Megkaptuk a parancsot, hogy indulás. Pihenőre bevonultunk egy tanyára. Éjjel hatan, a hetedik Zaharcsuk, elindultunk járőrbe. Nyílt mézőn megyünk, csend van, nyugodt minden. Akkora köd van, hogy még a lova fülét se látja az ember. Zaharcsuknak nincs nyugta, egyre mondja a magáét: — Jól nyissátok ki a szemeteket, fiúk, ravasz népség a kadét. Észre se vesszük, és már át is csúszik mellettünk. Na jó, gondoltuk magunkban. Hajnalodott. Egy vízmosásban kerülgettük a bokrokat. Elöl fölnyerítettek a lovak, beszéd hallatszott. Hát ez meg micsoda?! Feszülten figyeltünk. Akkor öszszefutottunk. majdnem a homlokunkat is összeütöttük a kadétok járőreivel, ők is hatan vannak, mi is hatan vagyunk, hisz Zaharcsukra úgysem lehetne számítani, ha valami történik. — Melyik ezredből vagytok? — Az umanszkiból. Aha. A hangjáról, meg a nagy szakálláról megismerem Prohor Artyomovics apót. — Te vagy az, Prohor apó? — Én. Közben Zaharcsuknak be nem állna a szája: — Lőjetek már, hisz kadétok! — Te vagy az, Szenyka? — Én bizony — mondom az apónak — Lőj már! — Ne ugass! — mondom Zaharcsuknak. — Falubeliek, nem árt tudni, hogy mj van odahaza. Zaharcsuk hátra fordítja a kancáját, megáll mögöttünk, varja, hogy mi lesz. Már csak három lépés választ el tőlük. Ok is lövesre készen tartják a karabélyt, mi is lövésre készen tartjuk a karabélyt. Kezet fogunk velük. Prohor Artyomovics apó, Szmetanyin. Vaszka Pjankov, Fegya Sztyecjura, aki a Malevano-majornál úgy nekivadult, hogy a saját lova farkát is lekaszabolta, meg két ismeretlen embert is. — Rég eljöttetek otthonról? — Nem olyan régen, de nem is tegnap. — Mi van az én asszonyommal? — Most már bármikor megszülhet, de a földdel elbfr. Milyen a sorotok? .•;_.•:-." — Megvagyunk — mondja az apó —, harminc rubel zsold, de nem adnak se cukrot se dohányt. Mikor lesz már vége ennek az egésznek? — Adjátok mee magatokat, és nektek már vége is van. — Igaz, hogy levágjátok a foglyok tojását? — Marhaság, apó. Minek nekünk a tiétek, mikor a sajátunk is megvan hiánytalanul? Adjátok meg magatokat! — Azt leshetitek, inkább adjátok meg magatokat ti! — mondja, és közben olyan szaporán pislog. mint a kuvik. — Azt ti is leshetitek — mondom. Beszélgettünk még egy darabig. Megkínáltuk őket gyári cigarettával, aztán szétmentünk. Egy szál hajuk se görbült meg, egv szál hajunk se görbült meg. Aztán Ovecska faluná] harc volt. Ott bizony szorultunk. A harci helyzet meghátrálásra kényszerített bennünket. Megbomlott az arcvonal, mindenütt rések keletkeztek. Mindenki azt nézte, hogy merre futhat.... hogy ki kit hagy le. Az ember csizmájára egy pud sár tapadt, a lába csontig feltörve, már ereje se volt a futásra. A Kubanynál úgy túlterheltük a kompot, hogy a víz alá merült, az ágyúk is lementek a víz alá, az embereknek ki kellett úszniuk. Kész röhej, de kinek volt akkor röhögni való kedve Fáj az ember szíve. ahogy nézi. hogy kapálóznak a bajtársai a Kubanyban és jajgatnak: — Segítsetek, húzzatok ki!... Kievickéltem, Gyagilját is kihúztam a szőke loboncánál fogva. Jó sokat ivott. nem 6ok hiányzott, hogy örökre benn maradjon a vízben. De csak életben maradtunk, és most már minden rendbe jött. Most itt vagyunk pihenőn Szuvorovszkajában. táncolunk az esti mulatságokon, meg-zo-ongatjuk a lányokat, pálinkát nyakalunk. Így azért el lehet éldegélni. Milyen az ellátás és a rend a kórházban? Minél elebb gyógyulj meg, és gyere nagyon hiányzol nekem, a cimborák is emlegetnek. Mihamarabb várom a válaszod. Mély tisztelegte} Sz. Polovivkin. ARTYOM VESZJOLIJ Amikor 1981-ben Arkagyij Rajkin betöltötte hetvenedik életévét, háromezer üdvözlő levelet és kétezer táviratot kapott. Rajkin népszerűségéről beszélni nem más, mint megerősíteni egy nyilvánvaló tényt. Rajkin fellépéseikor mindig több a néző, mint amennyi jegy a pénztárban kapható. Kezdődik az előadás. A színész kimegy a színpadra. Elegáns, szigorú tekintetű, komoly. Bizalmas-egyszerűen fordul a nézőkhöz, és semmi nem utal arra, hogy meg akarja őket nevettetni. Ellenkezőleg: tompa, fátyolos hangja halk, visszafogottan izgatott: — Amikor először léptem a színpadra, sokan önök közül még a világon se voltak, s én vártam magukat. Vártam, hogy megszülessenek, felnőjenek annyira, hogy elbeszélgethessünk egymással. Idejöttek, várják a szavaimat, de tévednek, nekem nincsenek szavaim. Azokat önök hozták magukkal. Az idő szülte őket. s kitörtek vasv félénken kibújtak az önök szívéből. És ha én kiejtem e szavakat, önök nevetnek vagy szomorkodnak. A művészet valószínűleg csak szikra. mely a villamoskisüléshez hasonlóan egyik pólusról a másikra száll. S ha nem várják, ha nem tud hova szállni — ki 6e repül. S néhány perc múlva úgy fognak nevetni a bürokratán, a fecsegő emberen, a képmutatón, hogy a könnyük is kicsordul. S éppen ebben a pillanatban hallanak egy dühös-keserű rajkini mondást : „Elnézést kérek az iróniáért." S a színész makacsul visszavezeti a nézőt fő gondolatához, kiindulópontjához: nem egyszerűen nevettetni akar. Azt szeretné, ha a társalgás minden résztvevője állampolgári haraggal töltődne fel mindennel szemben, ami külön-külön minden egyes embert, de az egész társadalmat is gúzsba köti. Ilyen Rajkin a színpadon. Na és azon kívül? Rajkint nem lehet a sztereotípiákba gyömöszölni. Ő megint csak egyszerű, bizalmas és mérhetetlenül komoly. Azt mondja: — A nézőtér reagálásából — én sokat utazom az országban — azt látom, hogy az embereket mindenütt ugyanazok a gondok, jelenségek foglalkoztatják. S e jelenségek állampolgári jellegűek. Ma a művészetben mindenkit eszerint mérnek. Lehet mesterien játszani a hegedűn, de az előadónak mindig pontosan tudnia kell: miért megy ki a színpadra: Megmutatni önmagát, vagy segíteni az embereket abban, hogv többet és fontosabbakat tudjanak? A „mi végett", ha úgy tetszik, minden művészet alapja. S ez a szatirikus műfajra még inkább vonatkozik. — A szatíra — éles fegyver. Az az aforizma, hogy „a nevetés öl" sok évszázada született. De én gyökeres különbséget látok az elmúlt évszázadokban és a mai szocialista társadalomban élő. a szatíra műfaiában tevékenykedő művészek között. Igen, a nagv. a kiváló szatíra célpontja — gondoljunk Arisztophanészre, Swiftre. Gogolra — mindig is az emberek és a társadalmi formációk hibája, hiányossága volt. Akarva, nem akarva, a múlt nagv szatirikusai éppúgy, mint e műfajnak a burzsoá országokban élő mai mesterei, feltétlenül saját társadalmunknak az ügyészei: vádlói annak a társadalmi rendszernek, amely eltorzítja, megnyomorítja az ember egyéniségét, személyiségét. Más a helyzet az olyan szatirikusok esetében, akik elvileg más társadalmi rendszerben tevékenykednek. A szocialista ál'am mindenek fölötti érdeke, hogy ál'amoolgárai szellemileg egészségesek legyenek. Ebből következik a művész feladata: segíteni az államot e küldetése teljesítésében. Rajkin színháza több mint negyven éve működik. Ez idő alatt a színész ezernél is több színpadi figurát teremtett. S bár közülük néhány csupán 2—3 perces előadásban keit életre, mindegyikük általános jellem, és — a szatíra szabályai szerint — „antihős" volt. Vannak köztük bürokraták, karrieristák, sőt egyszerűen buta, korlátolt emberek is. Eltűnnek-e, ha pellengérre állítja őket? Mit tehet egyáltalán a szatíra az élet visszásságai ellen? — A művészet nem rögtön hat az életre. Viszont erős hatást gyakorol a közvelemenyre, formálja azt. Éppen ezért én a művészetet, s benne a magam szerepét — társadalmi tevekenysegnek tartom. Mély meggyőződésem, hogy a szatirikus — propagandista, mert kritizálva ugyan, de a jobbítást, a javulást sürgeti. A jóságra, az igazságosságra, az emberségessegre szólítva azokat a tulajdonságokat segíti megerősíteni, amelyeket a szocialista társadalom fejleszt ki állampolgáraiban. Aki Raj kint legalább egyszer látta a színpadon, tudja, milyen könnyen hódítja meg a közönséget. Vele együtt nevet, jön indulatba, s úgy irányítja érzelmeit, mint tapasztalt karmester a zenekart. Ez csak akkor történhet meg, ha a néző nem szemlélő, hanem partner, ha kölcsönösen érdeklődésre számot tartó témáról folyik a beszélgetés. Honnan meríti a színész a közönséggel való beszélgetéseinek a tárgyát, honnan „mesterkedj" össze szereplőit? — Valószínűleg sablonosnak tűnik a válaszom: az élet mindig szolgáltat valamit, s mi csak „feldolgozzuk" őket. Egy színháznak tíz év alatt kialakul a saját szerzői köre. Előfordul, hogy mi ajánlunk egy-egy témái az irodalmároknak, s van úgy, hogy ők nekünk. A harmadik lehetőség: a mű közös megfigyeléseinkből, tapasztalatainkból születik meg. De kiindulópontunk mindig ugyanaz: a színháznak az ország gondjaival, szükségleteivel kell együtt élnie. Sok ötletet merítünk a nézők leveleiből, az újságcikkekből is. A legfontosabb mégis a saját szemünk, fülünk, szívünk. A művész hazájának állampolgára, vagy mint Gorkij állapította meg igen pontosan : „saját korának érzékelője". Szatirikus hősei leggyakrabban olyanok, akiket „negatív hősöknek" nevezünk. A színész soha nem sajnálja a szereplőit? Rajkin elmosolyodik: — Már hogyne sajnálná? Elég sokszor sajnálom őket. Volt egy Pantyuhov nevű „hősöm". Ez a kocavezető úgv gondolta hogv az ő rendkívüli tudományos felkészültsége f.,a befogók négyzetének összege . . . stb.") lehetővé teszi, hogy egy tekintélyes tudományos intézményt irányítson, és javasolhassa munkatársainak, hogy a félvezetők kutatásáról térjenek át az „egészvezetőkre", avagy azt a célt tűzze eléjük, hogy a „gyengeáramot változtassák erőssé". Groteszk helyzet? Kétségtelenül. Pantyuhov rettenetesen nevetséges. Gyűlöltem, de együtt is éreztem vele, hiszen sajnálatra méltó karrierista, nagyon szerencsétlen ember, mert nem azt csinálja, amire képes. — Mellesleg — folytatja Rajkin — mára az én Pantyuhovom már kiöregedett: országunkban most már megkövetelik a vezetőtől, hogy mindenben jártas, döntőképes legyen, s az ilyen Pantyuhovokat kivonják a forgalomból. örvendetes, hogy nálunk kiöregednek a szatíra ..hősei". És szeretném hinni, hogy ebben a művészetnek, is szerepe van. A szírész-elő-«dó az élet negatív do'gaiva! log'alkorik. Ennek ellenére optimista-e? — Erre a kérdésre Rajkin határozott „kétségkivür'-lel válaszol. — Másképpen — teszi hozzá — semmi értelme sem volna a munkámnak, az életemnek. IVE1TA KNYAZÉVA