Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

4 Szombat, 1982. augusztus 14.' Áldozat a semmittevésnek U

gy hozta a szerencsém, hogy szakszervezeti jóindulatból Lillafüreden áldozhattam a semmittevésnek. Két hétig egyéb dolgom sem akadt, mint kódorogni, slukkolni az ózont és imádni Nap őfelségét. A büszke Palotaszálló függőkertjeinek sétányain rögzítődött a nézetem: nem lehet áradozni e kitárulkozó táj szépségeiről, badarság zengő erdeinket magasztalni, ha közben szót sem ejtünk az emberekről, akiktől Magyarország ez a kies vidék is. Mltagadás, gyönyörködtet a búbosbankák, lappantyúk, rigók hangja. A mohás kövek alól pompázó páfrány, a hangulatos rezeda, a bíborszínű kecskerágó látványa olyan a fáradt szemnek, mint a csodabalzsam. Megborzongat a Szeleta-barlang sötét hideget lehelő óriás torka, amely évmilliókkal ezelőtti emberősök lakhelyét idézi a képzeletnek. Jólesik dudorászó nemtörődömséggel ücsörögni fecsegő ezüstpatakok fölött a hűs homályban. Az egész fenséges természet azonban a favágókkal, szénégetőkkel, kőfejtőkkel együtt mondható igazán lélekemelóen izgalmasnak. Csak a néppel együtt vallhatjuk magunkénak ezt a tenyérnyi hazát, amely, a költő fogalmazásában, „gyermekeinknek éltet, nekünk végnyugtot ád". Itt kell küszködnünk, hogy boldoguljunk valahogy, Itt morgunk és vicsorgunk egymásra magyaros odaadással. E szűköcske honban szoktunk mellett döngetni, hogy nekünk milyen jeles művészeink és tudósaink termettek, s ugyanitt háborgunk azon, hogy mennyi ingyenélő lacibetyárt kell még manapság is eltartanunk. Másutt talán különbek a viszonyok? Összegürcöl a magyar 10—20—30 ezer forintokat. nekivág szemügyre venni a határokon túli életformát, s aztán azzal a megkönnyebbült sóhajjal érkezik vissza, hogy elég volt, jobb itthon a levegő. A

lig tettem le a poggyászt, usgyi, máris kerestem az ösvényeket. Így tévedtem be Hámor temetőjébe, magasan a házak fölött. A polihisztor Hermán Ottó sírját szerettem volna látni — aki a múlt század vége felé Szeged függetlenségi párti képviselője is volt — ám az esőtől csuszamlós hegyoldalon nem találtam. Hosszan bukdácsoltam a rendben tartott, grádicsszerűen emelkedő sírok között, olvasgatván a fejfákra rótt neveket: Steil, Sveresek, Müllner, Szinvavölgyi, Keil, Feszt. Grizák. Hegyközi, Susztig, Havasi, Rundé, Melinák, Sátán, Pszota, Trömböczley, Stark... Édes istenkém! Eszembe jutott Veres Péter dedikációja. amellyel 1969. augusztus 3-án csekélységem figyelmébe ajánlotta Bölcs és balgatag őseink című művét! „ ... vajha volna valakink, aki újraírná, mai realista és szocialista (kollektivista) szemmel az egész magyar történelmet, mert óh — és jaj! — nem tudjuk, kik vagyunk és honnan jöttünk ..." Bizony, ha nem lettek volna a Hindulákok. a Májerek. a Fialkovicsok. a mainál is kevesebb magyar szaladozna a glóbuszon. Másnap ismét fölkaptattam' a sírkertbe, hogy megkeressem annak a nagy férfiúnak a nyughelyét. aki életcélját így határozta meg: „Azt akarom, hogy Magyarország álljon be a művelt nemzetek sorába." Tudtam, hogy a miskolci tanács jó tizenöt évvel ezelőtt, emlékét őrizendő, itt helyezte el Hermán Ottó hamvait, meg kellett, -hogy találjam. És igazán nem volt nehéz. A temető legfelső traktusában, hatalmas szálfenyők és halkan susogó nyírfák klubjai ilatt ?'ússza örök álmát a kiváló természettudós, néprajzkutató, zoológus, politikus. Sírköve egy 180xll0-es méretű súlyos tufa, rajta a név és két évszám; 1835—1914. Ugyané kőbe vésve egy sas haldoklik, végső erővel kiterjesztett szárnyakkal, aláhanyatló fejjel. A síron és a köréje épített kővas mellvéden pompázik a begónia. Fölemelő kilátás nyílik innen a piros háztetőkkel tarkított völgyre, illetve az aprócska falura, amelyben Hermán Ottó nevelkedett, s ahol utolsó éveit töltötte. F

ütyörészve tértem vissza a rátarti üdülőbe, amelynek tornya három völgyből hívogatja a vándort. A vacsorázóasztalnál egy egerlövői óvó néni vitte a szót. Majdnem nyugdíjas korú, de csupa élet. „Na — mondta —, ha rám bízzák, én megszerveztem volna. Huszonhatan vagyunk párttagok, mind eljött volna a taggyűlésre. így meg csak heten pironkodtunk ... Nem értem, mi van az emberekkel ... na, most kialszom magam kedvemre, aztán úgyis megint jön a meló dögivei... na, nem baj, én szeretem csinálni, amíg föl nem bukok ..." Senki nem kérdezte, ám ő csak mondta, mondta. Mintha azzal küldték volna ide, hogy szóval tartsa a társaságot. A vele szemben ülő lány, vagy ifiasszony meg se mukkant, csak nézett, és bazsalygot.t magában, láthatóan boldog volt, hogy eljöhetett. Idős hölgy szótlankodott mellette, aki végig megőrizte egyenes tartását és leginkább az étlapot tanulmányozta. Keveset evett, mindig hagyott a tányéron, s reggel, délben megivott egy feketét. Csak annyit lehetett kiszedni belőle, hogy már harmadszorra jött Lillafüredre, minden évben elmehet valahova pihenni, mert „szochazás", azaz a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosa. Lágerben is szenvedett. Amikor azonban a fasizmust szidalmaztuk, diszkréten csak annyit mondott: Jobb erről nem beszélni. Azt hiszem, nem volt igaza! Derűt az alig látszó két és fél éves Kazi Robi fakasztott ezzel a váratlan szöveggel: „Nem tudtam gólt rúgni apucinak, olyan pipa lettem." S amikor fölcsattant a nevetés, tovább produkálta magát, s elénekelte a Limbó hintót. A felhőtlennek ígérkező üdülést éjjel megzavarták. Mint a hangyaboly, úgy nyüzsgött reggel a vendégsereg. Egy asszony zokogott, a többiek sopánkodtak, a férjek csepülték a közbiztonságot. Az történt, hogy a szálló keleti oldalán parkoló ötvenegynéhány autó közül két 1500-as Ladának ismeretlen tettesek leszerelték a kerekeit, sőt a benzint is ellopták belőlük. Egész nap tárgyalták az eseményt. Megjelent három rendőr, ők azzal vigasztalták a károsultakat, hogy megesik ilyesmi errefelé. Az egyik kocsi alig 20 éves tulajdonosa vállrándítással vette tudomásul a csapóst, s elment még ifjabb nejével labdázni. A másik házaspár kétségbeesését látva, összefogtak a többiek, s fölajánlották, kölcsönadnak négy kereket. Megszervezték azonban az őrséget, s nem is hiába. Az izgalom elülte után néhány nappal ismét megjelentek a tolvajok, s rendőri segédlettel fülöncsípték őket. Nem „profik" voltak tehát, amint azt többen erősítgették, hanem három éretlen suhanc, akiknek a kurázsin kívül alig volt eszük ahhoz, amit csináltak. Akit nem kínozott, a köszvénv. vagy pislákolt benne némi életkedv. az istenien érezhette magát. Négy éve a hajdani nagyuraknak épült Palotaszállót ácsok és kőművesek vették kezelésbe, s jobban a pihenni érkező emberek igényeihez igazították. A szobákba fürdési lehetőséget, a folyosókra tágas mellékhelyiségeket teremtettek, az udvari fürdőmedencét pedig „vészéi y_s" indoklással betemettette a KÖJÁL. Vigaszul meleg-hideg zuhanyozót szereltek a bokrok közé, s e higiénikus megoldással helyreállít tották némelyek megbillent lelki egyensúlyát. Csakhogy nem is volna magyar a magyar, ha hibát nem találna. Néhányan fájlalták, hogy nem lehetett kuglizni csak úgy grátisz, mert a golyót és a bábukat pénzért adták a kölcsönzőből. Mások azt nem tudták megemészteni, miért adják az üdülő kioszkjában 56 forintért a dobozos mogyorót, amelyre 28 forintos árat nyomattak. Uram bocsá', még olyanok is akadtak, akik vissza szerették volna váltani a sörös- és ásvánvvizesüvegeket, s amikor hiába topogtak az ilyenkor mindig roppant elfoglalt kiszolgálónő körül, nem átadottak lemenni Hámorba vásárolni, őket — úgymond — ne nézze bolondnak senki. E

gy martfűi mérnök azt sérelmezte, hogy nem kapott vízesést. Kiírhatnák a Lillafüreden vendégeskedők számára : vízesés nincs, ne is kérjenek! „Ellopta" Miskolc szomjoltónak. Állítólag csinálnak majd valamit e népszerű látványosság ügyében, egyelőre azonban szárad a moha a lombsátor alatti pokol szikláin. Zúgásra hiába vár tehát a fül, fénylő zuhatagra hasztalan les a szem. Strázsált a fotómasinával, filmfelvevővel, magnóval fölszerelt NDK-beli turista, ám sehol semmi. Hallatszott ugyan némi zúgás, de azt nem a Szinva csinálta, hanem a Garadna, amely az üdülő előtt iparkodik lefelé, kiszabadítva a maga alkotta Hámori-tóból. Mélyen a házak kertlábjában találkozik ugyan a két patak, az egyikből azonban kihalt a vízi élet, csak laput meg paréjt növeszt a medre. Ez azt jelenti, hogy Miskolcon nem a Szinva siet keresztül immár, hanem a Garadna. Szórakoztattak az eligazító táblák. Az egri út mentén több helyütt is olvasható: Étkezzen a hollóstetői turistaházban! Ezek egy ikére-mási kára odapingáltak egy tagadó szót, s így azok lebeszélik a vándort, így „Ne Étkezzen a hollóstetői turistaházban 1" Nem tudni, melyik a hitelesebb, mindenesetre az a tábla, amely a felsó-hámori Vadászkürtbe invitál, semmiképp nem az. Tudniillik nem 300, hanem 900—1000 métert kell kutyagolnia annak, aki elhiszi a szöveget. Ez a kegyes csalás persze megbocsátható, hosszú útnak ki vágna neki. Érkezéskor tárogató fújt valahonnan valaki köszöntéséül, s a hegyek erősítve visszhangozták a kesergőt. Búcsúzáskor hideg ebédet és vacsorát nyomtak a markunkba, összesen két, azaz kettő zsemlét, benne egy hártyavékony szalámiszelettel. Ára darabonként 1,50 forint. De ezen már a kutya se mérgelődött. Ami megmarad, az Lillafüred egyedi csodája és a SZOT-üdülő kifogástalan kényelme. F. NAGY ISTVÁN Deák Mór Csak menni... Csak menni. belehalni az alkonyatba: az éi szakadékába zuhanni — felmászni végre a hajnal kötelén Csak menni. nyomokat tépve a holnapokba: a múlt egét kirajzoló fövenvt taposni a földhöz immár árnyékod tapad Csak menni, a lialálraítéltek hitével: nvakadban a mindig megkegyelmező, elszakadt napok kötele Csak menni. felöltözve is csontig Dőrén: s szeretni kíméletlenül a galambokat hátha csoda történt. — hátha sikerült hátha hármat bucskázott fején át a világ ... Országjárás — játékosan „Mj a pontos felirata a soproni múzeumban latható legnagyobb ónfedeles habán korsónak?" „Mi a váci hegyes torony?" „Mikor került török kézre a gyulai vár és ki volt akkor a kapitánya?" Aligha lehetne találni sok magyar állampolgárt, aki ezekre a kérdésekre kapásból tudna válaszolni. Pedig mindez csak ízelítő abból a kereken háromszáz kérdésből, amelyre a Hazai tájakon nevű országos társasjáték részvevőitől várják a választ. No, természetesen 'nem kell mindenkinek minden kérdésre felelni, a megadott 30 helység közül elég ötöt felkeresniük, s az arra vonatkozó tíz kérdésre megadniuk a helyes választ. Aki a tíz-tíz kérdést tartalmazó feladatlapok közül legalább ötöt nelyes válasszal küld be, bel- és külföldi társasutazáson vehet részt, vagy más díjakat nyerhet. Játszani pedig jó. s az embert azért mondják nemcsak bölcsnek (latinul homo sapiens), hanem játékosnak is (homo ludens), mert ha csak van rá módja, megragadja az alkalmat, hogy játszhasson. Ezt a játékot pedig a KISZ-szel és az Express Utazási Irodával együtt a Tájak — Korok — Múzeumok szervező bizottsáea indította el. a népszerű mozgalom továbbfejlesztéseként és egyben ifjúsági változataként. Csupán egyéni részvételi lapot mintegy 30 ezren kaptak a TKM-mozgalom központjától, s talán ennél is többen versenyeznek szocialista brigádok tagjaiként vagy ifjúsági csoportokban. A verseny az arany fokozatért folyik, amelynek megszerzői egy évre ingyenes belé;-őt kapnak az országos múzeumi hálózat valamennyi múzeumába. Az ifjúságiak számára pedig vetélkedőket is rendeznek, előbb városi, járási, majd megyei és végül országos szinten. Kiskönyvtárt is indított a Tájak — Korok — Múzeumok mozgalom. Az egyes kötetek színes borítólappal. 16 nyomtatott oldal terjedelemben jelentek meg. és a múzeumok portáin kaphatók, s meg is lehet rendelni — kötetenként 8 forintos áron — a TKM-mozgalmon keresztül, legfrissebb füzete az Önuszt.a.szeri Nerpzet' Történeti Emlékparkot mutatja be. A szó legjobb érte'mében tömegmozgalommá vált néhánv év alatt a Tájak — Korok — Múzeumok. Kiadványai közel 300 ezer példányban keltek el. s hogy a mozgalom miiven hasznos a tömeges művelődés szempontiából, azt elmondták nébánv hónappal ezelőtt az országgyűlésben is. amikor a közművelődési törvény végrehajtásáról tárgyaltak. V. E.