Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Péntek, 1982. augusztus 20. 11 Ha kettő ugyanazt csinálja. — avagy: hányféle erkölcs ? Felnőtt társadalom K étségtelen, hogy vannak előnyei a gyermekkornak. Mert hát a gyermeket így, vagy úgy, mindenki szereti, ba­busgatja, segíti, támogatja, ha barátságos lekezeléssel is, jelez­vén: azért te csak gyermek vagy, öcsém. S tán éppen ez az attitűd az, a gyermeki létformához ki­mért cselekvés- és döntéskorláto­zással egyetemben, ami az egész­séges gyermeket lázadásra kész­teti, s kívánatossá teszi számára a fölnóttkor szabadságait, önálló­ságát. Mert minden gyermek el­löki magától előbb-utóbb a ba­busgató kezet, hogy saját lábára állhasson, hogy önmaga dönthes­sen lépéseiről, hogy önmaga ha­tározhassa meg önnön sorsát Mert hát a gyermek is teljes ér­tékű emberré akar válni, aki a feLnőttek szabadságával, önállóan akarja intézni sorsát. S az em­ber számára adatott és kívánatos út miért ne lehetne kivánatos és hasznos a társadalom számára is fejlődése során? Hogyan is volt? Fejletlen, meg. lehetősen elmaradott agrár-ipari ország voltunk egykoron, a szá­zadnak azokban az évtizedeiben, amelyeket mai lakosságunk ki­sebb hányadának volt módja megélni. Fejletlen, meglehetősen elmaradott agrár-ipari ország, annak összes következményeivel együtt. Mert nemcsak termelő­eszközeink maradtak el messz^ez akkori kor színvonalától, nemcsak a társadalmi munkamegosztás szervezetében voltak óriási hiá­tusok, hanem nélkülözte az or­szág a megfelelő képzettségű, elégséges számú szakembert is a gyorsabb ütemű fejlődéshez. S amikor a társadalmi változások, a szocialista átalakulás idején a politikai döhtéshozatal kijelölte az ország, a gazdaság fejlődésének új útjait és modelljét, az adott körülmények szerint volt kényte­len megszabni e remélt és elő­irányzott fejlődés kereteit. (Ez annál is könnyebben ment a szá­mára, mert hogy e modellek és keretek végül is hasonlóan elma­radott gazdasági-társadalmi szer­kezetben aiakultak ki. Tehát a gyakorlathoz formált elvek lé­nyegében összhangban voltak a szükség által ki kényszer! tett módszerekkel.) M ai világunk kezdeteit ele­mezni alighanem fölösle­ges. A körülmények,-ame­lyekkel meg kellett küzdenie az országnak, remélt és szándékolt céljaink elérése érdekében, nagy­jából valamennyiünk számára is­mertek. Egy vesztes háborúban elpusztult gazdaságot kellett hely­reállítani. ismét működőképessé tenni, beleértve az infrastruktúra jó részét is. Aztán át kellett ala­kítani a politikai-társadalmi me­chanizmusokat. a szocialista tár­sadalmi rend követelményei sze­rint, s a helyreállítás után rög­vest hozzá kellett kezdeni a nagymértékű iparfejlesztéshez, a mezőgazdaság átszervezéséhez, iparosításához. Hogy mindez mennyi gonddal-bajjal járt, hány vargabetűt, mellék- és vakvá­gányt jártunk végig, az is nagy­jából közismert, csakúgy, mint eredményeink, amelynek gyü­mölcseit valamennyien élvezzük. (Még akkor Í6, ha a romló vi­lággazdasági helyzetben e gyü­mölcsök kevésbé bőségesen is te­remnek, mint azt várnánk és el­várnánk.) Fejlődésünk adott, bejárt útjá­nak van egy jellegzetes vonása, ami az adott világpolitikai hely­zetben természetes volt, s ami számos következményt is vont maga után. A gyorsabb, a társa­dalom céljai, s a politikai dön­téshozatal akarata szerinti gazda­sági, ipari fejlődéshez ugyanis emberek kellettek. Méghozzá meglehetősen nagy számban, ve­zető posztokra az igazgatásban, az iparban, a mezőgazdaságban. Jól képzett emberekben pedig ^múgy is szűkölködött az ország, • s a meglevők jó része így vagy úgy kompromittálódott. Űj embe­reket kellett hát fölkutatni, s mindenekelőtt olyanokat, akik föltételek nélkül bábáskodnak az új társadalmi valóság születésé­nél. S nemcsak emberekre, de mechanizmusokra is szükség volt. Olyanokra, amelyek a szándékolt és a kijelölt célo.k szerint . irá­nyítják emberek és szervezetek és vállalatok és csoportok tevékeny­ségét. A régi mechanizmusok ré­szint elégtelenek voltak az új feladatokhoz, részint pedig komp­romittálódtak, egy másik világ­ban. Üjakat kellett hát keresni és teremteni. Űj társadalom, új fejlődési mo­dell — új emberek, új működte­tő-szervező mechanizmusok. Lé­nyegében ez volt a megoldandó feladatok alapja. S ezek az ala­pok nem is heterogén módon él­tek egymás mellett, hanem szer­vesen összefüggtek, szervesen kapcsolódtak egymáshoz. Mert az új, sokszor képzetlen, gyakorlat és tapasztalatok híján levő em­berek gyakran napi feladataik­kal is csak nehezen birkóztak meg. s csak nehezen mérhették föl a tágabb világ — a társada­lom — igényeinek bonyolult, át­tételekkel terhes rendszerét. Ezért is szükség volt hát arra, hogy tetteiket direkt módon, a lehető legközvetlenebb eszközök­kel szabályozzák. Ügy, hogy e tettek lényegük szerint illeszked­jenek a fő tendenciákba, szol­gálják és kiszolgálják azokat. S a politikai döntések által meg­gyorsított fejlődés számára ls elégtelennek bizonyultak az in­direkt, árnyaltabb működtető­szervező mechanizmusok, lévén, hogy a fejlődés centralizált igény­rendszerének kellett mindenek­előtt eleget tenni, akár a helyi, árnyaltabb igények és követelmé­nyek kárára is. Megszületett te­hát a direkt, tervutasításos rend­szer. Azon az alapon, hogy ami jó a politika számára, az min­denképpen jó a társadalom szá­mára is, az egyes embernek is. S okáig meglehetősen jól is működött e modell, s az adott helyzetben aligha lehetett volna mással helyettesí­teni. Aztán, éppen a szándékolt és remélt fejlődés eredménye­ként egyre bonyolultabbá vált feltételeink rendszere. Eljutot­tunk mi is oda, ahova minden fejlett társadalom eljut egyszer, hogy a felsőfokon megszületett döntések a végrehajtás során láncreakciókat indítottak el. Hi­szen minden egyes lépés a fej­lődés útján igen sok szférát érint egy fejlettebb gazdaságban, tár­sadalomban. S mind többször fordult elő, hogy jó döntések, jó és szükséges célok érdekében ho­zott határozatok gondok és bajok lavináját indították útjára a tár­sadalmi és gazdasági szféra más területein. Hogy újabb és újabb politikai döntéseket igényelt egy­egy folyamat más szférákban lé­nyegivé növő követelményei­nek korrekciója, aztán a korrek­ciók más szférákban kifejtett ne­gatív hatásainak kiküszöbölése. És így tovább. Hiszen a fejlett ipari-mezőgazdasági társadalom fölöttébb érzékeny modell. Na­gyon is sérülékeny, ha nem min­den szempontot mérlegelve nyúl­nak szerkezetébe. De ki is tudna minden szempontot, minden le­hetséges következményeivel együtt mérlegelni? Szempontok szuperszámítógép számára is alig­hanem áttekinthetetlen milliárd­jait? Évtizede is elmúlt hogy újabb modell született abban a társa­dalmi-gazdasági valóságban, ame­lyet fokozatosan, sok év alatt ké­szítettek föl az új átvételére. Űjabb'modell, amely immár nem is akarja átfogni és ellenőrizni az átfoghatatlant és az ellenőriz­hetetlent, a társadalmi-gazdasági szféra egymással iszonyúan bo­nyolult kölcsönhatásban álló vala­mennyi elemét. Hiszen ki tudhat­na szelektálni? Ki tudhatná, mely • elem fontos, melyik nem? Mert a jelentéktelenről kiderülhet, ha hozzá nem értőn megbolygat­ják, iszonyúan fontossá válik, ha­talmas károkat okozva. A fontos­nak tartottról pedig az derülhet ki, hogy megváltoztatásával nem lépünk előre. Mert nem az az elem volt az, amelyik lényegét adta az adott folyamatnak. Szóval: újszerű modell szüle­tett. Űjszerű, amelyben az irá­nyítás nem beleszólni akar, ha­nem kereteket szabni, teremteni. Olyan kereteket, amelyek a cse­lekvéseket lehetőleg az össztársa­dalmi érdekeknek megfelelően alakítják. Kereteket adni jogsza­bályok rendszerével, gazdasági szabályozórendszerekkel, amelyek orientálják cselekvéseinket, s amelyeket mi, valamennyien sza­biidon, közvetlenebb közegünk és saját igényeink ismeretében tölt­hetünk ki tartalommal. T ermészetesen ez a modell sem hibátlan. De hát, jó­szerével csak most kezd­tük el gyakorolni. Mint az éppen fölserdült gyermek az egyelőre sok szempontból még korlátozott, felnőtti önállóságot. Még nem tudja igazán, mit is kezdhetne vele, s sokszor mellé is fog ál­tala. De csakis ez az út vezet a felnőtti léthez, a hibák, 'tévedé­sek és pkulások útja. S nemcsak az egyes ember, de a társadalom életében is. A valahai jogász­államból jogállam lettünk — mondhatnánk. Alkotmányos rend­del, a közepesen fejlett gazda­sági színvonalhoz is illő, egyre bonyolultabb mechanizmusokkal, lassanként növekvő társadalmi felelősségtudattal. S ilyenkor, az Alkotmány ünnepén a feltételek, adottságok és követelmények ál­tal indikált, általunk megterem­tett, a felnőttek felnőtt társadal­mához illő tágabb kereteket is köszönthetjük. SZAVAT ISTVÁN Egészséges tehetségkultusz van kialakulóban. Egyre nagyobb a jo ötletek, a hasznos gondolatok becsülete, s erkölcsi és anyagi el­lentétele, különösen a termelés­ben. meg a külkereskedelemben. A szükség terelget bennünket er­refelé, meg az a józan belátás, hogy minden tartalék lesová­nyodhat, kimerülhet, ám az em­beri tudás és találékonyság tár­nái sohasem apadnak el. Sőt bi­zony, már abban is haladtunk, hogy a közgondolkodás is elfo­gadja: kreatív embert nem sza­bad .,kilóra" mérni — a közbol­doguláshoz való hozzájárulásá­nak arányai alapján illendő ke­zelni és megfizetni. Ahogyan ezt különben a szocialista elosztás elvei is tartalmazzák, csak hát nálunk ezért még mindig cse­kélyke a bátorság, amikor diffe­renciálni kell, s elég erősek a nagy szegénység után igazságos­nak és méltányosnak tekintett egyenlősdi gyökerei. Egyelőre még nehezen emésztjük, ha vala­ki egy nagyszerű műszaki gon­dolattal egycsapásra jó anyagi körülmények közé kerül, s töb­bet foglalkozunk tiszteletdíjának, vagy részesedésének summájával és az összeg felhasználásának módjával, mint magával az öt­lettel. Araszolunk, araszolgatunk te­hát. de ebben a folyamatban már az is nagy dolog, hogy a leiismerés általános és elfoga­dóit: nem szabad gáncsolni és irigykedéssel fékezni, meg kicsi­nyességgel kedvetleníteni a jó­kepességű, kreatív embereket, hanem inkább építeni kell képes­ségeikre, és segíteni kell őket közhasznú gondolataik, ötleteik kidolgozásában és alkalmazásá­ban. Nemrégiben tett egy kört a té­ma körül a tévé szegedi közre­működőkkel forgatott filmje is. A műsor és alappélda ugyan már a feledésé, hiszen amúgy is elöregedett. Ha azt mondom: So­mos és Petneházi mérnökök ese­te — talárt előbb beugrik. A meglehetősen mesterkélt, didak­tikus tanmese fölött kellett vitat­kozniuk valóságos élethez szokott embereknek. Nos, bennem meg­lehetősen tartós utóélete van en­nek a disputának —. s pontosan a tehetség és a körülötte fölfa­kadó vélemény- és indulatözön­nek. És tulajdonképDen semmi kedvem a vita kuszált szálait bo­gozgatni; egy mellékmondata ön­állósult bennem és elkezdte élhi a maga gondola1 életét. Hogy ugyanis mit szabad a tehetséges embernek? ... Legelőször is az a baj, hogy bi­zonyos sémák úgy élnek ben­nünk, mint növények az üveg­házban. S minthogy a tehetség megbecsülése érdekében beszé­lek kezdem azzal a berögzött mechanizmussal, hogy: a tehet­séges ember nálunk valamiben mmdig zabolátlan, de legalább is különc. Petneházi. a tehetséges, jó üzletember ugye a gyöngébb nem iránti vonzódásában jár ha­nüs úton. Az irodalomban nagy skálája van a zseni mellékútjai­nak: szóhoz jut a kártya, az al­kohol. valami különös hobbi, vagy extrém életvitel... Legen­dákat körítünk a tehetség köré —. s ezek értelmezése és meg­fejtése izgalmas játék a környe­zetüknek. A körítés miatt mind­lart más lesz a megítélésünk is. Elnéző mosoly terem legelőbb, más ese'ben. a gondolat túlsó partján pedig ez a sarkos ítélet, hogy tőle pedig joggal várható el magasabb erkölcsiség, vagy pél­dás életvitel. Csak emlékeztetésül kapcsol­junk vissza a már említett film­hez: egy helyen abban maradtak a vitázok, hogy — a régi szólás­sa, élve: ha ketten ugyanazt csi­nálják. az nem ugyanaz. A te­hetséges emberrel szemben min­denki több megértést, finomabb bánásmódot szavazott meg. S addig szerintem is rendben levő ez. amíg a munka, ar alkotás frontján maradunk. Egy mindig motozó elme nehezen szorítható be mondjuk a vállalati regulába Az ő szellem) malma nemcsak munkahelyi íróasztala mellett őrölget. hanem vacsora közben, vagy akár a hitvesi ágyban is. Méltatlan volna tehát úgy kezel­ni, hogy alkosson szigorúan reg­gel héttől délután háromig ... Munkájának egész természetrajza más- igy az eltérő feltételrend­szer teljesen indokolt. Ám volt egy olyan félmondat is, amely egyúttal másféle erkölcsi meg­ítélést szorgalmaz az ilyen em­ber dolgaival szemben. S ez az a pont. amiért ennyi idő után is erűemes szóba hozni (nem a filmet)»— a témát. Sok mindenben eltérhet a mérték (anyagi dotációban. er­kölcsi megbecsülésben, kikülde­tesben stb.), hiszen a társadalmi hasznosságban tanúsított különb­ségnek ez természetes vetülete, aogos, hogy nincs akkora lárma és olyan fegyelmezési indulat, ha mondjuk egy jeles konstruktőr egy fél délelőttre kint felejtkezik a városban, mintha műszaki raj­zoló lazsál el fél napot egy presz­szóban. Ezt a különbséget rende­sen a munkaköri leírás is tartal­mazza, vagy eleve szabad moz­gást biztosít az egyiknek. Hanem, hogy más fajta erkölcsiséget en­gedélyezne a társadalom egyik­nek és másiknak — az már gon­dolatban is nehezen viselhető. Hány féle erkölcsnek kellene ak­kor léteznie? * Rendkívül síkos az út, amelyen ez a gondolatmenet végigmehet­ne. Ha erkölcsi normákat is kü­lön-külön írna a társadalom te­hetségeknek, alkotó típusú em­bereknek és egyszerű végrehaj­tóknak, szaíagmunkásoknak, alighanem éppen a morál alap­jai billennének meg. Ebben a vonzatban végképp nem lehet igaz. hogy ha kettő ugyanazt csi­nálja. nem ugyanaz. Mert bár ezzel a formulával igen játéko­san körbe lehet járni minden té­mát, a7 immoralitás mindig is az marad, bárki követi el. Akár je­les újító, akár sikeres külkeres­kedő, akár zseniális rendszerve­zö flörtöl munkaidőben, a beosz­tottjával. akár brigádvezető vagy i aktáros — erkölcsiekben egyre­megy. Intrika, jogtalan előny­szerzés, visszaélés, s hány meg hány erkölcseinkbe botló fogal­mat lehetne felsorolni — egyfor­mán undok, bárki kövesse el. Ha van ebben valami, ami azért megsem ugyanaz két ember ese­teben. az csak az lehet, hogy a társadalom valójában szigorúb­ban ítéli meg a képzettebb, * a munkamegosztás magasabb fokán alló ember azonos típusú erkölcsi megingását. Elképesztően furcsa lenne, ha erkölcsi elnézéssel, na­gyobb morális „szabadsággal". PróDalnánk honorálni a tehetsé­get. Arra való a bér, a külön díjazás, a szakmai elismerések íendszere, a munka természeté­hez illő jogos kedvezmények. Mert a teljesítmény nehezen hozható összefüggésbe erkölcsi elnézéssel — vagy ha igen. hát inkább azon a végén, hogy az erkölcsi gyöngeség előbb-utóbb kikezdi és szinte módszeresen rombolja a tehetséget is. Gazdag példatárát produkálta már az élet annak is. miként semmisül­tek meg Ígéretes tehetségek, mert nem volt erkölcsi erejük. S ne legyen belőle önvád, de le­hetséges, hogy ha nem „a zseni botlásainak" tekintette volna kör­nyezetük a kilengéseiket; ha a számonkérés épp olyan követke­zetem lett volna, mint egy átlag­ember esetében — talán gazda­góbbak volnánk a tehetségükkel, ék maguk pedig sikerélmények­ben — új ösztönzéseket találó, és elégedett emberek. Amint az erkölcsről a jog sík­jára ereszkedünk, a logika már igen kézenfekvő: a törvényeket és a büntetőjogi szankciókat nem egyes emberekre, hanem esetti­vusokra szabták. Nincs egyéni" jog —, s nincs „egyéni" erkölcs sem. Az egyik is. a másik is egyetemes. Magam Pedig abban sem hiszek, amit manapság pe­dig sokszor hallani: hogy netán­lalán a magánélet sérthetetlen falai mögé lehetne vagy kellene utalni például a két nem viszo­nyában adódó minden erkölcsi esetet — legyenek bár összefüg­gésben munkahelyi légkörrel, ve­zető és beosztott viszonnyal, eb­ből eredő érzékelhető kivétele­zéssel! Csak* addig maradhat magánügy bármi, amíg nem üt­közik a közösség erkölcseivel. SZ. SIMON ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents