Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Rekviem és nyitány A könyv, amelynek olvasását most fejeztem be, annyiféle megítélést vált majd ki, ahányan olvassák, s olyanféle véleményeket, amilyen szemmel olvassák. Már ezzel jelzek valamit: rendhagyó a könyv, eltér a szokványtól, különösképpen azoktól a könyvektől, amelyeket hol divatból, hol sznobságból, hol valamifajta pikantériából felkap, s pult alá rekkent a hír. A könyv címe: Tegnapi szegények. Szerzője a Szegeden élő író-újságíró, Sz. Lukács Imre. Már abban is rendhagyó, hogy egy nem sok könyvet publikált író korábban már megjelent három kisebb regénye egy kötetbe gyűjtve második kiadásban jelenik meg: nem szoktunk hozzá a szegedi származású könyvek második kiadásaihoz. Még különösebb, ha felsorolom a három korábbi könyv címét: Szegények krónikája, Elveszett szegénység. Szegények ünneplőben. Ahhoz sem szoktunk hozzá, hogy a szegénység, mint téma. ennyire töményen és már címekben is szinte kihívóan jelenjék meg az idei könyvpiacon. Nem divatos a téma. Sőt!' Még az egykori szegények, nyomorgók is mintha szégyellenék azt, amiről pedig nem ők tehettek. Hát most Sz. Lukács Imre „kibeszéli", milyen is volt az az egykori — nem is nagyon „egykori"! —, úgynevezett tisztes paraszti szegénység. Amit — valljuk be őszintén — nemcsak igyekeztünk szemforgatóan „tisztes"re subickolni, szemérmesen szégyellni, hanem bizony el is felejteni. Már akinek volt mit elfelejtenie. Ez a könyv viszont „tapintatlanul" emlékeztet rá, s •gyúttal elmondja a profán rekviemet is fölötte. De vajon ki hisz az írónak ma, 1982-ben a — móndjuk — negyvenévesnél fiatalabb olvasók közül? Hogy honnan indultak sok százezren 45-ben? Mert a könyv első mondatai ezek: „Mezítlábas mérnökök — falubeli emberek — lépegették a határt, számítgatták, kinek mennyi lesz a jussolt föld. A háborúban, hadifogságban rekedtek helyett aszszonyuk. gyerekük tartotta a sort. A hivatalos földosztás is megtörtént. Az öreg Kun a mezítlábasok közé tartozott. Néhányszor megfenyegették: vigyázz, öreg, visszajönnek az urak, odakötnek az első fára! Vigyázott. Még pontosabban számolgatta lépteit." Ismerve a magyar mezőgazdaság egyik-máiik tekintetben világszínvonalra rukkolt teljesítményeit. ki hiszi el. amit Sz. Lukács a kezdetekről ír? Pedig annyira igaz, hogy szinte vérzik, például aZ a jelenet, amikor a nincstelenekbői összeverődött, nyomorgó szövetkezet első elnöke, a gyárból küldött „Munkáselvtárs" ráköszönt Potornainéra: „Jó estét, elvtársnö!, mjre Potornainé: „Jó magának az édesanyja. aki a világra szülte, hogy életünket keresítse. Van pofája pöffeszkedni biciklin, amikor mi éhen veszünk? Mivel rakta tele a bendőjét, tán mannával, hogy haicsároskodik? Jöjjön, megkínálom vacsorával, maradt még kenyérhéj..." És a panaszáradat, ahogy elkezdi: „Negyed kiló zsírral főzök hat napig, semmink sincs, érti maga, mi az. hogy semmink nincsen?" És így tovább. Csakugyan: ki hiszi el. hogy ez így volt, igaz volt? Hogy volt idő, amikor pöffeszkedés volt az is, ha az elnök biciklin járta a határt. S a biciklin „pöffeszkedő" elnök otthon azt gondolja: „Nesze neked paraszt. Nem érted, hogy a javadat akarjuk. Akarod, nem akarod, boldog leszel, még ha belehalsz is." De ha bárki azt hiszi, hogy olyan könyvet akarok most bekonferálni, amelyik az egykori brosúrák, sematikus regények szintjén újraverklizi a „belépninem-belépni" százszor megunt dilemmáját, s amelynek a vége mi lehetne máá', mint a heppiend — téved. Sz. Lukácsot nem a porosra taposott út csábítja — inkább a járatlant töri. Az utóbbi években megérdemelten népszerűek, kapósak lettek az érdekes életű emberek emlékiratai, sőt ezek egyre kelendőbbek, mert új fénnyel világítanak bele közelmúltunk homályaiba, a politika rejtett zugaiba. De ezek mellől hiányzanak azoknak az emlékezései, akik közemberként, munkásként, parasztként épp azokat az időket élték át, amelyekre a politikát csinálok emlékeznek. Legföljebb szociográfusok, riporterek tolmácsolják hitelesen, netán hitetlenül például az eltűnőben levő paraszti emlékezéseket. Mintha Sz. Lukács könyve ezeket a hiányzó könyveket pótolná — de ezeket is rendhagyó módon. Feltűnő például, hogy a „magas politika" mintha hiányozna a könyvből; alakjai, emberei még 45 után is mintha a korábbi „történelem alatti" létüket folytatnák; szűk körben keringenek. Ám ez a szűk kör az ő számukra maga a teljes élet! Tudják ők, hogyne tudnák, hogy a politika éghajlata alatt élnek, s hogy ez az éghajlat változó — ezt, ha máshonnan nem. a hasukon érzik is —, tudják, mikor derül, mikor borul; mikor javul, mikor rosszabbodik a világ. Sz. Lukács könyvének nagy erénye, hogv nem szolgál háttérmagyarázattal, nem rágja szánkba az okokat-következményeket, hogy mi miért történt úgy, ahog^ történt. könyvéből hiányzanak a politikai pikantériák, ha jól emlékszem, Rákosi neve elő sem fordul, de Kádár Jánosé sem — pedig ezek „bevált" fogások! —, az író nem agitál, nem kommentál, csak írja azt az életet, amelyet hősei élnek, érezteti, amit éreznek, közvetíti, amit gondolnak — így „politizál". Ismétlem : rendhagyó könyv. „Hősei" — írtam az imént. Persze, megszoktuk, hogy egy regénynek van néhány központi „hőse", ezek ilyen-amolyan sorsát. vívódását, önmagukkal, egymással és a világgal szembeni konfliktusát, netán öntépő lelkizését, szexuális élményeit frja meg az író. Sz. Lukács könyvének nincsenek úgynevezett központi hősei. Hőse az a már említett szűkkörű paraszti közösség, amelynek persze, hogy vannak konfliktusai, vívódásai, tragikus ütközései törvényekkel. törvénytelenségekkel, van szexuális élete, van sorsa. Ma ott folytatja, ahol tegnap abbahagyta. holnap pedig ott, ahol ma abbamaradt. Vegetálás — mondhatnánk, de nem lenne igazunk. Ezekből a napról napra való abbahagyásokból, újrakezdésekből rakódik össze az, amit nagy hangon szólva úgy nevezünk: történelem. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem úgy élünk, mint azelőtt. Nem azok vagyunk, akik voltunk. Dátuma ennek az átváltozásnak, persze, nincs. Hát volt ennek, vagy egy másik, kisebb vagy nagyobb közösségnek olyan megjelölhető naptári napja. amelytől kezdve az egykori koplalókból az élet javait habzsolok lettek? Az egykori megalázottakból dölyfösködők. másokat megalázók? Az egykor egymásba kapaszkodókból egymást megtagadók? Tisztességes kislányokból szajhák? Van annak pontosan megjelölhető dátuma, amikor az egykori paraszti „életfa" ágai szétnőni kezdenek? Az egyik „ág" a városba sodródik, a másik megrokkanva* erejét vesztve elszárad, a harmadik akár az önpusztítás árán is fény felé, ragyogásra tör. A majori nyomorból kinőtt tanító, falujába visszatérve veszi csak észre: „Közösség az ilyen? Harmincával nevelik a hízókat, de könyvre nem. áldoznak. Délután kezdik a szivolázást, de moziba nem járnak. Barbárság, az anyagi érdekeltség tartja össze." A tanító anyja a régi cselédházban a végét járja, húga palotát épít magának. ő maga céltalanul bajlódik más kölykei vei és olykor sötéten látja a világot. „Ki veszi észre ebben a nagy nemzeti picsi-pacsiban? Tülekednek a forintja alatt." Ez a tanító véleménye — s talán az íróé is. Mégis, ez a kesernyés kifakadás a trilógiának épp abban a könyvében olvasható, amelynek címe: Szegények ünneplőben. Ellentmondásos, bonyolult világ, ilyen a róla szóló könyv is. Regény? Olyan talán nincs is manapság. Stílusa? Sok helyütt szinte kiált a szerkesztő kemény ceruzájáért a sok kopogós, félbeharapott mondat, de van-e ma egyedül üdvözítő stílus? S vajon nem olyan-e ez a megírt élet, mint a róla szóló könyv: kopogós. olykor félbeharapott? Vannak írók, akik azért írók, mert könyveket szoktak írni. Sz. Lukács Imre ezt a könyvet nem így írta, hanem a hűség kényszeréből: nemp lehetett meg nem írni! Rekviemet emlegettem az elején — halotti búcsúztatót. Sz. Lukács Imre könyve méltó és szép búcsúztatója annak a már magunk mögött hagyott régi paraszti világnak. De több is. Egyúttal előrajzolója — nyitánya? — egy immár nem is pontosan parasztinak mondható, és máris látható, érzékelhető, új emberi és társadalmi tartalmakat, morális értékeket-értéktelenségeket. romló és javuló életminőségeket egyaránt kibontakoztató jövőképnek is. Azt hiszem, bizalommal várhatjuk az írótól hogy ennek a szintén napról napra változó világképnek is pontos és hűséges ábrázolója, megörökítője legven. Amilvennek ebben a könyvében bizonyult. MOCSÁR GÁBOR István király szelleme Itt, Európa legközepén, a Duna—Tisza táján immár közel teljes ezer éve, ha az érlelő nyár után, a szüretelő ősz előtt augusztus hónapjának második felénél tart a naptárral számolható idő — a nemzedékek és évszázadok örökítette emlékezetben mindig újra-újra úgy lép elő az államalapító, a szép emlékezetű, a kérlelhetetlen, meg nem alkuvó Árpád-nembéli Géza fia István, ahogy Shakespeare színpadán olykor-olykor megjelenik egy kísértet, hogv valami nagyon fontosra emlékeztessen. — -István szelleme évről évre figyelmezteti azokat, akik itt itthon tudják magukat, hogy legyenek olyan következetesek önmagukhoz, amilyen következetes volt ő. akinek művét rontottuk vagy javítottuk áradó évszázadokon át, de akárhogy rontottuk, akárhogy javítottuk, arról a Műről volt szó, amelvet egv elszánt és felettébb teendőit értő nemzedék élén ő valósított meg. Legegyszerűbb, legáltalánosabb értelmű, de talán legkevesebbet mondó fogalmazásban ezt a művet Magvar Államnak nevezzük. A jogász és a nolitikus elme nem is nevezheti máskénoen. Valójában azonban az a Mű, vagy ha tetszik társadalmi-lélektani létforma, amelynek erkölcsi parancsaira vagy még inkább teendőinek tudatosítására István szelleme figvelmeztet. csupán közjogi formáiát tekintve: állam. Már csak azért is több a közös erkölcsi feladat, mivel az állam, amelynek intézményes keretén belül ró ránk feladatokat a változó körülményű lét, időről időre igen változó tartalmú. H'szen már a kései Árpádok ábrándos vagy gvakorlati érzékű inté7ményformá!óinak (II. Endrének. a hazai feuda'izmus utópistájának. vagy IV. Bélának a bűnös hibákon okulni képes mindent úiiáépítőnekj magvar állama már nnevon i<? különbözött Tstvárt. Iás?.jó, Kálmán. III. Béla merőben másfélo ineeszménvű ós jog rendű földesúri — az én ifjú jogtörténész koromban Úgv mondtuk: natrimÓP'ális — királyságától. Megint másféle volt a szolid Anjou-k és a kalandor-játékos-humorral bűnöző Zsigmond franciásan nyugati modellű hűbéri állama, s mindezektől merőben különbözött Mathias Corvinus. azaz „Mátyás, az igazságos" polgárosodást sőt maidani felvilágosodást, állampolgári méltóságot előkészítő pompás reneszánsz magyar állama. Utána pedig ... Hiszen Mohácstól kezdve a Magyar Állam ábránd, vagv politikai program, vagy szabadságharcos cél volt: a valóság Habsburg-tartományi lét, török hódoltság, legjobb esetben a magyar államtól formájában is. politikai helyzetében is eltérő erdélyi fejedelemség volt. István szelleme azonban augusztusról augusztusra felemelkedett az örökölt emlékezetben és hirdette hol kisebb, hol nagyobb földrajzi területen a Magyar Állam, a magyar alkotmány létét, igényét, korról korra módosuló eszmei-társadalmi tartalmát. Persze. hogy mást ígért Szent István Pázmány Péter katolikus magyarjának és Bethlen Gábor protestáns magyarjának, mást Rákóczi kurucainak és megint mást Pálffy János labancainak. Petőfi engesztelhetetlen forradalmiságának és Jókai szelíd egyezkedő hajlandóságának. Nevezték vala bár Szent Istvánnak vagy I. István királynak: ugyanő volt. István forradalmár volt, a sió legszigorúbban marxi értelmében: egy elavult és közösségi létet fenyegető társadalmi forma helyére elvi alapon, kíméletlen következetességgel egy új, akkor legkorszerűbb társadalmi formába vezette át a népet. Méghozzá úgy, hogy egész magatartása úgyszólván minden valamire való utódjának vallható és vállalható példakép. A materialista számára cselekvő és győzni tudó forradalmár, a politikus elme számára államalapító, a jogi gondolkodás számára alkotmányteremtő, a moralista példázatául • meg nem alkuvó. István szelleme maga az összetartó erő. Ez a szellem magyarázza, hogy nem az tesz magyarrá, kiknek a leszármazottai vagyunk, hanem az, hogv kiket tudunk az elődeinknek. István ma talán időszerűbb, mint valaha. Hiszen ma, századunk szakadatlanul életveszél ves buktatói közt, egy végre valóban emberséges és emberi kultúrát igénylő — vagyis humanista — szocialista haza közös kiformálása folyamán megtanultuk. hogy az anyag adott keretei közt gondolkozó materialista és egy anvagon túli perspektívában reménykedő hivő. eev bölcseleti kérdésekben tanácstalan agnosztikus. egv cselekvő kommunista közéleti ember és egy méltányosságban élő-cselekvő magánember végkéonen eevetért abban, hogy másodrendű kérdés mindaz, ami elválaszt, ahhoz képest, ami összeköt. És aki örökségként, életérzésként, érzelme szerint, kultúrája alapján úgy tudja magáról, hogy magyar és képességei szerint a tőle különböző véleményűekkel együtt munkálkodik a humanista-békés-szocialista Magyarország formálásán. annak a nagy közös példaképe ő. István, Géza fia. Árpád nemzetségéből. aki évről évre augusztus második felében elébünk lép. és figyelmeztetve int ama közös cél felé. amelyet oly következetesen 6 kezdett el. A mi mostani alkotmányunk István szellemének mai jogi megfogalmazása. Nem véletlen, hogy a mi alkotmánvünnepünk naptár szerint azonos I. István napjával. Az ő szelleme és a mi alkotmányunk összeköt bennünket, és erősít a közös emberséges célok megvalósításéban. HEGEDŰS GÉZA Katona ludit Aratók dicséret^ NHD ragvoe Ékes borona fénvlő és rézmívű csoda alatta áradó seree. A tanvák mögíil lönrek a földek möeül lönnek miiven víg milv csoda ünnoHozzák az úi kenveret a pirosló földmeleeet izzadtság gvönsve raitu'* Illés lovasai evorsak szüevükön esők folvnak — fáradtság porát moss— A földek möeül 'önnek telt csűrök közül iönne' elébed. Magvarorszás JCX \ S/4ZÍVES MU KNER M'ü.vi KÖNYVDÍSZ ELIT ÖL * io_- ii fii n " r»s Polner Zoltán Szemremenők A ranv-palló-u teákon haiaevöngvohaia lépked az én Viráeom haiagvönevehaia mátkásodó lánvsáeát haiaevönavehaia menveazővel eláldiák ha'agvönevehaia mossa össze szívünké1 ha iaevönevehaia halálunkig az ünner halagvöngvehaia