Délmagyarország, 1982. szeptember (72. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

10 I Szombat, 1982. szeptember 4. ZMO1 A város peremén A

z én generációm nem viselve magáts soha a szükség bélyegét. Nem járkált szemlesütve, mindig a fal mellé húzódva. Tarhonyát akkor eszik, ha bográcsos főzésre hívja a barátait, s nem heteken át, kényszerből, mert nincs más, mert nem telik másra. Nem hordjuk ruhánkon a salétromos fal szagát, s már anyánk sem görnyed a mosóteknő fölé. Kilakoltató háziurakról, gyárkapuk előtt ácsorgó munkanélküliekről csak olvasmányaink szólnak, a hitel szót mi nem a fűszeressel, hanem az OTP-vel párosítjuk. Cselédléocsőt csak filmen láttunk, a külvárosi nyomornegyedekről legfeljebb elképzelésünk van. De, tanár úr, kérem, mi készültünk! Ha kell, megírhatjuk a dolgozatot. A város peremén címűt! Mostanában gyakorta eszembe jut József Attila verse. „A város peremén, ahol élek" — kezdem idézni önkéntelenül, aztan gyorsan visszaszívom a vers folytatásának még a szándékát is . .. A város peremén, ahol élek, szádlemezeket ver a földbe egy gépóriás. A ház előtti féligkész járdát diáklányok söprögetik — nyilván az aszfaltterítő gépek számára készítik elő a terepet. Kicsit távolabb padlószőnyeg- és tapétacsíkokat keresgél egy fiatal nő az építési törmelékben. Csodálnivaló előrelátás: ő már tudja, hogy kiéghet a szőnyeg, szüksége lehet az azonos mintájú foltra. A ház mögötti betonúton bútorokkal megrakott teherautók, a nyitott ablakokon át ütvefúrók, barkácsgépek zaja „szűrődik" ki. Most még mindenki köszön mindenkinek, nem tudván, jövendő emeletszomszéddal vagy valamelyik szolgáltató vállalat szerelőjével futott-e össze a lépcsőházban. Idegen, látogató nemigen jár még errefelé, a postások bajban vannak, hiányoznak a levev lesládákról a lakók névcímkéi. Nem, ez nem a József Attila-i város pereme. Hétköznaplő emlékezetünk, lám, önkéntelenül korrigálja az irodalmi élményeket, kifejezések töltődnek meg új tartalommal. állandó jelzők, jellegzetes szóösszetételek tűnnek el a mindennapok nyelvhasználatából. Csorgó ereszcsatornák emléke. vizeskannák kongása pincelakások penészszaga hulló vakolatdarabok tompa puffanása kiséri bennem a vers keltette hangulatot — ezt a másikat, a mai városperemit friss festék- és ragasztószag, a meleg víz zubogása, a gázláng sistergése. A város peremén, ahol élek, ahol élsz, ahol élünk, már csak a kacsaláb hiányzik. (Pérsze hiányzik még a pad a játszótérről, s maga a játszótér is, de úgy, egyébként tényleg csak a kacsaláb .. .) A várost jó negyedkaréjban — a Tiszától a Kossuth Lajos sugárútig — új házak peremezik, és a körív folytatásán sincs mit szégyellnünk. Külváros, a József Attila-i értelemben? Hol van az már! Ném a nyomor, hanem a jólét költöztet fel embereket a padlástérbe; a szuterénben gázkazán fv^ti az autó köré a levegőt, meg ne fázzon szegény. Víz az udvarban — hadd pancsoljon a gyerek a betonmedencében. Illemhely emeletenként. Már tudniilik a magánház minden szintjén. A sarki fűszerest expressz ABC-nek hívják. Igaz. ami igaz, hitelt nem ad, csak 50 százalékos árengedményt. A sarkából dőlt ki a világ — de sokan kívánkozunk a város peremére! A klinkertéglás, rózsalugasos külvárosba, meg a liftesloggiásba, padlószőnyegesbe. Szerény becslésem szerint is minden harmadik szegedi: külvárosi lakos. Algyői sorházban él, rókusi tízemeletesben, mihályteleki társasházban. Nem ült bele a készbe — megdolgozott érte. Tán szidta közben a kereskedőket, mert a négy égtáj felől szedte össze az építőanyagot. Lehet, hogy eltüntethetetlen karcolás bántja szemét a fürdőkádon. Biztosan morog, mert a lift a költözködés idején nem használható. S micsoda borzasztóság! Nem lehet zöld fapácot kapni. Az autóbusz húszpercenként jár. Az élelniíszerQzletet most alapozzák. A bölcsőde negyedóra járásra van, a nagyobb gyerekeket sulibusz viszi a belvárosi iskolákba. Ugye, mások is így vannak ezzel? Én szeretem az efféle panaszkodást, külvárosi létünk értékváltozásának ez a legbiztosabb jele ... PALFY KATALIN A jó szerencsén túl... Konczek József Se körmök, se fogak Se körmök aranvhorgai. se fogak nulla-malmai, se feszülő embermagok, se felparázsló testzugok. se Zs.-nek barna őz-szeme, se V.-nek manóláb-keze. se Á.-nak árnyas dombjai nem tudták kimondani. hogy most is ugvanaz vagyok, hogy fémtükrödként villogok, hogy verset írni szinte fáj. mert nem kell írni. csak muszÉ Ágh István Reggeliznek a madarak Ez a korai ablak rám tár egy péter-páli hajnalt. madaraim kimaradtak az égből. akár telefonszámos naptáramból halottaim, kereszt +-re, minden madár a földön, billegős galamb sétál, a rigó hármakat ugrik, az a kis szeleburdi veréb is köztük szürkül, sürgős reggelizés, amíg teázgatok száz rózsaszín kukaccal lett feketébb az udvar, a macskakefe-sámli, aztán meg törpe párduc hátulról a galambra, micsoda kedves ragadozás! dúlás. ölés. falás, egészségetekre! föl a fára! s velük emésztenek a fák. de nagv békére van kilátás! harangszóig a szél is áll. M

ég a nyáron kaptam levelet Balatongyörökről, a Tatabányai Szénbányák Gyermeküdülőjéből. A tizenhárom éves fiam írt sebtiben egy levelet; a szerencsés megérkezésről, időjárásról, horgászszerencséjéről. A tábort magam is jól ismerem, nem egy esetben meghívtak a Győrökön üdülő gyerekek, felnőttek író-olvasó találkozóra. Ügy is mondhatnám, osztályon felüli ez a bányászüdülő: a koszt kitűnő, a beutaltak programja változatos. Erről tudósított fiam levele is. Mégsem szívesen használom a felsőfokú jelzőket, hiszen tudom: amit a györöki, hévízi, s más üdülőkben a bányászok és hozzátartozói megkapnak, nem ajándék, nem valamiféle állami plusz, esetleg Borbála-pengő. A pihenésért — s gyermekeink nyaralásáért is — maguk a beutaltak dolgoznak meg keményen, ötven héten át. S ez épp olyan természetes, mint ahogyan Péter szobatársai jószerével személyes ismerőseim. Linczmayer Jóska egy vértesalji kis bányászfaluból, a Gerecse tövében meghúzódó településről pedig Soltész Karcsi. Pontosabban: apjukat ismerem. Munkám nagyobbik részét a Vértesalján fészkelő Somlón végzem, ismerősöm az egész falu, s a közel egy évtized alatt már leszoktam a csodálkozásról: ezek a bányászok — ha a szükség úgy kívánja — karácsony, húsvét ünnepén a megszokott helyen várják a bányászjáratot: menni kell munkába, mert a nagyegyházi és a csordakúti akna vizes, s a hozzáértő kezekre nap mint nap szükség van ... öreg bányászok elbeszéléseiből tudom, hogy fontos volt a föld mélyébe leszállók részére a jószerencse. Mosolyogva emlegetik azt az időt, amikor a jószerencse először a munkaalkalomhoz kellett. S ha becsületesen végezték a robotot, megmaradt a munkájuk, olykor szép. máskor kevéske bérük, s a bányászok védszentjének napján. Borbála napján, pár • pengő jutalmat is kaptak a bányatulajdonosoktól. Hűségükért, mint mondták nekik, ám nekem az az érzésem, hogy az alázatosságukért. Vidám, szép ünnepségre volt lehetőség december 4-én —, emlegetik a régi öregek: „Nem is volt bányász. akinek ne lett volna egv ötvenliteres kis hordócskáin: ha jöttek az aggostyáni szőlősgazdák már hasonló hordókban hozták a jó veres bort, és kicseC

saknem ugyanabban az időben, amikor Radványi Géza kamaszhősei életre keltek a Valahol Európában című filmben, egv német író Amerikában — ma talán legismertebb, legnépszerűbb könyvén, a Jézus tanítványain — dolgozott, utolsó emigrációs éveiben. A világháborúban szétzilált Németország képét álmodta bele gyerekhőseibe. Újsütetű apostolai valami elemi erkölcs nevében ítélkeztek: fosztogattak és adakoztak ; s köröttük, az „önkéntes" adakozók és megajándékozottak sejraiban felvonultak a nácizmus — az ébredező új nácizmus — áldozatai és bűnrészesei. Ennek a sokszínű regénynek (amelynek súlyát-jelentőségét kétségtelen hiányosságai ellenére is kár lenne elvitatnunk) a színhelye Würzburg, a csúcsíves és barokk templomok ezerháromszáz éves városa, amelyet mindössze huszonöt perc alatt bombáztak le. Alighanem ez — s ami mögötte rejlik — volt Leonhard Frank életének egyik legnagyobb traumája. 1882. szeptember 4-én itt született, ebben a bajor városban ... „Élete a huszadik század viharos első felében élő harcos német író élete volt. Minden könyve lényének egy-egy tükörképe. Ifjú kora óta- részt vállalt olyan dolgokban, amelyek személyét nem érintették, és úgy véli, hogy az olyan Leonhard Frank születésének centenáriumán ember, aki nem így cselekszik, elveszti önbecsülését, ami egyenlő az erkölcsi öngyilkossággal." — Az öregkor küszöbéről maga az író tekint vissza így küzdelmes életútjára. Thomas Mann és Franz Kafka kortársa. Amannál hét évvel fiatalabb, emennél mindössze egy évvel idősebb. S noha életműve kétségtelenül nem ér fel az övék szintjére, közvetlen hatásában, olvasottságában talán mégis ő vezet. Asztalossegéd apa és a mindennapit bűvészmutatványokkal előteremtő anya negyedik gyermekeként született. A nyomor emléke, s elemi iskolai, szadista tanítójától elszenvedett sérelmei mindvégig ébren maradtak benne. Alighanem e forrásokból táplálkozott a kisemberek iránti részvéte, s az emberi megaláztatás, az elszabadult ösztönök és indulatok engesztelhetetlen gyűlölete. Kétkezi munkásként — még önnön lehetőségeit tapogatva — kezdte. Aztán öszszekuporgatott pénzecskéjével Münchenbe, az ottani festőakadémiára ment. A Stephanie művészkávéház forrongó bohémvilága volt igazi egyeteme ... Hátat fordítva első litográfiagyűjteményével aratott sikerének. huszonnyolc éves korában kezd írni. Szülővárosának kamaszhőseivel benépesített regényével, A rablóbandával egycsapásra nevet szerez. Megkapja a Fontane-ctfjat, s harmadik kötetéért. Az ember jó című novellafüzérért hamarosan a legnagyobb német íróknak kijáró kitüntetést. a Kleist-díjat is. De ennek nagy ára van. A novellák megírásakor az expresszionizmus szeretetvallása nevében a kisemberekkel együttérző, a társadalmi viszszásságokat kritikusan szemlélő, a szocializmus eszmevilágával rokonszenvező pacifista, későbbi antifasiszta író ekkor már Svájcban élt, önkéntes száműzetésben. Az első világháború évei ezek. S bár a húszas években visszatérhetett Berlinbe, Münchenbe; 1933-ban, a hitleri hatalomátvétel után az elsők között emigrál ismét. S míg könyveit otthon máglyára vetik, megjárja Svájcot, Angliát, Franciaországot (az utóbbiban internálják, koncentrációs táborba hurcolják), s végül Portugálián át szökik ki — annyi más írótársához hasonlóan — az Egyesült Államokba. Csak 1950-ben térhet vissza ismét. Mégis e termékeny író művészete a csúcsra éppen az otthontalanság éveiben ívelt. Korábbi regényei, elbeszélései közül már kiemelkedett a líraiságát, érzelmi beállítottságát leghívebben tükröző Kari és Anna, amelyet Thomas Mann „a német irodalom egyik legcsodálatosabb szerelmi történetének" nevezett; most pedig, a hontalanság gyökereit keresve igazi remekművet teremt. A Német novella — a Halál Velencében, a Mario és a varázsló e távoli rokona — valóságos látomás arról az erőszakról, amelyet a fasizmus a német népen elkövetett. Josepha bárónő és az inas méltatlan yiszonyában mintha valami mitikussá növesztett pók szőtte volna halálos hálóját, amelyben a tehetetlenül vergődő, önnön halálát siettető áldozatnak mindenképpen pusztulnia kell .. . 1950 után, végleges hazatelepedését követően, Leonhard Frankot a nagy íróknak kijáró tisztelet övezte. Ekkor, immár hetvenévesen készítette el végső számadását a Baloldalt dobog a szívem önéletrajzi regényében, amelynek hősével, Michaellal — saját alteregójával — megfogalmaztatta írói-emberi hitvallását is: „Hisz az emberben, mert hisz az ártatlan gyermek tekintetében." M. T. M. réltük..." A bor olcsó volt akkortájt, a Borbála-pénz pedig eppen elegendő arra, hogy egy napon legalább megfeledkezzen a bánvász a napi 12 órás robotról. Nem kaptak persze Borbálapengpt azok a tatabányai bányászok és bányászfeieségek, akik 1919 szeptember első napjaiban sztrájkot szerveztek, majd a csendőrök töltött fegyverei elé álltak. Ezeknek a hősöknek az emlékére minden szeptember első vasárnapján — az idén immár a 32. alkalommal — az egész ország köszönti és ünnepli bányászainkat. A bányászok élete ma már nem múlhat a szerencsén. S a bányászok öntudata a munkájukon alapszik. Ha nem így lenne, akkor miért viaskodtak volna az alföldi olajbányászok napokon. heteken át — életüket kockára téve — a pusztító tűzzel? A lyukói vájárok miért állítanának fel rekordot rekord után? S vaion József Attila egyik legszebb versét megalkotva miért éppen a bányászok konok hűségére gondolt: „És mindig újra nyitnák J a bánvászok az aknát. / amíg szívük dobog". Életem nagyobbik fele a bányászokhoz köt. Ma is köztük élek. Ezer és ezer történet ragad belém akaratlanul is. A bányászok élete. Az évtizedek megtanítottak szerénységre is. Ha azt kérdezik tőlem: ismered a bányászok életét? A válaszom nagyon rövid: sok bányász életét ismerem. Ám ez a pálya — legszívesebben élethivatást írnék! — új és új erőfeszítést kér művelőitől. Míg húsz-huszonöt évvel ezelőtt jószerével elegendő volt a jó bányásznak a fizikai erő. a vakmerőség, az elszántság. Ma? Az urán- vagy a szénbányász egyszemélyben technikus, géoész, villanyszerelő és geológus. Űj és még újabb gépek érkezését láthatom egy-egy aknaüzem udvarára. Legtöbb esetben már a külszínen megismerkednek a bánya munkásai ezekkel a sok milliót érő gépekkel. összeszerelésük, működtetésük komoly szellemi erőkifejtést kíván. Nem egy bányász még csak a .lapáttal és a csákánnyal kezdte vájáréletét. Ma angol, szovjet, lengyel, nyugatnémet gépekkel termeli ki a föld alatt a szenet, az uránt, a bauxitot. Meg kell tanulnia a gépek kezelését, mert odalenn már nem lehet, de nem is szabad tévedni ! Üjra és újra emlegetjük: vesztett háború után egy újjászülető ország elsőnek a bányászokhoz szólt: adjatok szenet, hogy meginduljanak a vonatok, hogy a kórházakban fekvő betegek meg ne fapvjanak. A bányászok — emlékeznünk kell erre! — bocskorra! a lábukon, egy-két szem sültkrumplival a tarisznyájukban adtak szenet. Majd újra egy történelmi sorscsapás: ellenforradalom. Vízzel árasztották el a bányákat. s fegyverrel lőttek azokra a bányászokra, akik a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívására elindultak szenet termelni. Mindezekre feltétlenül emlékeznünk kell. És a hatvanas évek elejére, mikor sokan úgv hitték: a bányászatnak — a szénbánvászatnak elsősorban — leáldozóban van a naoia. F.gy öreg bányász, akit Borsodból Tatabányára iránvított a sors. azt mondta: „Emlékezzen rá. hogy még az utolsó pillérekért is leásnak az unokáink ..." Ebben a gazdasági világzavargásban jószerével csak egy bizonyos: minden népnek, országnak meg kell becsülnie a föld mélyében rejtőző kincseket! Mi sem tehetünk mást. Ám ehhez elsősorban és elsőként azoknak kell megadni a tiszteletet, akik az ásványkincseket kibányásszák, a felszínre hozzák. S a megbecsülésben talán azok a levelek is benne vannak, melyeket a bányászfalvakból, -városokból, a Balaton-parti üdülésre utazó gyermekek, hozzátartozók írnak az otthoniaknak: „Szerencsésen megérkeztem ... A táborban igen kötött a program, de minden nagyon jó ... A kaja kitűnő ... öten vagyunk a szobában, köztük Linczmayer Jóska ... Az ajándékokat már megvettem ... Lehetőleg írjatok! ..." BARÁTH LAJOS