Délmagyarország, 1982. július (72. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

Szabadtéri, népszínház Szemesi Attila Bartók Béla fonográfja rekedt hangon énekel valaki a kopott ládából a beomlott időből nevüket-vesztő völgyek énekelnek gyerekhang csendül Káma-oarti tájról vénasszony fújja-hajlítgatja síoszó dudaszó verdes törtszárnyú madár rekedt hangon énekel valaki székely favágó arab koldus lidérclátó román öregember hangja hallik az elvásott tekercsről szólalna mintha ásvány-éjszakából partin-leomlott folyamok zúgása rekedt hangon énekel valaki rég szélbe-oldott népek dallama éled rég szavuk-vesztett férfiak asszonyok sejtjeinkben és álmainkban elrejtezők arcokba és falakba épült zenék támadnak úira napkelet felől rekedt hangon énekel valaki énekel mintha sárkányok csontján galaxis-fényben éjszaka mert övéit el nem engedi a föld temet és terem arcokat újra meg újra tavaszból sárból rekedt hangon énekel valaki a konott ládából a beomlott időből békési kondás török csavargó és sárnál tavasznál sugarasabb az ének felfakad a rég betemetett forrás nevét a rejtező kimondja A neurózis kezdete A

pontosan járó órán előbb a perc, később a nagymutatók hagyták el a számlapok tizenkettesét Egyszóval másnap volt már, amikor felébredtem. Kissé bódultan botorkáltam ki a fürdőszobába. Picinyke, fehér pontok vibráltak a levegőben, nekem jöttek, sercegve kisültek a szememben, majd újra szúrós foltokká váltak, aztán kezdődött elölről az egész. Éreztem, hogy még mindig ketten vagyunk. Bár nagy erőfeszítésembe tellett, sikerült elfordulnom a tükör megcsillanó foncsorától, és a mosakodást meg a mentholízű száj öblítést követően kényszeredetten-kelletlenül hellyel kínáltam „magunkat" a konyhában. Alig láttunk valamit az oszladozó feketeségben, mégis szemben önmagunkkal könyököltünk rá a szétnyittott asztal hőálló műanyagburkolatára. A csönd lüktetett, mint egy hatalmas tenger, de jólesett. Szakíthattunk végre csöppnyi időt helyzetünk tisztázására. „Lám, mi mindenre jó a sötétséggel párosult némaság" — gondoltam, miközben futkározott hátamon a hideg, mert valójában irtóztam ezektől a haraggal végződő találkozásoktól, mint ahogy irtóztam az éjszakákon kitapogatott villanykapcsolóktól is. Elég sokáig kellett hunyorognom és egyenletesen lélegeznem, mig megszoktam a tizenöt köbméternyi, édeskés félhomályt. (Akkoriban folyton eresztettek a gáztűzhely csapjai, odalentről. az utcáról pedig felszűrődött a kereszteződés nátriumgőzlámpás, színtévesztő sárgasága.) — Kérlek, most légy tényleg őszinte — mondtam, s a plafon határolta ég felé nyújtottam gyóntatásra biztató mutatóujjamat. — Jó, az leszek — esküdöztem, megsimítván a nyakam körül bizsergő semmit, hajam kétharmadának hűlt helyét. (A néhai hullámokat egy maszek fodrászatnál bocsátottam áruba, valamelyik könnyelmű délutánomon.) A simogatás ösztönszerűen váltott át vakaródzásba. Hallottam másoktól is hasonló érzésről. Csonkulásos balesetet szenvedett ember mesélte, hogy néha viszket nemlétező kézfeje. — Tudajdonképpen ki vagy te — kérdeztem legelőször —, és mi a fenéért nem hagysz mostanában aludni? Nem ért váratlanul a kérdés, sokszor föltettük ezt egymásnak az ezredfordulót megelőző utolsó előtti évtizedben. Előre megfogalmazott, kész mondataim is voltak, mégsem tudtam röviden és érthetően felelni. „Mintha túl gyakran kérdezné ezt tőlem valaki álmatlan hajnalaimon" — gondoltam gúnyosan, de vesztemre meghallottam a ki nem mondott szavakat. Nem tehettem egyebet, cinikusan felidéztem a szamaras gyermekmondóka nyitósorát: — Én vagyok te, te vagy én ... Egyenrangú vitapartnereknek bizonyultunk: mindegy volt melyikünk kérdezett, melyikünk válaszolt. ha megfeszültünk sem tudtunk kettészakadni. (Ilyenkor irigyeltem ,az osztódással szaporodó amőbúkat. ezeket a vízben. nedves földben, más állatok belsejében élő, alakváltoztató egvse.jtűeket.) Azonos mederbe terelődött hát a beszélgetés, mondhatni peregni kezdett, mint lépből a méz. — Keress föl egy jó lélekidomárt! — Tudod nagyon jól, már fölkerestem, de nem segíthetett — Az nem létezik! Idézd csak föl, miket is tanácsolt. — Közhelyszámba menő dolgokat; kerüljem a konfliktusokat, a félelmet, a szorongást, a bizonytalanságot, a lehangoltságot, a negatív érzelmi állapotokat, s minden helyzetben készüljek föl az önvédelemre. — Erre te ordítani kezdtél, hogy nem vagy képes „átkaméleonulni". — Igen, lemarháztam a lélektudort, belekiáltottam a fülébe, hogy nem akarok, nem vagyok hajlandó alkalmazkodni a környezetem színéhez. — Mire ő így felelt: „Sajnálom, ennek épp az ellenkezőjéről vall az a már-már gyógyíthatatlan kortünet, amely ellen küzdünk." — És hozzátette, mossa kezeit, mert a valós megoldás társadalmi méretű felelősséget kíván. — Boldogulok én egyedül is — mondtad —, elvégre olyan közel kerültem magamhoz, hogy már nincs mit fölfedezni bennem, annyira tudom belsőmet, hogy tiszta lélekkel mondhatok ítéletet azokról, akiket megismertem. — Lehet, hogy nem is érdemes nyílt lapokkal játszani? — Döntsd el magad, mi a könnyebb: egy álarc súlyát cipelni, vagy a világos szót kimondani. Megreccsent ültömtől a konyhaszék. Izzadt a tenyerem, a talpam, kerestem tarkóm alatt hoszszú hajamat, a levágatott sámsoni erőt. Különös, helyzettisztáMártélyt, a Hódmezővásárhelytől tízpercnyi autóútra levő község üdülőtelepét azoknak ajánlhatjuk jó szívvel, akik a vízivilág érdekességeinek felfedezésére, az ártéri erdők bebarangolására, a különleges szépségű holtág állat- és növényvilágának megismerésére éreznek magukban hajlandóságot. A táskarádiót a mártélyi strandolok nyugodtan otthon hagyhatják — vigyenek helyette inkább távcsövet, gumicsónakot, horgászengedélyt és -felszerelést. Meg sátrat, a vízparti hajnal párájától, az alkony szúnyogaitól védekezésül... A természetet szerető kirándulók korábban a töltés víz felőli oldalán kempingezhettek — az 1979-es év tapasztalatai alapján, az ártér gyakori elöntése miatt döntött úgy a hódmezővásárhelyi tanács városgondnoksága — a kemping üzemeltetője —, hogy a tábort a töltés község felőli oldalára telepíti át. A faházak már új helyüKön állnak, s hangulatos, a tájba illő nádtetős „közösségi" epiil£te!vis varjúk a vendégeket. zó virradatban fészkelődtem a tűhegyes, szurkáló időben. Vörösen izzó, társtalan olajfáklya lobogott be a függönyön túlról, arcomba csapott az elképzelt, köhögtető füst aromája. Ahogy bámultam a távoli lángot, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki benézett volna az ablakon. „Lehetetlenség — gondoltam —, hiszen több mint húsz méter magasan, a nyolcadik emeleten vagyok." A bizonyosság kedvéért felkattintottam a' villanykapcsolót, félrerántottam a függönyt és megdöbbenve néztem az ismerős arc kontúrjait. A vonások lassan, élesen rajzolódtak ki a vékony, esőfoltos üvegen; akár egy torzításmentes tükörben néznék önmagammal farkasszemet. Százötvenig számoltam, ennél tovább nem bírtam elviselni saját tekintetemet. Öklömmel belevágtam az ablakba. A várt hatás nem maradt el: olyan volt, mint a kitalált, éles érmetszés. A villanó, hűvös fényű pengét rideg, kemény, átlátszó szilánkok helyettesítették. Egyformának tűnt a beáramló, kinti levegő csípése az üvegcserepek hasító fájdalmával. Csak a zuborgó hideg víz sejtette meg a különbséget, amikor kiszaladtam a fürdőszobába. Most már nyugodtan égethettem a villanyt, nem sértette szememet a bura nélküli izzószála . A csap alá tartottam vérző csuklómat, ott ketyegtek pulzusomban a másodpercek: tik-tak, tik-tak, mint egy gépies szívdobogás. Bal kezemmel tartósan és jó erősen kellett szorítanom jobbomat, míg valamelyest csillapodott a vérzés. Megsejtettem a legegyszerűbb megoldást, s a tusrózsa pihentető záporába álltam. Aznap volt mar, amikor viszszabújtam a paplan fedezékébe. Reggelre átázott csuklómon a fehér zsebkendő, kimoshatatlan foltokat hagyva a lepedőn is, a párnán is. RÓZSA IMRE Társadalmi munkában készültek a tervek, s a kemping új helyének rendezéséhez is jórészt önzetlenül járultak hozzá Vásárhely vállalatainak, szövetkezeteinek dolgozói. A mártélyi kemping országos építőtábor lakóinak otthona lesz az idén nyáron — a diákok nyolcszemélyes, jurta formájú sátrakban, s a faházakban laknak majd. Szabad óráikban bebarangolhatják a tájvédelmi körzet ártéri erdeit, megismerkedhetnek a Sasér, az Ányási holtág, a Körtvélyesi-sziget, a Barci-rét védett értékeivel, jellegzetes élővilágával. Erre persze az egyénileg utazóknak is van lehetőségük — aki "nem sajnálja a fáradságot, ritka madarakat, addig sosem látott növényeket fedezhet fel magának. A múlt században megregulázott folyó azzal hálálja meg az embernek a természetet kordában tartó szolgálatát, hogy a hátrahagyott holtágak mentén megőrizte ősi, háborítatlan szépségét. _ P.K^ , Dátumai közkeletűek, mégsem könnyű rávágni, hány esztendős, mily régi a szegedi szabadtéri. •Holmi találós kérdés: három esztendeje ünnepelte 20. születésnapját, de tavaly már öreg is volt, félszázados, mely csöppet sem türtőzteti, hogy jövőre egyszerre kérkedjék korával meg fiatalságával, az ötven évével megint, miközben a huszonötödikkel. A rejtély kulcsa: először 1931ben tartottak bemutatót a Dóm téren, de a nyári színházüzem csak 33-tól folyamatos; az 1939ben megtört ívet 1959-től rajzoljuk tovább. E dátumoktól támadhat az embernek kettőslátása. Kérdem hát, szükségszerűen jegyezzük meg mindig a fesztivál kizökkent időszámítását? 1. Látszólag formális ügy, elintézhetni kézlegyintéssel akár, kit zavar. Ám a kettős könyvelést magyarázó eszmei-ideológiai különbségek mögött ilyenkor, kerek évfordulók közelén, újólag fölötlik a folyamatosság elvállalhatóságának vagy megtagadásának alternatívája. Kivált, mert a nyilvánvaló eszmei-ideológiai diszkontinuitás mellett a világháború előtti ciklus és a felszabadulás utáni között kitapinthatni ereit egyfajta művészetpolitikai kontinuitásnak is. Nyári színházak alkalmi műsorfüzete tudatja — a maga szükségszerűen lakonikus tömörségével — a szegedi fesztiválról, hogy volt egy nagyon jelentős első korszaka, sok emlékezetesen szép előadással örvendeztetve a színház barátait, jó hírnevet is szerzett a városnak, 1959-től azonban „nem egyszerűen a szálak összekötéséről volt szó, hanem sok vonatkozásban egy új nyári színház megteremtéséről. Összeköthetők mégis a szálak — olvasni tovább — a hagyomány ápolásában, a haladó művészi örökség becsülésében, de semmiképpen sem az alapokat illetően." Majd dr. Münnich Ferencet idézik: Becsületükre válik a szegedieknek, hogy azt a kezdeményezést. amelyet itt a téren a burzsoázia a maga számára teremtett meg, a maga ízlése szerint, most a népnek nyújtják át, s újjáformálva a széles néptömegek számára teszik hozzáférhetővé. 0 Kössük hát össze a szálakat vagy ne kössük? Vállaljuk a múltat valamennyi konzekvenciájával, vagy — ha szóba kerül a harmincas évek öröksége — húzzuk meg változatlanul a szemérmes cezúrát? Fogas kérdés. Mert jóllehet a harmincas évek kultúrpolitikája természetesen rajta tartotta szellemkezét ezen a látványos művészeti vállalkozáson, azért a kezdeményezők közül is oroszlánrész jut Hont Ferencnek, Buday Györgynek, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. S mert jóllehet 1931ben Vojnovich Magyar Passió ja ment itt először (a magyar színháztörténet máig- legnagyobb hatású rendezője, Hevesi Sándor adta kézjegyét hozzá), pár évvel később Hont is színre vihette Madách Tragédiáját, félreismerhetetlenül forradalmi elemekkel. Aztán a Parasztbecsület világszerte figyelmet keltő előadása, a Milanói Scala sztárjaival: egyetemes művészeti tett, függetlenül attól, hogy a vezénylő szerző politikai hovatartozása enyhén szólva sem volt progresszív. (De hát hasonló okok dacára sincs kisebb kultusza például Kálmán Imrének a Szovjetunióban — s nem volt akkor sem, midőn az ilyesmit szigorúbban bírálta el a korparancs.) Az ideológia szféfájából közelítve érzékeny melékképeink maradhattak mára Herczeg Ferenc Bizáncáról, vagy Az ember tragédiájának különféle rendezéseiről — de föltétlenül elvállalhatóak az ilyen szempontból természetesen vitamentesebb operaelőadások, az Aidáé vagy a Tur-.ndoté, melyek, azért a szegedi játékok hírét röptették, s jó szívvel, igazán, mondjuk a Háry János bemutatója, amivel később, a hatvanas évektől is sűrűn találkozni a programban, messzibb ne keressük, pár nap múlva ismét. 0 Érvek és ellenérvek akadnak jócskán. Fölszaporítani, szortírozni, összehasonlító elemzés alá venni a fesztivál két periódusát, izgalmas kalandot kínál; a fenti dilemma eldöntéséhez is közelebb vinne netán. S ha már a játékok múltját faggatjuk, föltehetően innen örököltük — ugyancsak haladó hagyományként — egyik legelterjedtebb állandó jelzőjét: népszínház. Makacs egy epitheton ornans, tulajdonképpen nehezen félreérthető. Arra utal, hogy a szegedi szabadtérin, méreteinél fogva, jóval többen látnak egy-egy előadást, mint a kőszínházakban általában, s a sok ember képzete azonosul tudatunkban a nép fogalmával. Vagyis a kifejezés, értelmezésünkben, a nézőtérre vet pillantást — holott az eredendően inkább a színpadra vonatkozik, mű(faj)ra és előadásra. Még a századfordulón tűzte célul magának a francia Firmin Gemier, s játszotta el Romáin Rolland népdrámáit — tőle hozta a népszínház gondolatát Szegedre Hont Ferenc, aki a húszas évek derekán Gemier asszisztense volt. Hanem a fogalom régebbi keletű a magyar színháztörténelemben. A múlt század közepén fölvirágzott műfajnak, a népszínműnek hallatlan keresettsége szülte az igényt, hogy külön oltárt emeljenek neki: 1875-ben meg is nyílt Pesten a Népszínház (mellesleg annak a Fellnernek és Helmernek elképzelései szerint, akik pár évvel később a szegedi színházat tervezték). Itt hajtott ki, virult, díszelgett teljes pompázatában ez a jellegzetesen magyar műfaj, melynek elvirágzásával, a századforduló után. magát az épületet is becsukták, pontosabban a Nemzeti Színház rendelkezésére bocsátották (már ilyen minőségében bontották le 1965-ben). 4. Egy népszínház tehát népszínművek. népdrámák terepasztala. Legalábbis elméleti, színháztörténeti kategóriák foglalatában. Ily közelítésben félrevezető lehet a szegedi szabadtéri minősítésére használni, még ha ennek hagyományosan kialakult műsorszerkezete nyitottabb, ha tetszik, populárisabb más kőszínházi modelleknél. Ezért „húzhatták rá" a nemrégiben megszűnt fővárosi Népszínházra is.) Ez a „népstadion-színház" (megint hasonló karakterű, gyakorta fölröppenő metafora), tudniillik egyszerre operaszínház, drámaszinház, operettszínház, balettszínház — önmagában egyik sem kifejezetten népszínházi stíl. S hozzájuk, amivel viszont tényleg rászolgálna a népszínházi jellegre: folklórszínház, otthona a néptáncművészetnek. E fenti műfajok komplexitása, valamint az előadások értelmezésében, kivitelezésében tapasztalható kényszerű és konzekvens művészeti törekvés az egyszerűsítésre, nagyvonalúságra, könnyen áttekinthetőségre, sugallhatja még a népszínház jelző használatát. Sőt; Nemcsak sugallhatja; a szabadtéri eme tulajdonságai révén egyenesen magához idomítja a kifejezést, átértelmezi. Miként a műsorpolitika abbeli következetessége, hogy- valamenynyi színpadi műfajon belül is a magyar, illetve az egyetemes művészeti alkotások legjavából, klasszikusokból vagy olyan kortárs értékekből válogat, melyek többnyire közismertek, népszerűek. Vagyis hát, erősen sarkítva, úgy népszínház a szegedi szabadtéri. hogv például nem kísérletező színház. Van tehát alapja a gondolattársításnak. Az idők szava hallik ki belőle: minő jelentésváltozáson ment át. évtizedek során közaondolkozásunkban. a hajdani foga lom, népszínház. NIIvOLLNYI ISTVÁN Hova menjünk kirándulni ? Mártély