Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

8 Szombat, 1982. októfcer 9. Öngyújtó Fellegzargató vadóc szelek nyargalásztak a hideg márciusi délelőttön, amikor Paku Pál és felesége kiment a piacra. Jobbacska gúnyát vettek föl, nehogy megszólják őket az ismerősök, meg aztán a féderes kocsin járó parasztok is nagyobb bizalommal voltak azokhoz, akik nem úgy néztek ki, mint az énekes koldus. Az asszony nem várt a szerencsére, hanem fölajánlotta ennek a gazdánénak, meg annak is, hogy egy kis tejért, avas szalonnáért kimosná az összegyűlt szennyest. Az ember nem tudott ilyen lenni. Beállt a köpködő placcon ácsorgók közé, hátha nelu is intenek majd. Azt várhatta. Ha föltűnt valamelyik gazda kocsija, egyszerre hárman is iparkodtak elébe kuncsorogni. Az meg elnézett a fejük fölött, s meghúzva a gyeplöt, saját em-' bereit kereste a pusmogó bolyban. A harminc-negyven holdasok úgy voltak vele, inkább megadják az egytízet, de azért dolgozzon is meg a napszámos. Azt vallották, hogy aki olcsón vállal, annak a munkája se ér egy hajító fát, annak csak az a fontos, hogy a nap meg ne álljon. Pakut senki nem kereste. Ismerték már, neki magas bér kellett volna, mégis kicentizte a napot. Ha lement a nap. ®gy percig se kapalt tovább, hiába mondták neki, hogy haladjon ki legalább a sor végéig. Vállára vetette a szerszámot, és irány hazafelé. Persze, hogy utánakiáltották, másnap maradjon is otthon. Így aztán tavaszra kelvén mindig kifogyott héjából a kenyér, ellenben meggyűlt a bai. s az asszonnyal megszaporodott a haragszomrád. A gyerekeket szokás szerint kicsapták az utcára. Csak ketten voltak egyelőre, a cimborák még nem jelentkeztek. Hiába kergetőztek a napos oldalon, mihelyt megálltak, vacogott a foguk. Még erőlködött a fél, a nap is fázott «L. szürkéskék égen. Ha . néha ki-kivillantotta is fényes ábrázatát, mindjárt bebújt egy felhőpokróc alá, és borult hideg maradt utána. Miska, mint a fázós veréb, enyhelyre húzódott, és nyalta bánatosan az orra alját Alig látszott ki a földből, s nem sok életrevalóság nézett ki belőle. Palcsi ellenben ott topogott Balog sanyiék kapuja előtt, s egy sárgaréz öngyújtót szorongatott a markában. Az asztalfiókban lelte a szögek, drótok, spárgák közt, és zsebbe süllyesztette. Egyelőre nem tudott vele mit kezdeni, csak időnként előhúzta és nézegette. Volt ugyan rajta szikrát csiholó recés kerék, de a kanóc kormos vége szárazon kandikált ki a lyukból, s persze tűzkő is hiányzott belőle. Ügy őrizte, mint valami kincset, és alig várta, hogy megmutathassa a komájának. Nem győzte kivárni, s be akart menni hozzájuk. Elérte a kilincset, ám hiába csimpaszkodott rá. nem engedett. Csüggedten abbahagyta a próbálkozást. Odament Miskához, s addig piszkálta, míg a kis „búbánat" vernyákolni nem kezdett. Megint elővette a fényes szerzeményt és azon spekulált, hogyan tudna életet verni bele. Nézd, mi van nekem I — üvöltött fel, amikor Sanyi kicsörtetett hozzájuk. Palcsi a tenyerén tartotta az öngyújtót, s feszítette a büszkeség, hogy a komának tágra nyílt a szeme. — ÉR? — Nem, de... Sanyi elhúzta a száját, le gy intett: — Akkor mit ér? — Némi tanácstalanság után támadt egy ötlete; — Bejössz mihozzánk? — «#ordult Pálosihoz. — Minek? — Csak. Miskát az utcán hagyták, s benyomultak Balogékhoz. Palcsit szokatlan meleg csapta meg, ami eleinte jólesett átfázott tagjainak, de csakhamar bírhatatianná vált. Amíg Sanyi térültfordult és a konyhában keresett valamit, őt a kemencepadkára ültették, hogy maradjon csendben. A nagyanyó az ajtó mögötti ágyon nyöszörgött, rá mutogatott ujját szája elé téve Sanyi anyja. Az öregasszony egész télen beteg volt, neki kellett még ilyenkor is fölfűteni a búbost. Sanyi megragadta Palcsin a kabátot: — Gyere! Hátraiszkoltak a kertbe, ahol akkora szalmakazal tornyosult, hogy vetekedett a ház gerincével. Ebből fűtöttek a betegre. Sanyi kinyitotta a markát; — Látod? Piros fejű gyufaszálak lapultak benne, amelyek falon, kövön, vagy akár cipőtalpon is meggyulladtak. — Add csak ide! — kapkodott Sanyi. — Mit? — Az öngyújtót. — Hogyisne. — Meggyújtjuk. — Mit? — Hát az öngyújtót. Ügy jó, ha ég. Palcsi nem volt hajlandó. Minthogy azonban őt is elkapta az izgalom, odatartotta Sanyinak a szerkentyűt. Az egy cserépen végighúzta a masinát, ám a szél, mintha haragra gerjedt volna e művelet láttán, még csírájában megölte a lángot. Szétnéztek, hol nem fúj annyira. Lehúzódtak az ól hátuljához — ott sem sikerült. Hátat fordítottak az orkánnak, ám hiába. Kibaktattak a mezsgyefalak szögletébe, ahol olyan vad lökést kaptak, hogy pucoltak ám viszdzafelé. Már csak két szál gyufájuk maradt. Tanakodni kezdtek. Az nem lehet, hogy két ekkora észen, mint az övék. kifogjon a tavasz szárnycsattogása. Lükék vagyunk — élénkült föl Sanyi. — Menjünk a kazalhoz, ott nem fújja el. Rohantak, de a szél bőszen útjukat akarta állni. Ekkor pattant ki palcsiból a megoldás: — Fúrjunk lyukat a szalmába! — Jó. Nekifogtak. Tépték, cibálták a megülepedett kazalt, s csakhamar jókora üreget mélyítettek. — Most sikerül, az biztos — így Sanyi. — Mondtam, ugye — hencegett Palcsi. — Tartsad! — lihegett Sanyi. — Gyújtsad! — sürgette Palcsi. és remegett a keze. Sercent a gyufa, s nagy örömükre csakugyan megmaradt végén a láng. Igen ám, de nem a kanócba kapaszkodott, hanem egy csüngő szalmaszálba, amelyen egy szempillantás alatt fölosont. s recsegő, cikázó, pattogó tűzbe borította a lyuk belsejét. Dermedten álltak, s arcuk fénylett a váratlan örömtől. A rémület csak akkor fogta el őket, amikor a kazal egész belseje lángba borult, s egy hatalmas piros csóva kivágódott oldalra. majdnem a Palcsiék házáig. A szemükben fölizzott a kétségbeesés, amint megkövülten hátráltak az elszabadult pokol forrósága elől. Sanyi nagynehezen felocsúdott, s két kézzel markolva a földön összegvűlt löreket. eszeveszetten dobálta az Immár Irtóztatóvá nőtt tűzb«*. hogv eloltsa. Csak' azt érte el. hogv még vadabbul sistergett és csankodva nvaldosott minden irányba, a szél kénte-kedve szerint. Torkukban verő sztwej rohantak a kertattónak, ahol Sanyi hasravápódott. — Vártál. Palcsi! — kiáltotta. — Várlál meg! A kedves, jó koma persze rá se hederített. Hanv-tthomlok menekült az utcára Elkapta a még mindig sütkérező öccse gramancát és vonszolta magával. Otthon beliheetek a szobába, s leültek illedelmesen. Miskának nem tetszett ugyan, hogy a bátyja magához szorítja, de azért nyugton maradt. Ö még nem tudott semmit, csak Walesi hallotta, vagy hallani vélte a rémületes pattogást, ami bekergette. — Tűz van] — hallatszott be az utcáról. — Oltani emberek! — ordította valaki olyan erővel, hogy Miska is megijedt. A máskor csendes utca megtelt futkosó, kiáltozó, csörömpölő népekkel. Az ablakon át látni lehetett a vasvillával, vödörrel igyekvő sokaságot. Később félreverték a harangot, s nagy zörgéssel odarobogott a tűzoltóság is a szivattyús fecskendővel. Kivágódott az ajtó, s szinte beesett rajta az apjuk. Csak annyit kérdezett, hogy „voltatok-e Balogéknál", de választ sem várva kabátot cserélt és eltűnt. Palcsi megnyugodott. Nem tudhatja senki, hogy mit csináltak, különben elővette volna az apja. De elszaladt, s nem látszott mérgesnek. Azt persze nem is gyanította, hogy az anyja már kint jajveszékel az utcai kispadon. Mihelyt a piacon hírét vette a tűznek, és hogy Balogéknál ég a kazal, kis híján összeesett. Biztosra vette, hogy abban az ő Palcsi fiának a keze is benne van. Ügy támogatták haza. Miközben fogta a fejét és az égnek imádkozott, azon törte a fejét, hogyan védje meg a gyerekét. Mert az apja, aki soha nem nézi hova üt, nyomorékká verheti. Azzal most nem is gondolt, hogy nekik kell megfizetniük a kárt, csak a gyerektől akarta elhárítani a veszedelmet. Közben elhamvadt a tűz, és újra csend lett odakint. Palcsiból már-már elpárolgott a félelem, amikor belépett — egy csendőr. Kakastolla fölért a gerendáig. és minden csillogott rajta. Ügy nézett Palcsira, hogy nevetett a szeme. — Szereted a cukrot? — kérdezte. — Szeretem hát — mondta Palcsi fölvidámodva, és nyúlt a stanicli felé. Ekkor léptek be a szülei, s apjának vasvillaszeme elvette a bátorságát. A csendőr a hóna alá nyúlt, és fölültette a padkára. — És most beszélgessünk — mondta szeliden. — Mondd el kisöreg, hogyan csináltátok. Palcsi nem értette, — Ki gyújtotta föl a kazalt, Sanyi, vagy te? — Öööö ..., hát Sanyi. A csendőr megfogta kardjának bojtját, s odatartotta Palcsinak; — Mintha ez volna a kazal. Mutasd, hogy gyújtottad meg. — Nem én ... — Sanyi azt mondta, te voltál. ' Nem mentek semmire. A csendőr távozott, majd később megint visszajött, és azt mondta: — A gyereket ne bántsák. Ha még egyszer ilyet csinál," velem gyűlik meg a baja. — És csörtetett kifelé. Pakuné kikísérte, aztán mindketten visszajöttek. A csendőr szigorúan szólt a nvújtófát markolászó Paku Pálhoz: — Tegye csak le! A gyereket magammal viszem. Majd én ellátom a baját. Holnap hazajöhet. Palcsi boldogan dugta kezét a csendőr markába. Miután elmentek. Paku nagyot fújtatva megszólalt: — Te csináltad? — Hagyjam, hogy agvonverd' Ha lecsillapodsz, elengedik. Majd én elverem rajta a port. El én, majd meglátod. Néztek egymásra elszántan. Az ember fordult el hamarabb. F. NAGY ISTVÁN „Rómáról jut eszembe..." Az Ara Coeli-templom lépcsőinek legendája A templom nevéhez legenda, lépcsőihez szomorú történet fűződik. Nézzük mindkettőt. Közel az előbbi fejezetben említett Marcus Aurelius-szoborhoz, a Kapitólium-dombján találjuk az „Ég oltára Máriatemplomot". Itt, az egvkori fellegváron jósolta meg állítólag a Szibilla Augustus császárnak Krisztus eljövetelét Ez volt a Kapitólium legmagasabb pontja, tehát e fellegvára. . „ég oltára". 574 táján már réginek tartották, ekkor görög szerzetesek tulajdonában volt, mid a X. században a benedekrendieké lett. most pedig a franciskánusoké. A középkorban szinte Rómának második fóruma lett; itt tárgyalták meg a városatyák a közügyeket, itt szólt Anjou Károly a rómaiakhoz, a pápapárti gvelfelr itt szőttek összeesküvést VII. Henrik ellen. A templom 122 meredek lépcsőjén elsőnek a klasszikus Rómát visszaálmodó Cola di Rienzo ment fel, aki itt halálát lelte. De ezen a véres, egv ember halálát okozta eseményen kívül van egv másik is, egv kegyetlen, sok ember halálát okozó, amely 1600 táján történt. Az említett hatalmas templomlépcsőt régen, meleg nvári éjszakákon az áruikat Rómába hozó falusi parasztok szálláshelyéül használták, itt táboroztak le. A XVII. században a templomhoz közel lakott egv bizonyos Caffarelli herceg a családjával, akinek ősei V. Henrik császártól kapták azt a földet, ahol a palotájuk felépült A parasztok éjjeli letáborozása idegesítette a herceget aki megparancsolta szolgáinak, hogy egyszersmindenkorra vessenek véget ennek. De hiába volt minden fáradozásuk. Minden éjjel „letisztították" a szolgák a lépcsőt, de mire a lépcső aljához értek. fent újra megtöltötték a hívatlan vendégek. A herceg látta, hogy ezzel nem megy semmire, és ekkor hatásos, de igen brutális eszközhöz folyamodott. Néhány éjjel nem zavartatta el a parasztokat, akik azt hitték békességben hagyják őket. Egyszercsak álmukból hirtelen felriadtak. Caffarelli megparancsolta szolgáinak, hogy töltse^ nek meg hordókat kövekkel, és amikor a vándorok békésen aludtak, kiadta a parancsot, hogy gurítsák le a lépcső tetejéről a kövekkel megtöltött hordókat. A hordók minél lejjebb gurultak, annál nagyobb svungot vettek és mindazok, akik nem tudtak elmenekülni, halálukat lelték a lépcsőkön. Rengeteg halottja és sebesültje volt ennek a Caffarelli által „törvényesnek" gondolt „tulajdonvédelemnek". Mindazonáltal a kegyetlen ember elérte célját, mert a tragikus éjszaka után a lépcsőn soha. senki nem kívánt aludni. Azóta szent lépcsőnek nyilvánítják és van, aki térden kúszva teszi meg az utat, hogy a templomba belépjen. TIMARNÉ MAKKÁR ERZSÉBET PEREI ZOLTÁN METSZETE Kiss Benedek Szindbád meséiből Sült tökkel várt reám a drága, s mire a villamos megvitt. kihűlt. Hogv mégse szeressük egymást hiába, akadt egy darab kacsasült, meleg fürdőt vettem utána, beszéltünk erről-arról hosszan, kávét ittunk, rumot is hoztam macskásan dorombolt a cserépkályha. s öbleiből mikor el-kihaióztam. az erkélyre csaoódó sós léghuzatban fáklyaláng verdesett vagv pongyolája — mindegy volt már... A tél ködöt petézett, s utánam, szegény, máris úgy nézett, mint aki vissza-nem-térő hajómat várja. Ez a mese. nemes barátaim! S mi történt valóban? Megtréfál bennünket olvkor a Dzsinn! Halljátok. ím: Nem ülfem én halómba: dorombol macskásan most is a kálvha. mert ott-feledkeztem — nála .., 0 I