Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

8 WLL'DM. MAGAZIN Szombat, 1982. október 30. Levél a Kikötőből A kkor már két hete álltunk a Kikötőben. Az ég sárga volt. mint a sivatag, és a •zemünk szomlan Dusztult. Leg­alább negyven fok. mondta Pe­mete és dugott. Snóbli. Nvertél. A képeslnpkék vízbe köpött. Hazu­dik a lé is. Amikor lekötöttünk, mondták, ott vannak a barzsák. indíts ha­za. De alacsony a víz. Elvitte egv kisebb merülésű haló az uszálya­inkat Két hete állunk a Kikö­tőben. Nem vagyunk ló üzlet. Mi­re ránk kerül a sor. elnyerem Pemete összes Dénzét. Talán. Alacsony a víz. A tengeri haiók horgonyra kényszerültek. Kikötő — kettős őrség, vizsgálatok, dög­unalom. Ha lehetne, se fényké­pezné senki. Kimenő. Ivászatok. Ulti. lórum, snóbli. Híd. Összeköti ezt az egészet azzal, ami nincs. ra FFittak — a haiósok utakból összeálló életének mérföldkövei — hidak — aranvhidak — és a hídfő másik oldalán égi óránk csak egv úiabb naoot számlál, egv otthon nélkülünk eltelt hiábavaló naDOt — hidak — szemeinkből a kedvesig ívelő hidak, amelyeken át naoonta hazaszaladunk el nem küldött leveleinket szorongatva — szeretsz még? — álomhidak — álomölelések. Esténként, ha feltámad a oarti szél, megélénkül a vérünk: viha­rokhoz szokott lábunk táncolni viszi gondolataink kisértetét Ott­hon ki táncol nélkülünk? Kivel táncolnak nélkülünk? Besöpröm a pénzt. legalább hívi meg egv oo­fa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, vizsgálatok, kikötő. ra Kikötők — tekintetünk házakba ütközik, megtorpan. a víz aka­dálvtalanságát vágyja — hangunk, amit meg edzett a szél. szavak, amik ugvanazt ielentik. és még­sem visszafogva — áhítat, lépé­seink áhítata — lépéseink tétova­sága a biztos talajon — kocsmák, ahol ugvanazt mondluk annvi nvelven a víz ősközösségébe forr­va. Aztán tíz óra. a Kikötőben éi­fél. és hazamegyünk. Zártan, fe­gyelmezetten dülöngélünk, lesza­kadni. nőhöz menni itt nem ta­nácsos. Villog a Hold a szemek­ben, ahogv az indulat villogtat­ná a késeken. Pemete menetköz­ben a vállamra dől. elalszik, lén­tei hozzámigazodnak, motvoe. ál­mában talán hidat épít Országok — országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országokat ielentik — országok — különbségüket csuDán az adia. hogvan vették el a kötelünket, és miiven Dénznemben kapjuk a na­pidíjat — miiven hosszú a híd. ami hazavezet. Aznap leszakadtam mégis, egyedül mentem haza, Blanche kérte, maradiak vele. Nem fél­tem. szemében csak magamat lát­tam. megtisztulva. Egv pillanatra zavaros lett a tekintete, összebor­zolta vágva — de aztán csende­sen pihegett az idegenszagú éj­szakában. s a csillagok pislákol­tak szemében. Néztem, szeretni kéne talán, a Lánvra gondoltam aki azt ígérte, várni fog. s felhor­zsolta az uiiaimat a simogatás ra Sziklák—sziklák, amik megke­ményítik a mozdulatokat — szik­lák. amik felhorzsoüák a tekin­tetet — sziklák, amik lathatatla­nul mállanak a kielégítetlen vá­gyak forróságában — sziklák, s csak a magányuk miénk, eluta­sító durva pajzsként. Ottani idő szerint fél négvkor indultam vissza a hajóra. Szepa­rát, uszálvok. rakomány nélkül ahogv a pontonról imbolyogtunk el — haió jön! — s vissza — kösd meg hátul is. Nem volt sem­mi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat. Nem féltem, dudorász­tam magamban s a nótácska nem verődött vissza semmiről. Ami­kor beugrottam a hajóra, felléle­geztem mégis. Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres literes Johnny Walker és a Red Label. A kétli­teres Black & White üvegében még kotyogott egv kis löttv. de a Pemete. ahogy meglátott ki­vágta a vízbe. Megszédültem — úira gyerek voltam egv pillanatig —. álltam a magas labilis létrán — ne mo­zogl. mondta nagyapám. le ne ess — egész életünk zuhanás a semmiből a semmibe. Itt állok a létrán, itt felejtődtem a Kikötő­ben, és csak egyetlen ember tud rólam, egyetlen ember tud lese­gíteni. egvetlen ember tudia. mi­iven labilis a létra alattunk. Az érzések védőhálóiából a közöny pókja kirágta a keresztszálakat — s nem tudom mi lesz. mert zuha­nok. nem keresztbe esem. csak üt rajtam egvet a háló. ahogv ke­resztülvágódok a réseken. Egész úton nem vásároltam semmit, csak Anvámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anvám azt mondta, vigyek neki whiskvt. sokat, be­szélgetni akar velem, de másképp már nem tud. csak ha a whiskv segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már az a beszélgetés . .. hiszen én sem hiszem most már. hogv azért maradtam egvedül. mert egész ember tudok lenni igazolás nélkül. Bizonyítani akartam, ma­gyarázkodni — esténként elkép­zeltem. miiven lesz — legalább ennvit igazolni kellett volna be­lőlem: már csak nekem maradt meg szépnek öregségére, és örö­münk egv-egv hónapos volt. há­romszor akkora kihagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó al­kalom hazugság nélkül lehántani a megkocsonvásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gye­rek voltam, és éreztük egymást. 0 fejét. Okapi elhánvta magát. Tábla elaludt — csak a Golvó kezdett el káromkodni, és nagv pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mondtam, kifizetitek, és nem csinálok bal­hét. Nem fogja megtudni senki, csak hagyjatok, és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam. alig tudtam elkapni a fejemet, ahogv a Golvó megpróbált leköpni, úav káromkodott, hogv öreg. nyugdí­jas fedélzetmesterek szájtátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, fröcsögte, sajnálod, te... Még akkor sem ütöttem meg. tudta ő is. hogv a turnuspi­henőkön is dolgozom, csak ne kelljen otthon lennem, olvankor nem is nagyon iszom. Megfordul­tam. vetkőzni kezdtem, és csen­desen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magamnak, nem vettem tökgvalut. meg kisfeiszét. csak mert olcsó, és kvarcórákat sem zsákszámra. Megpattant ben­nem valami, mintha léket hasított volna belém a csendes aliassággal kipattanó rugóskés. Villámgyorsan fordultam meg. ugrottam, és ütöt­tem is. gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé, a Golvó felbukott székestül, orrából dőlt a vér. Az úiabb ocs­mánvságok miatt már ugrottam volna megint de a Bulldog lefo­gott. és segített neki a Pemete is. ahogv dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogv kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Go­lyó. Alulról felfelé ütött, két kéz­zel. iszonvú erővel, és vérbe bo­rult előttem a világ. ra Partok — közeli partok, de könnvbelábad .a szem. és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látiuk a partokat a távoliakat — és fut a szem. lelas­sul az időtlen idő — távoli par­tok közelsége kényszerít bennün­ket hazatérni. Szép volt. fiúk. tapsoltam ne­kik egv kicsit a Kikötőt meg­úsztam. benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké. oké. ne haragudjak, a Pemete lehajtotta Cselényi István Gábor: A dolgok belseje vakságát benned oldja feü néma de benned énekel nem tartja foglyul bénaság feltépi börtönaitaiát van de csak benned létezik ad szeret hazaérkezik benned lesz szó és gondolat felölti emberarcodat a föld tebenned vár vetésre a szerszám téged vár kezébe benned kezd alkotni a géo csak benned lángol ami széo a víz tebenned oltja szomját a tenger tebenned bont vitorlát jóllakik benned a kenvér életed megfér tenyerén te vagy a dolgok belseje a tárgyak fölnyíló szeme a világ sorsa válladon fenséges kínzó hatalom Otthon — távoli partok közel­ségét álmodjuk hazánkra — hidak — mérföldkövek — aranvhidak — órák — kikötő — kocsma — té­tova léptek — csók — megérkez­tünk. Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó sírt. amikor kihajóztak. Kezet fogtunk. Vonattal jöttem haza. csendes biztonsággal hajigáltam ki a whis­kysüvegeket az ablakon. Vettek vagv kétszerannvit amennyit megittak, a vonat sokáig állt az állomáson, elküldtem őket. ne búcsúzkodjanak. Egv ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgo­kat. ezért is verhetett meg az a fiatal srác. akit a Lánvnál talál­tam. merthogy későbbre vártak. Minden szabad időmet a parton töltöm, ha a Golvóék meelátnak. tisztelegnek, a lobogóval, olvankor feltartom a iobb öklömet, a Pe­mete is. mindig üres snóblit mu­tatok neki. s bármennyit dug úgy csinál, mintha én nvernék. DEAK MÖR Futamok . Mosoly A szál szögletében kuporgott Éppen, hogy megszületett. Körbekémlelt. Sehol egv könnycsepp, sehol egy szúrós iai. Nagyot nyújtózott és szétterült. Édeskésen, hamiskásan, ö volt a nyájas türelem. Otromba társaira gondolt Itt volt a röhej. Csak úgy bugyogott belőle a butaság. És a szikár vihogás? Milyen visszataszító! Az életéhez torka-szakadtáig ragaszkodó hahota? Ugyan! Ezek mind pillanatnyi kitörések. De ő! Áz igen. Elragadó! Dc mit elragadó, elbűvölő! Hiszen ott van az a ... hogy-ós-híviák. na ja. a Mona Lisa. Az is csak azért van még mindig. mert őt ott bujkál valahol az ajka körül. Mona Lisa? Egyébként ki az? De a mosolya! Micsoda mosoly! Gondolataitól teljesen kivirult Boldog volt. s egyre jobban nyújtózkodott. Egyre tovább, egészen a fülig. És egy hűvös pillanatban lehervadt. A sértés A fonnyadt szilvalevél tétován himbálódzott. Maid puhán földet ért A giliszta ijedten rándult ösz­sze. — Mi ez? Üzenet? Távirat? De kitől? Miért? — tekergőzött a fa­levél körül. És ekkor észrevette a levélen gunnyasztó kukacot. — Gyönyörű! — ámult el a gi­liszta. — Gyönyörű! Bocsáss meg! Tudod, meglátni és megszeretni egy pillanat műve! Hamvas gyű­rűid megigéztek! , A kukac egykedvűen pislantott fel. — Mit heveskedsz! Ne a kül­sőmbe. hanem a lelkembe sze­ress! De itt. ti mind ilyenek vagytok! — Édesem! Ne kukacoskodj! Imádlak! Imádlak úgv. ahogy vagy! — Egvet mondhatok! Azt sem tudod, hogy hol áll a feied. es engem akarsz kábítani?! Kopj le! A giliszta döbbenten nézte a kukacot (azok a hamvas gvűrúk tulajdonképpen rém gusztustala­nok). A nyári aszály sem hatott rá ilyen kegyetlenül, mint ez a beképzelt kukac. — Féreg! Mit meg nem enged magának! Hogy én nem tudom, hogy hol áll a felem?! Maid hátulról előre nézett, és elölről vissza, miközben cinkosán egymásra kacsintott A szőnyeg Hatalmas roitjaival undorodva hessegette el a porcicákat. A parketta alázatos fénnyel pislantott fel. ' Megérkezett A valódi perzsa. i»r Nyamvadt spárga üdvözölte a fotel alól. A gyalázatos! Inkább göngvölődne össze! A valódi előtt! Hiszen ő a szőnyegek királya! — gondolta. Nyílt az ajtó... ... a szőnyeg lassan beitta a csizma hóiétól cuppogó nyomát És egyre többet nyílt az aitó. És egyre sűrűbben ivott Baracklevet. sört. bort. paradicsomlevest. Válogatás nélkül mindent, ami rálöttvent. Érezte, hogv a csomói lazulnak. Oroszlánsörénvű rojtja kopik. De még mindig ő volt. ö. az egyetlen valódi perzsa. És őt. az egyetlent, a valódit, a perzsát egy napon felnégyelték, lábtörlőnek. SZŰCS MARIANN — Anyuci! Dobd ide. légy szí­ves a sátorcövekes zacskót! — Lányom! Nem láttad a lám­pát, már semmit sem látok! — Igyekezzünk. igyekezzünk! Lefekvés előtt még a tengert is akarom látni! Siettek. Mozdulataikon lát­szott már az összeszokottság. A nők is férfi módra dolgoztak. Nem kapkodtak, ez volt már a harmadik sátorverésük. A sza­badság minden percét ki akarták használni. Először voltak így együtt, külföldi túrán. Görögország. Athén. Mindhár­muk álma. Zuhanyozás után ki a tenger­partra. Áhítattal ültek le a part sima fövenyére. Távolabb zúgott, morajlott, de lábaiknál a hullá­mok tarajosan játékos bukfencet vetve csendesedtek el. Elgondol­koztak. Az asszony rövid számvetést készített, mit. s hogyan osszon be. mert a hozott konzervek vé­szesen fogytak a csomagtérből. A pénzre is ügyelni kellett. Üres kézzel ajándék nélkül csak nem mehetnek haza. De érdemes volt kuporgatni, ez az út eddig is, oly gyönyörű. Hogy itt ülhet! Cüsodá­latos ! A lány a holnapi nap óráit számolta, osztotta, szorozta. A bédekkerekből még otthon kiírt programot úgyis végrehajtja. Ed­dig az úton is óramű pontosság­gal ment minden. Látni akar mindent amit előírt. Egy athéni kútnál — Apu! Felkészültél lelkileg mindenre? — Fel én testileg. Az Akropo­lisz alatt fogok éhen dögleni, ahogy programtervedet ismerem. — Na, persze. Te csak most is a hasaddal törődsz — szólt visz­sza megvetően. — Gyere Anyuci, csapjunk va­lamit Apu orra alá, mert képes lesz már itt agonizálni az éhség­től. Így évődtek de máris indultak a sátorhoz. mert ök is éhesek voltak, de jobb volt a férfinép­ségre kenni az evés imádatát. Az apa még egy pillantást ve­tett a hullámokra. Nagyot szip­pantott a sós tengeri levegőbpl. — Na. ezt is megértem. — Tudta, hogy holnap némi pihenés csak akkor lesz és addig, míg megcsodálnak egy szobrot, meg­állnak egy oszlopfő előtt, a szép­ségeket magukba szívják jó ala­posan. mert ide már többé visz­sza úgy sem jöhetnek. Vacsora után mély. álomtalan alvás következett. Az apát a hajnal már ismét a parton találta. Várta a napfelkel­tét. Amint az felkúszott az égre. és kikukkantott a távolabb levő partkiszögellés mögül, sugaraiból, vörös fénnyel átszőtt, csillogó, ap­ró tarajú mintás szőnyeget terí­tett a vízre, egészen a lábáig. — Egész életemben nem fo­gom elfelejteni — gondolta. Egy pár felvételt készített. Amígvisz­szaért a sátorhoz, már szikrázva égetett a nap. — Apu. nem hoznál egy kis vi­zet? — Már ugrok is — mondta, majd felkapta a hőszigetelt mű­anyag kannát, meg egy üveget. Mire megtalálta a csapot, az in­get is le kellett vennie. Először is ivott. Meglepődött a jéghideg víztől. Ez igen. morfondírozott. Éppen tele lett az ötliteres, mi­kor jött a férfi. Udvarias leszek. A másik üveget ráérek megtölte­ni. — Sir! Please! — és a továb­biakban már csak mutogatott. Beugrott a closed szó is hirtelen a klozettról. mert rájött a mehet­nék. de ezt most nem használ­hatta. — Úristen! Ha ez most elkezd itt nekem angolul gagyogni, vé­gem van — gondolta. Amaz csak a fejét rázta, nem szólva semmit. — Jól nézek ki! Itt fogunk egymásnak estig mutogatni. — Sprechen Sie Deutsch? — próbálkozott. Amaz csak nézett. — Bitté, nur nehmen Sie erste! — mondta most már eré­lyesebben. és a csapra mutatott megint. Az megint, de udvaria­san visszamutatott a csapra. — Hú. az anvád! — Mutatok én mindjárt egy olyan Karinthyt!, ha nem kezdesz hozzá, — Most már azért is csak Te fogsz előbb venni! Tüntetően el is fordult. Ez ku­ka vagy megnémult, nyelvtudá­som ily hatalmas halmazát hall­va. — Erre ki is húzta magát egy kissé. Nemsokára hallja az üve­gek koccanását, majd a vízcsobo­gást. — Hála annak a Magasságos­nak! — és visszafordult. A szeme előtt a csap alatt egy egyliteres. Márka-címkéiú üveg nyelte magába a vizet. A szava most neki állt el. — Maga . . . maga magyar? — kérdezte dadogva. — Igen. Miért? — A. semmi... semmi...! — de alig várta, hogy az távozzon. Vé­gül is robbanásszerűen tört ki belőle a röhögés, hogy könnyei csakúgy potyogtak. A sátorhoz érve. újra elfogta a röhögés. A nők csodálkozva néz­tek rá, vajon mi is történt vele. Mikor elmesélte, és vége lett a kollektív röhögésnek, lánya meg­szólalt: — Apu. ha haza érünk, nekilá­tunk egy intenzív nyelvtanulás­nak. Elindultak a városnézésre. TEMESVÁRI TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents