Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

No, beszélgessünk! N

em tudom, hogy valóban emlékszem-e a nagyanyámra, amint leültet a ház előtt maga mellé a sámlira, és mesélni kezd arról. amiről egy hatvanéves egy-két évesnek mesélni szoKott, vagy csak apám elbeszélése vált eleven képpé az emlékezetemben. Végül is mindegy. Látom a testes öregaszszonyt ősz haját kendő mögé rejtj és a kisgyerek nyelvén beszél. Miről? Nyílván olyasmiről. hogy kit kell szeretni, kit kell gyűlölni, mitől kell, s mitől nem szabad félni — hogyan kell élni? Lehet, hogy sárkányokról szóló mesébe oltva mondta el. vagy úgv. hogy a férjéről, az első világháború hősi halottiáról beszélt. Esetleg a fiáról, akinek már csak mártíromság jutott a másodikban. Lehet, hogy a maga sorsáról zsolozsmázott. Az özvegyen felnevelt hat gyerekről, az országúton húzogatott kézikocsiról, a menekülő lengyelek bújtatásáról, az internálásról Mindegy, miről. Az apró gyermek ugyanis inkább a hangsúlyokból érti meg a történet igazságát, és nem a történetből az igazság hangsúlyait. De miért látom mostanában egyre gyakrabban ezt a képet: a nagyanyámat, meg a sámlit a ház előtt? Öregszem, ncsztalgia vonz? Ugyan! Most hagytam el az emberélet útjának felét. Hiányzik- a nagyanyám? Miért most? Több mint harminc éve halott. És mégis: ülök a televízió előtt a fiaimmal, pereg az esti film, könnyű, mint a homoki bor. de a héten már a harmadik — liternyi. Sok. Pusztul az agy szürkeállománya. Érzem. És akkor a lankadó figyelerri; egyik megváltó pillanatában ismét a látomás a nagyanyánkéi.. A lelkiismeret vetítőgépe berreg? Az pergeti a régi, kopott filmet úrja? A bűntudat, hogy tizedannyit sem beszélgetek a gyerekekkel, mint amennyi időt a'vibráló tejüveg előtt töltök. De hát a televízióban, a homoki borok mellett annyi érdekes és okos program van — harcolok az önvád ellen —. filmek, játékok, ismeretterjesztő műsorok. Hogyan tudnám én azokkal felvenni a versenyt tudásban cs érdekességben. „Ugyan, ugyan — legyint nagyanyám a messzeségből, miközben a ruhákat teregeti az udvaron — hogyan hasonlíthatod össze okos, de személytelen műsorokkal az egyszerű, de emberi szót?" „Hogyne hasonlíthatnám! — dörmögök szemtelen unokaként mellette botladozva. — Mit tudok én a haza és a világ bölcseihez képest, akik a képernyőről szólnak hozzánk?" ..Keveset — mondom nagyanyámként magamnak —. de ez a kevés meeszázszorozódik. ha a gyerekeiddel, vagy a barátaiddal beszélsz. Mert a hozzájuk tartozás (szeretetet mondanék, de tudom: a te korodban ezt a szót nemigen használják), a kötődé, hitelesíti azt. ami a televízióból szürke objektivitással gomolyog elő. Amikor én veled beszélgettem 1949 tavaszán, egy tel ies élet tapasztalata szivárgót át az érzelmek csatornáin keresztül egv beteljesülésre vágyó életbe. Ezer és ezer éve így hagyományozódik szokás és élet ismeret közösségi érzés, és érték embertől emberig. Mit példálózói te itt ezzel a lélektelen fadobozzal? Ami abból árad, az legfeljebb magocska az emberben. Mag. amelv sohasem szökken szárba. ha nem süt rá a közösség napin, ha nem éltetik értelmező szavak". Micsoda képzelődés! A nagvanyám sohasem beszélt ilyen patetikusan. Bennem csupán a népművelő deklamál. ö csap össze a mihaszna apával, ö tudja, hiszen az a szakmája, hogy a világból érerzelmeket is csak a megtartó közösség hitelesítheti. Mondhat a rádió akármit, ha holnap a kedvesünk, vagy a barátaink az ellenkezőjét állítják. Láthatunk a televízióban bármit, ha szeretett szüleink, > vagy testvéreink véleménye eltér tőle. Ha nem így lenne, akkor tíz-húsz évnyi televíziónézés, rádióhallgatás. újságolvasás után professzorokkal telne meg az ország. Hiszen több diplomára való tudásmennyiséget sugároznak szét ennyi idő alatt a képek, a szavak és a betűk csatornái: a tévé, a rádió és a sajtó. Mégsem leszünk tőlük akadémikusok. Mi az. hogy akadémikusok?! Egy idő után lélekölő tompultság, fáradtság figyelhető meg azokon, akik | társaság híján nem tudják | megemészteni a tömegével rájuk zúduló élményeket. Mint- | ha a feldolgozatlan ingerek . még a meglevő tudást, a sze- j mélyiséget is megnyomorítanák. Mintha a folytonosan áradó benyomások a megszerzett és meggyökeresedett ismeretek helyére tolakodnának önző kakukkfiókaként. Hányszor láttam kamaszodó gyerekeket, amint üres szemmel téblábolnak az üdülőkben — várják a tévéműsor kezdetét. Mint a kábítószeresek, akik látomásaiktól eltompulva és kimerülve a kö- i vetkező adag heroinra várnak. De mit beszélek én általánosságokban? Talán a gyermekeim másképpen fognak nézni a tévé emlőjén nevelkedve néhány év után? Nézem velük a könnyű filméi. s gyűlik lassan bennem a bűntudat, mint az iszap a folyó kanyarulatában. Hányszor beszélgettem velük az eletemről tévénézés helyett? S hányszor beszéltem meg a r műsorokat tévénézés után? Elmaradtak a régi mesék is, mióta olvasni tudnak, s a régi játékok ugyanúgy, mióta egymással eljátszanak. Ügy hullik ki belőlük a művészi élmény, mint az amnéziás beteg emlékezetéből életének mozzanatai. S belőlem, a felnőttből 1a'án nem? Számomra ki hitelesíti a rám zúduló ingereket? Élek egy lakótelep tízszintes házának első emeletén. Hol a társaság, hol a közösség, amellyel leülhetek a kapu elé? Hazug háború dúl a tévénézést ellenzők és igenlők között. Kételkedem annak igazságában, aki a tömegkommunikációs eszközöket a kultúra felszabadító seregének tartja, de ugyanígy tévúton szédelgőnek látom azt is. aki szerint a tévé, a rádió, az újság csak altató mákony. Közösségben élő embert nem lehet olyan könnyen elaltatni. Társai felrázzák, kinyitják a szemét, megtartják, megóvják. A közösség nélkül élőt pedig felszabadítani nem lehet. Lehúzza a magány és az ember (tehát önmaga) iránt érzett közönye is. Könnyű lenne most arról mennydörögni hogy a művelődési házak alakítsák ki tereiket — büfével, játékokkal, kényelemmel — a spontán módon összeverődő beszélgető csoportok számára. Hogy nyissunk olcsó kávéházakat, klubokat, ahol az egyedi élmény | közösségivé válhat, és ígv valóban beépülhet a személyiségbe. Hogy az iskolákban az esti tévéműsorokat is beszéljék meg a gyerekekel, ne csak a tananyagot. Bizony könnyű lenne — de nincs jogom vizet prédikálni, amikor én is ezt a könnyű homoki bort iszom. Vége a filmnek, fiaim kába tétovasággal pislognak errearra. „no, kapcsoljátok le — mondom — gyertek, eszembe jutott valami", s már ülnek is körém, én meg mesélni kezdem, hogy a nagyanyám harminc-egynéhány évvel ezelőtt kiültetett maga mellé a ház elé, s mesélt... NÓGRÁDI GABOR Szombat, 1982. augusztus 28. Antagonizmus A

nap világtörténete — képekben. Szavakban. Csúcsidőben. Második kiadásban. Földmozgás tőlünk nem oly messze... megrémült földlakók ... a kár nem jelentős ... emberéletben nem esett kár ... nagy teljesítményű atommeghajtasú hajót bocsátottak vízre, új műholdat repítettek fel, satöbbi... satöbbi. Napfényes teremben kórházi ágy. Aggastyán fekszik benne vagy fiatal, ki tudja. Az ágy körűi különös vasállványok ezernyi csápja, mint megszakadt vonalak. Az ágy mögött otromba oxigénpalack. Téglalap formájú, zománcos edény itt lenn. ott fönn a magosban, mint óriás amőba két üveghenger. Az egyikben rózsaszín, a másikban opálos folyadék — cseppenként hullik alá. A vasváz köztes hézagait szürke és rózsaszín vezetékek járják át és át. A vezetékek több pontból indulnak, és az ágyban fekvő boká iához, karjához orrához és szájához tapadnak. A klinikai halál ösvényére plazmákat, vitaminokat, aminosavakat. hormonokat szállít egv bonyolult gépezet. Ez az állapot kritikus, de van még visszatérés Ezért ke'l minden áldozat, melv megfordíthatja az eseménv menetét. Ami pénzért megvásárolható ez esetben nem lehet drága. Az emberi élet a drága. Az életben tartó^ génezet üzemetetése ugyan számokban is kifejezhető, de a végeredmény, hogy tovább é] egy ember, öszszeeben. pénzben., nehezen. Ki kérdezi, mennyibe kerül a klinika- halálból való visszahozatal ? A bonyolult gépek, berendezések a tudományos-technikai forradalom vívmányai. Milyen sikere I jár alkalmazásuk? Általában jó sikerrel. Vannak, akik heteket töltenek a géprendszerben mások csupán néhány napot. Az agyi oxigénellátás kritériuma. mondják, legfeljebb három hét. Ezalatt minden eldől. Vannak lélegeztető gépek, melyekben éveket, évtizedeket tölt az ember, természetesen másféle orvosi esetben. A vezetékek, állványrendszerek mélyén. lepedők, vízhatlan kendők közt. öklömnyire zsugorodolt arc. Hártyává száradt szemhéj alatt, anonimuszi gödrök. Ujjnyira soványodott kar, mint korhadt pipaszár. A mellkas magányos bordái alig emelkednek-. süllyednek. Mintha minden pillanatban utolszor tenné meg útját az adagolt oxigén a szivaccsá száradt tüdőbe. Az ágy körül halk zümmögés, olyasféle, mint egy laboratóriumban. Mi történne váratlan áramkimaradás esetében? Miként viselkedne a szív, a vérkeringés, a nyirokmirigy-, az idegrendszer-hálózat? Vajon van-e valaki a közelben, egy orvos egy ember, aki érti a gépnek minderi moccanását? Alaptalan aggály, nem lehet műszaki hiba. Minden kórháznak van saját áramfejlesztője. A humanizmus — az itt szent. Mindeíit el kell követni az emberért. Ha egészséges, akkor is, ha veszélyben forog az élete, akkor is. Az emberelet — pénzben ki nem fejezhető ... A gyengébb idegzetűek most ne nézzék a képernyőt — így a bemondó. Bizonyára mindenki nézi, ki hiszi magáról, hogy gyengébb idegzetű. Gyilkosság, ellenforradalmárok terrorja Salvadorban. Nicaraguában. Hang nélküli képek Vaion mi végre hangnélküliek? Emberalakok mozognak egy holdbéli tájon. Sziklák, homok, kövek, pusztaság, sehol egy szál fű. Szemben a kamerával vetkezni kezd tíz ember. Remegő térddel, lábbal, lassú, időhúzó mozdulatokkal. Előbb a nadrágot húzzák le. aztán a kabátot, bakancsot.. A kamerának háttá' öt fej, öt váll. öt hát. öt pár lábszár és öt kiváló minőségű automata karabély. A halálraítéltek időhúzó ólommozdulatokkal teszik ruháikat a földre, mindaddig amíg — feltehetően — rájuk nem kiáltanak. Tökéletes atlétatestek. Sugárzik róluk az egészség. Fiatalok, izmosak, rugalmasak, mint a Párduc. Sima arcok, sötéten villogó szemek. Duzzadó ajkak mögött hibátlan fogsorok. Olvkor mesmczdulnak a szájak, talán könyörgésre. talán káromkodásra. Talán a halálba menők utolsó jelszavait kiáltják. Élni akarnak. Mert életre születtek. Az öt gépfegyver is élni akar. a gépfegyvertsek is... Váratlanul peregni kezd a némafilm. Feszes vigyázban áll a tíz atlétatestű, mintha olimpiai rajtra készülne. Még fordulatot vehetne az esemény, még minden jóvá lehetne. Csodák azonban nincsenek. Működésbe kezd a technika vívmánya, kipattannak az első golyók. Goiyósorozatok. Biztos lövések, biztoskezű mesterek. Nem remeg a kéz, a váll, pontosan működnek a golyószórók. Mint a műszív, művese a lélegeztető gép, a vezetékek szövevényes rendszere. Nem tíz, ötezer ember számára van itt lövedék. Az atlétatestek egymás után délnek a földre, mint az erdőirtó keze alatt a fák. Egy kivételével. Pár pillanat csupán, az is a földre dől. Az Ötök szót váltanak egymással, mert fejük és válluk ösGze-összehajol. Aztán elindul mind a rögtönzött gyászmezőft. Ahol mozdulatot észlelnek, oda sorozat zúdul. Mennyibe kerül egy automata karabély? Egy tárház. teli golyókkal? A karabélyos órabére, zsoldja — menny' ? Néhány golyó a földbe csapódik, felveri a száraz homokot, mint a tó vizét a beléje vágódó kavics Kegvelemlövések — egy gondosan előkészített munka utolsó mozzanatai. Az az egy azonban, amelyikre ráragadt a kamera szeine — az mozdul még. Felemeli a karját, fejét erőlködve tartja két ujjnyira a földtől. Rés van a váll. s a föld között is. Az Ötök egyike odalép. Az automa•af egy ver egy golyóval nem kezd. sorozatot zúdít ki a csőből. Felporlik ismét a száraz homok. Azt az embert, mintha golyó sem fogná, még mindig mocorog, emeli jobb kezét. Az Ötök türelmetlenül topognak, mennének már. M| végre akadékoskodik itt ez az egy? No lám, mosolyog a földönfekvő, mintha biztatna is, lőj már. A kamera egészen közel hajol, a képernyő egyetlen arc. egyetlen fájdalmas mosoly. Az Ö'.ök egyike is odalép. egészen közel. Most jó] látni a gépfegyveres arcát is: profilja markáns, hajlott orr. duzzadt ajkak, izmos mellkas. Ujjait az automata karabélyra helyezi, a földönfekvöre tüzel. A haldokló oldalra fordul, de nem nyúlik el a földön. A képernyő egyetlen szenvedő arc, arc. azzal a különös mosollyal. Győztes és vesztes mosollyal. Halott Jézus-mosollyal, aki már átkelt a Vörös-tengeren. Átkelt az életen, a szenvedéseken. A sziluett egész tárházat zuhogtat a mosolygó arcra, amely sértetlen, tiszta és szomorú. Nincsen rajta golyónyom. vér, csak az összemosódott fájdalom és mosoly, az sz'yárványlik fel. A kamera még egyszer végigpásztáz a véres homokon — jó munkát végeztek — jelentheti. A kamera tanú arra, hogy jó munkát... CS. R. VARGA IMRE SZOBRAI i