Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

12 WZŰM Péntek, 1982. augusztus 20. 11 Egy darabka föld Nem sok kétszáz négyszögöl, ha százhektáros táblákkal vetjük össze. Csak egy darabka föld. Rengeteg viszont, ha fel kell ás­ni. Hát, ha még szerszámhoz nem szokott kézbe simul — ha egyáltalán tud simulni — az az ásónyél! Csodatévőbb, mint Szent László, percek alatt vizet fa­kaszt. Vízhólyagot. Sok ezer te­nyér ismerkedett ily módon az utóbbi években a földmüvelés egyszerű, de embert próbáló munkájával — a saját földjén, a kiskertben. * Gyula bácsi — hatvankilenc éves, tízzel kevesebbet mondhat­na — üldögél egy keveset a kert végében, s megjártatja szemeit a katonás sorokban zöldellő palán­tákon. Tekintete megpihen egy­egy, életerőtől hetykén ágaskodó töld növénykén, szája szögleté­oen a gyerekét féltő-szerető szü­lő mindennapi csodának kijáró csendes mosolya: „és ez egyszer fel fog nőni!" A menvasszonyfe­hér virágba borult gyümölcsfák­ról a frissen előbújt vetésre pil­lant. Én gyenge borsót látok — ő a termés ígéretét. Lelke van a földnek, mond valami ilyesmit, feláll, fogja a kapát és a sorok közé lép; s én értetlenül nézem az arcán elomló elégedettséget, amely azt töltheti el, aki valami nagyon szép és kellemes dologra készül. Azóta megértem. Ahogy az em­ber tenyere kérgesedik, úgy „pu­hul" a lelke. Ehhez pedig nem az ásó-, nem is a kapanyél kellett. Inkább a kút! Víz nélkül nem megy, állapította meg Tibor és szomszédom, Gyuszi, Imre meg mindjárt tüzelte is lettre a pár perce ismerős társaságot, s elha­tároztuk. kutat fúrunk, ök ket­ten hozzák a kézi fúrót, Imre a csöveket — én meg helyeslek. Egy hét az ólombányában eh­Zöldülő mező M. K. T. Mi neveztük el a Saj­tóházban M. K. T.-nak. Vonat­képi jelentőségű figura. Az étke­zökocsi személyzete csak igy ne­vezi, röviden: Magyar Közgazda­sági Társaság. A Magyar Köz­gazdasági Társaság pár decibeles hangerővel kiállt hátba a hajnali nagyállomáson. — Gyerünk a gurulóba! M. K. T. bennfentes. Lehet, hogy protekciója is van a büfé­seknél, gondolom, de rövid úton kiderül, nincs neki. A kávé, amit belelöttyintenek a csészébe, re­ménytelenül híg. s csak azért nem nevezhetem siralmasnak, mert a siralom színe fekete. — Hová, hová? — érdeklődik széles mosollyal a vonatképi je­lentőségű M. K. T. — Farokűzőbe — mondom sej­telmesen. M. K. T. kortyol az átlátszó löttyből. — Átlátok rajtad — mondja aztán. — Te egészen biztosan SZ.-be tartasz. — Oda hát, úgy vagyok, tu­dod, mint az egyszeri kígyó, sa­ját farkát falta fel. — Értem — mondja M. K. T., de látszik rajta, hogy egyálta­lán nem érti. Megpróbálok segí­teni neki. — Hallottál már a nosztalgiá­ról? — Hallottam, de nekem nincs. Ezt a magyar és közgazdasági hangjában némi rezignált szomo­rúsággal mondja. — Csöndre vágyom — mon­dom, és figyelem a Társaság re­akcióit. A Társaság puha ujjakkal ma­tatni kezd malomkeréknyi sza­kállában, majd egy olyan köny­nyű mozdulattal, mint amilyen­nel Piedone szokta meglegyinteni a rátámadó kaszkadőröket, lágyan homlokon csapja magát. — Rádiózni mész! M. K. T. arcáról úgy csorog a bánat, mint eső a kutyapofáról. 0 ugyanis szenvedélyes rádió­hallgató. Egy időben maga is próbálkozott azzal, hogy magnó­szalagra rögzítse, mit is gondol ő és mások a világról. Aztán, ki tudja miért, de lelohadt a lel­kesedése. A magnetofont elrej­tette egy szekrény hűs mélyére. Két nappal később, már az SZ nevű helységben. Száz ágra süt a nap, cipelem a dögnehéz magne­tofont. A főmérnök persze az ötödik hez képest tánciskolái foglalko­zás. Két nap, két kút, félméte­renként kiemelve a vascsövekből összeállított fúrószárat a sártól dagadó fúrófejjel — tizennégy méterig — súlyemelőnek is ne­héz. Egyikünk sem súlyemelő Három ekkora lyuk — de víz egy csöpp se. Valamit azért mégis felszínre hozott a pokolba kívánt masina: az összefogás ba­rátságot érlelő erejét. * • A fekete asszonyka gyerekével a hóna alatt járja a nevenincs utcát. Ismerkedik. A lakótelepen nem tud beszélgetőtársat találni. Itt, a szabad levegőn a szó is jobban kipattan. Mit vet, hogy vet, sor- és tőtávolság — közlé­kenységét szentesítő segédtéma Valójában azt kel! elmondani, ami mélyen bent ül a lélekben, hogy már a házasságom volt ve­szélyben, hogy nem tudtunk mit kezdeni a négy fal között ma­gunkkal. hogy úgy viszem le a gyerekeket, mint a kutyát, sétál­tatni. Itt meg? ... Na, szaladj, ott a lepke!... Nem tudok haragudni Lacira, pedig csúnyán belémkötött. A ré­szeg emberek buta erőszakossá­gával a kitalált sérelmeket dé­delgetve. felnagyítva, s egyre ag­resszívabb fenyegetőzésbe lovall­va magát. mondván, valami rosszat mondtam rá. Nem tudja, mit, de azért ő elintéz. Nem ha­rap meg az oroszlán, ha beug­rom a torkába, gondoltam, s vé­dőfegyver helyett a kezét ragad­tam meg. Az ingatag emberek végletességére jellemzően pilla­natok alatt meghívás lett a gyű­löletből. s később a harcos-ke­mény, dühbe torzult arcon a sér­tett-megalázott ember keserű könnyéi húztak csillogó baráz­dákat. Egyedül van, elhagyták, rosszemlékű (vagy tudja is ő, milyen?) házassága hajótöréséből emeleten székel. Alig telik el 20 perc, már sikerül is bejutnom hozzá. Azián beszélgetünk. Ilye­neken mond: Oöööööö; eee eee; hogy az interjú változatos legyen, nyögdécsel is. Arról kér­dezem, hogy mi lesz holnap, ar­ról beszél, hogy mi volt tegnap. Homlokomról apró patakocskák indulnak alá, átkelnek a hom­lokereszemen, csurognak bele a szemembe. A főmérnök közben mondja. Látom magam előtt a papírkosarat, s töprengek, vajon hány méter magnetofonszalagot kell beledobnom. A kutyára gon­dolok, arra a kutyára, amelyik kilencet kölykezett. A szerkesztő áll a hátam mögött, hallgatja a stúdiómagnót, s úgy körülbelül 10 másodpercenként nyugtatólag megsimagotja a fejem: — Nem baj, öreg. Van ilyen. Ez csak egy a tízezerből. — Melyikből? — Abból a tízezerből, akiket csak így neveznek, a nemzet lo­csogányai. Nesze neked nosztalgia! öt év­vel ezelőtt, amikor mág a rádió­ban kerestem a kenyeremet ri­porterként, az írott sajtó után éreztem olthatatlan nosztalgiát. Azóta öt év telt el. Érthető, hogy átestem a lovacska eredeti ol­dalára. A szerkesztő rendes ember, se­gítségével valahogy kimentet­tünk 30 értelmes mondatot a félórányi ökögésből. De tói aznap éjszaka nem aludtam. Egy író­géppel álmodtam, mögötte én ül­tem, az volt a gyönyörű az egész, ben, hogy az írógép engedelmes­kedett. Leütöttem egy billentyűt, az a betű jelent meg a kézirat­papíron. amelyikre gondoltam. Szép álom volt. Gyötrelmeim azonban másnap folytatódtak. Az országos hírű mesteredzővel készítettem ripor­tot. Pontosabban szólva készítet­tem volna, ha nem bújik bele a magnetofonba a technikfc ördöge. De belebújt és nem tudtam ki­űzni belőle. Nem tudom ma sem:, mi kellett volna hozzá: lehet, hogy csak egy kis tömjénfüst. Lehet, hogy csak annyi, hogy a megfelelő gombot nyomjam be. szóval nem tudom. A lényeg az. hogy a fent említett, s mint mon­dottam volt, birkatürelmű szer­kesztő ismét mögém állt. hallgat­ta a stúdiómagnóból sugárzott mély és hosszadalmas csöhdet. — Apukám — mondta némi ezt a darabot mentette meg. Dú­san terem a szőlő, piroslik a paradicsom, roskadoznak az őszi­baracl.lák . .. Le hát ki.iek? Van így értelme? Másnap a kertünk közepén zacskóban ribizli, piszke, rajta cédula: „Elnézés^ az esteli fére értésé . . Fogyaszák egéséggel." Laci. Köszönöm. Pedig nem is szeretjük sem a ribizlit, sem a piszkét. * Veronka néni marka tele pap­rikával. Egyetlen darab alig fér el benne. I.ép arrább a méter magas paradicsom felé, s szakít egy öklömnyit az érettebből. Feri bácsival egymásra néznek. Büsz­kék. A patyolattiszta ágyások, a mindiggereblyélt szőlősorok, a százszínűen viruló virágoskert, minden négyzetcentimétere a munkájukat dicséri. Tavasztól ki­fagyásig a kisházban élnek. „Odabent" az öregnek kórosan magas a vérnyomása, idekint az­zal dicsekszik, a gyógyszert sem szedi. Csak a szőlőt, azt aztán, ha elkezdi, mázsaszám. El is ad­ja. Neki már meghozza a kert a maga hasznát, tíz éve műveli — az alatt meg is tanulta, hogyan kell. Piroska még nem büszkélke­dik forintokkal, de a befőzött zöldségeket, az eltevés módoza­tait hosszan sorolja. Első évben óriási eredmény. Szedem a zöldbabot, az újdon­sült őstermelők elszántságával gyűjtöm a reggeli harmattól csil­logó hüvelyeket, rohanok a vö­dörnvi áruval a boltba. Lemérik, fizetnek: húsz forint hetven Na­mármost. a fogasolás díja, a ve­tőmag ára, a permetezőszer ára, a háromszori kapálás, a gyomir­tás, szóval a munkabérem átszá­molva, az annyi mint egy kilóra — az érte kanott hat forintot le­vonva — csak ötvenet fizettem rá. Sok mindent lehet a kiskert­ben — de számolni? Minek?! IGRICZI ZSIGMOND malíciával a hangjában —, meg­csináltad a világ legtökéletesebb riportját. Ebből a földkerekség szerkesztője sem tudna kivágni egyetlen hangot sem. Ezt azért mondom neked, mert köztudo­mású, hogy a világ legjobb szer­kesztői Magyarországon vannak, s azok közül is én vagy.ok az eminens. — Tudod, édes Pistám — ma­gyarázkodtam —, én úgy nyom­tam a gombot, hogy kifehéredett a hüvelykujjam körme. — Oké! — rikkantott a fülem­be. — Kiutalok neked ezért a ri­portért öt forint kalóriapénzt, és megveszem neked a Bourbonok történetét. ??? i — Azok is olyanok voltak, mint te. Semmit sem tanultak, de min­dent elfelejtettek. Szép hetem volt Ha egyszer lesz egy kandallóm, öreg korom­ban leülök elé, és erre a hétre fogok gondolni. Előfordul, hogy az ember el­utazik. Nosztalgiába. Ám onnan vissza is kell térni. Gurultam már visszafelé a villanyvonaton, amikor ismét a jónevű M. K. T. jött és vágott amúgy istenigazá­ból hátba. — Na, mi újság, Wagneriest­vér? — Először is rendelj egy pro­tekciós kávét a büféseknél! A Társaság rendelt, a kávét rendeltetésének megfelelően még­ittuk, reménytelenül híg volt, M. K. T. viszont reményteljesen kí­' váncsi. — Élvezted, hogy mikrofonba dumálhatsz — mondta. mit mondta, szuggerálta belém. — Is. A szakállas magyar ökonomista csodálkozó képet vágott, majd kibámult a vonat ablakán. — Miből van a szekrényed? — kérdeztem tőle. — Miből lenne? Fából. Hülye vagv? — A szomszéd szekrénye zöl­debb . — Nem értelek. — Nem is az a. fontos. Csak azt kérdeztem tőled, hogy van-e a szekrényedben egy hely egy másik magnetofonnak. M. K. T„ a voniftképi jelentő­ségű figura vette a lapot — Van. öt évre. de minden egyes esztendő után iössz egy kisfröccsel. — A szomszéd rétje zöldebb. A szomszéd szekrénye nyugalma­sabb. Indulhatunk a gurulóba. PETRI FERENC Rómáról jut eszembe..." Vendéglő a 31-es számhoz Valamikor csak ez volt ráír­va: „31" arra a vendéglőre, amely a Szent Péter téren. a joDb oldalj oszlopsor mellett található, és amely nem kisebb embernek, mint állítólag Gior­dano Brúnónak köszönheti ne­vét A nagy filozófus, aki szakí­tott a középkorral, és akit ele­inte csak rendtársai, majd az egész papság eretneknek tar­tott de akinek számtalan kö­vetője is volt ugyanakkor, — úgy mondják, hogy 30 társával a vendéglőben tartózkodott, hogy ott filozófiai, vallási és politikai problémákról vitat­kozzanak. Giordano Brúnóról a a Campo de'Fiori-beli szobrával kapcsolatban már szóltam. A szabad szellemű, kiváló képes­ségű, tiltott könyveket olvasó szerzetes bujdosásának azután több évi börtönnel végződő utolsó állomása volt Róma. A történelem azonban nem támasztja alá ezeket a 31-es vendéglőben történt találkozá­sokat. ö ugyanis egy velencei patríciusnak. Mocenigónak a feljelentése alapján került Ró­mába. Ez az inkvizíciónál fel­jelentette, és G. Bruno egyene­sen a börtönbe került. így ne­hezen képzelhető el, hogv eb­ben a vendéglőben tartotta ösz­szejöveteleit. Mocenigo Giorda­no Brunot azzal az ürüggyel hívta meg házához, hogy meg­tanítja aranyat csinálni. Moce­nigo Brunot csalással vádolva feljelentette, amit a kúrián el­hittek, ez aztán 1600-ban a máglyahalálhoz vezetett. Egyik Brúnóval szimpatizáns leeendáia szerint állítólag kö­vetői találták meg a módját annak, hogy őt római börtöné­ből kilopva a 31-es vendéglőbe vitték. A harmadik verzió szerint a vendéglőt 31 carbonariról ne­vezték el, akik Mazzinj követői voltak, és itt évűitek össze. Kevéssé romantikus magya­rázatot kapunk a vendéglő mostani tulajdonosától, aki ál­lítja. hogy a 31-es szám 31 va­dászt jelent, akik rendszeresen itt találkoztak. Nem messze a vendéglőtől van a vatikáni csillagvizsgáló, ahoi a másik nagy „eretneket" kínozták. vallatták: Galileo Galileit. Talán azért zárták be ebbe a toronyba, mert remél­ték hogy az ott található sok műszerrel kísérletezve belátja tévedéseit és beismeri. A második zárkája a Pincio­dombon levő Medici villában volt, a harmadik börtöne Ró­ma egyetlen gótikus temploma, a StaMaria sopra Minerva (Mi­nerva temploma fölé épített Mária-templom) melletti haj­dani kolostor volt. ahol az ink­vizíció működött. Itt vonta visz­sza a kényszer hatására tanait Galileo Galilei. TIMÁRNÉ MAKKÁR ERZSÉBET TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓS ÁRTALMAK

Next

/
Thumbnails
Contents