Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

Szombat, 1982. június 5. Megkérdeztem a pszichiátert (5.) A múzeum új szerzeményei Gorzsa újkőkori romjai A „termékeny félhold" és Keleti Mediterráneum területein uz i. e. JV—III. évezredben neolitikus gazdasági forradalom következményeként rendkívüli erejű városi fejlődés indult meg. Ennek hullámai az i. e. IV—III. évezred fordulója táján a Balkánon keresztül az Alföld déli részét is elérték. A preurbánus fejlődés csíráinak megjelenésével az itt élt. úgynevezett Tiszai kultura közösségei — ha csak rövid időre is, a civilizáció felé vezető fejlődés útjára léptek. A Hódmezővásárhely és Szeged közötti gorzsai halmon ennek az időszaknak települését kezdték el feltárni a szegedi múzeum régészéi. Már rögtön az ásatás megindulása előtt kiderült. bogv itt nem egy egyszerű újkőkori településről van szó. hanem egy olyan ötezer évvel ezelőtti településközpont maradványai kerülnek napfényre, ahol az elpusztult házak romjaira épültek az újak. sok száz esztendőn at. Közben a halom egyre nőtt Ma a közel négy méter magas kiemelkedés minden pontja enneK a településnek a maradványait rejti. A feltáró munka nyomában lépésről lépésre kerültek elő az újkőkori házak romjai. az utcák részletei, az egykori cmbeT mindennapi életéről valló csont- és kőszerszámok, agyagedények, hiedelmeikről, művészét ükről mesélő ember- é6 állatábrázolások. A legkiemelkedőbb eredményt egv Magyarországon ebből az időszakból eddig nem ismert nagysagu. három helyiségből álló épület feltárása jelentette. A vesszőoől font, agyaggal tapasztott falú ház i. e. 2700 táján a településsel együtt elpusztult. A pusztító tűzvész kétségtelen váratlan volt és rendkívül hevességgel zajlott, hiszen a ház falai szinte téglakeménységűre égtek. s nem volt idő a berendezés, a felszerelés kimentésére sem. Az elénk táruló látvány pontosan ugyanaz, mint az évezredekkel ezelőtti pusztulás után, s szinte magyarázatra sem szorul. A vastagon agyagozott, vörösre átégett padlón állva érezni leheteti az őskor mindennapjának szellemét, szinte vártuk, hogy egy pillanatban belép a kőkori ember, végigjárja a helyiségeket. elmegy a gabonamaradvanyokkal telt nagy tárolóedények mellett, leiil a boltozott kemence mellé, majd nekiáll a pusztulás nyomait rendbeszedni. A találkozás természetesen csak képzeletünkben történt meg. a rendes, nálást magunk végeztük, apró szerszámokkal, finom ecsetekkel. Az épület közepén előke-, rült a deszkával fedett áldozógödör. amibe a tavaszi és őszi munkakezdés alkalmával helyezték újra meg újra, jobb termést kérő fohászok kíséretében az ételáldozatokat. A kemencék előterein ott sorakoztak a melegítésre szár.t ételekkel teli edénvek. amelyek már sohasem kerültek a ház lakóinak asztalára. A folytatás, a válasz további izgató kérdésekre még ezen a nyáron megszületik. Befejezzük az épület teljes feltárását, s így első ízben szerezhetünk megbízható képet egy szokatlanul gazdagon berendezett kőkori ház szerkezetéről, szinte érintetlen belső berendezéseiről. A gondos rt Konstrukcióval az elhagyott tárgyak lassan életre kelnek, s a nyelvükön értő régésznek hosszú tórtenetbe kezdenek. Meséjük nyomán újra áll a ház. megelevenedik a környék, s a tűzhely lángja egy homályos, évezredekkel ezelőtti világra veti fényét. Az előkerült leletekből a Móra Ferenc Múzeum előcsarnokában új szerzeményeink sorából adtunk ízelítőt. DR. HORVÁTH FERENC régész Van e lehetőség az alkoholizmus megelőzésére? A megelőzés orvosi fogalom, melye„ nem lehet az alkoholizmus ..megelőzésére" alkalmazni, az orvosoktól várni, mert az alkoholfüggés egy ponton túl ugyan betegség, de orvosi szempontból az érintetteknek legfeljebb egy tizede, huszada beteg. Mint említettük, ma Magyarországon talán 100 000 felnőtt absztinens van, viszont hétvégeken kb. egymilliónyian lerészegednek. Erre a jelenségre a betegségfogalom hamis; funkcióikban csak időlegesen és reverzibilisen károsodnak, önként, maguk idézik elő. szervezetük pedig nem különbözik a többiekétől. Próbálkozzunk egy hasonlattal: tegyük fel, hogy egy csoport gyakran jár templomba, ahol az istentisztelet alatt sűrűn használják a tömjénfüstölőt.* A belélegzett füst mindenkinél okoz egy kis hörghurutot, ám egyesek allergiásak lévén, asztmás rohamot kapnak, akár bele is halhatnak. Ez a néhány eset tartozik az orvosra, ezeket el kelj tiltani a füsttől (ha sikerül); de a tömeges hörghurut és a kevés, súlyos komplikáció láttán kijelenteni, hogy az istentisztelet orvosi probléma, megelőzése orvosi feladat, humoros nyilatkozat; de valami ilyesmi történik az alkoholizmus ügyében. Tudomásul kell vennünk, hogy az alkohol része életünknek, sőt egyre szorosabb része. Aki iszik, számolhat kisebb-nagyobb zavarokkal, melyek egyeseknél katasztrofálisak is lehetnek, ezek természetesen orvosi esetek, de maga „az alkoholizmus" kívül esik az egészségügy lehetőségein. Ha pedig mégis azzal igyekszünk megoldani, az csak olyasmi, mint bicskával verset faragni: aligha sikerülhet. Amikor fentebb a társadalom szerepét emeltük ki, akkor, hogy néhány konkrétumot is megemlítsek, többek között az ivási szokásokra is gondoltam. Egy nép szokásainak félelmetes ereje van. Alkoholtartalmú italt régen csak ünnepeken, hétvégi mulatságokon, családi események kapcsán ittak. Ma — de hát ezt tudja mindenki. Könnyebb felsorolni az alkalmakat, amikor nem iszunk, mint fordítva. Sokak életének megrontója a barbár, erőszakos kínálás, a visszautasított megvetése, lenézése, főleg ha felettesünk. Olaszországban többet isznak, mint nálunk, igaz, leginkább bort, de részeg embert mégis csak ritkán látni. Ennek oka, hogy az ország legtöbb vidékén szégyen lerészegedni, és ha valaki sokszor teszi, el kell költöznie, mert környezete nem tűri, kiközösíti. Nálunk elnéző mosoly, cinkos egyetértés, a jópofaságnak kijáró szemlélet uralkodik: miért ne inna? — megkereste a rávalót — a szesz azért van, hogy megigyuk — és még egy sor „bölcs" megállapítás. — Am'í valaki (nem • rendszeresen) megwzik egy pohárnyi bort étkezéshez, vagy baráti körben, addig nincs semmi baj, de nem is használ, mint ezernyi babona, félrevezető tévhitek sugallják. A baj akkor kezdődik, na egy embernek — akár csak egy kevés — italra van szüksége a jó közérzethez, hangulathoz, munkakedvhez. Aki itt meg tud állni, még megmenekülhet, mert ez a veszély első jele! Aki viszont erre nem képes, menthetetlenül sodródik az alkoholisták szerencsétlen útján. Innét számítjuk betegségnek az ilyenek állapotát, hiszen élete, egészsége van veszélyben. — Persze az alkoholizmust segítő társadalmi tényezőkről még hosszan lehetne beszélni (pl. arról a jelenségről, hogy a tizenévesek vagy az alig idősebbek néhány évtizede még sétáltak, így beszélgettek, udvaroltak, vitatkoztak; manapság a séta lényegében megszűnt, helyette „beülnek" valahová és iszogatnak, főként töményét). Miért kezelik elmegyógyintézetben az alkoholistákat? Nincs ennek elriasztó hatása? Nem az elmegyógyintézeten van a hangsúly. Az elmeosztályokon létesített, azon belül funkcionáló „alkohológiai osztályon" kezelik őket, mert ígv írja elő a rendelet. Természetesen az alkoholista is lehet elmebeteg, akkor elmeosztályon a helye. Nem árt tudni, hogy az alkoholisták gyógyításában döntő szerepe van a pszichoterápiának, melynek alkalmazása legközelebb a pszichiáterekhez áll. Ugyanakkor nem tagadható le, hogy a kényszerbeutalásnak még ma is van bizonyos szankció jellege — bár egyre kevésbé —. ami társul az elmeosztály fegyintézet jellegének kiirthatatlan képzetével. A beteg úgy érzi, büntetésül utalták be. Szerencsére egyre több a kivétel. Nem mennek tehát szíveseit kezelésre az alkoholisták? Nem bizony! Ráadásul nem ritkán kifejlődik az elvonókúrát megjártak szubkultúrája. mely szerint férfias virtus minél több kúrán átesni és csak azért is tovább inni, összekötni a beutalást kezdeményező feleség, család, hatóság, munkahely iránti bosszúálló magatartással. mely előbb-utóbb bűnöző mentalitáshoz is vezethet. Mert az alkoholbeteg személyisége, szociális beilleszkedése már oly súlyosan károsult, hogy saját érdekét nem képes megítélni. Egyébként az alkoholisták tömegeit elsősorban a gondozók kezelik. A beutaltak, illetve az elvonó kúrán átesettek hány százalékánál eredményes a kezelés? Sok a visszaeső? Az egy éven belüli visszaesések száma elég bizonytalan, mert nehéz megállapítani, de úgy 30—60 százalék között van. A „kényszeresek" (a hatóságilag beutaltak) gyógyulási (?) aránya világszerte 15 százalék körül mozog. Nagyon sok tehát a viszszaeső; az önkéntes azért, mert ugyanazon konfliktusok közé megy vissza ugyanazzal a személyiséggel és biológiai adottságokkal, ráadásul ugyanolyan könnyen szerezheti meg az italokat; a kényszeres pedig alig várja, hogy kitehesse a lábát és tovább folytassa, ahol abbahagyta (ritka a kivétel). Igaz az a széltében-hosszában hangoztatott állítás, hogy csinálhatnak akármit, az alkoholista „elveszett" ember? Nem feltétlenül elveszett, de nem megtelelő beavatkozástól nem várható megfelelő eredmény. Feljelentik, beidézik, esetleg rendőrrel hurcolják a kórházba, ahol gyógyítani igyekeznek. Ebben van valami abszurditás, de ma nem tudunk jobbat. Elméletileg elképzelhető a társadalom (hatalmas anyagi és erkölcsi befektetéssel járó) mentálhigiénés átnevelése. a lelki egészség kialakítása több évtized következetes munkájával, értelemmel felfegyverzett, autonóm, pszichológiailag kulturált közösségek létrehozása,' melyeket a szocializmus is kíván. Mennyi lehet az önként jelentkezők aránya, akik tehát akarnak gyógyulni? Ezek aránya nőknél 10—30 százalék, férfiaknál 5—10 százalék. bár ezek a számok félrevezetőek. mert nincs bennük azok száma, akik maguktól leszoknak. Mert ilyen is van, nem is kevés. Meggyőződésem, hogy az elvonó kúra is általában csak annak hasznos, aki enélkül is leszokott volna, vagy képes leszokni. Miért lesz öngyilkos oly sok alkoholista? Ez a kérdés nem egyértelmű, ugyanis sokan követnek el öngyilkosságot, akik nem alkoholisták, de magát a tettet ittasan követik el, ezért az alkoholista öngyilkosok közé sorolják őket. Továbbá: az igazi krónikus alkoholbetegeknek egy idő után már valóban alig van hol, kiOel, és miért élniük. Jó részük már eleve „zsákutca-szindrómája" miatt; kezdett inni. Ezért az iszákosoknál több a depresszió, veje együtt a halni akarás. Tehát megint visszakanyarodtunk a társadalom szerepéhez? Igen, és egyben tisztázni kellene; ki az a társadalom? Mert sokszor úgy tetszik: a többiek, én nem. En nem vagyok felelős, hanem mindenki. De ez így kissé álszent, sehová sem vezető, ködösítő, felelősséget elhárító nézet Nézzünk egy kicsit körül saját házunk táján, és csak annyit tegyünk meg, hogy tartsuk be az utasításokat, rendeleteket. Ne szolgáljunk ki szeszes italt fiatalkorúaknak, részegeknek, ne italozzunk hivatalokban, munkahelyeken, gépeknél, építkezéseknél stb., már ezzel sokat segítene a „társadalom". Gondolkodjunk egy kicsit: ezek hatósági rendeletek, de legtöbben fütyülnek rá! — ez pedig egyéni ma" gatartás, tehát a felelősség is egyéni! Tudomásom szerint az Alkohol Elleni Országos Bizottság, mely az alkohol okozta betegségek és egyéb következmények elleni küzdelem elméleti és gyakorlati tevékenységének országos koordinátora, mostanaban nyiijt be a törvényhozásnak új alapokra helyezett javaslatokat, hogy ez a tevékenység végre meghozhassa a várt eredményeket. BANKI MIHÁLY „Rómáról jut eszembe.. A négy fej hídja 99 Mindazok, akik a modern ember felfogása szempontjából szemlélték és jellemezték Rómát, Gregoroviustól egészen Zoláig, megegyeztek abban, hogy ez az egyetlen hely, ahol a múltak árnyai soha pihenőre térni nem fognak. Külső képe világvárosjelleget mutat. Építkezése a város egész történetén végig az egymást átgyúró korszakok képét mutatja. Nemcsak a Barberinieket csúfolta egykor a szójáték a barbároknál rosszabbaknak, még a nagy alkotót, Bramantet is „rovinante" (romboló) jelzővel illették. Az ő korában szedték le az antik épületek márványát és mésszé égették, vaskapcsaikat kivették és fegyverekké kovácsolták, szobraikat, oszlopaikat értelem és cél nélkül lakóházakba beépítették vagy elhurcolták. A középkor — kivéve annak utolsó évtizedeit — legkevésbé hagyta hátra Rómán nyomát, sokkal kevésbé, mint Olaszország kisebb városaiban. Tehát Róma nem a középkori emlékek városa, ha történeti jellegét akarjuk megállapítani, két korszakra kell gondolnunk: az ókori császárságra és a reneszánszra. Rómának ez a két aranykora, amely a legmaradandóbb alkotásokat hagyta hátra. Persze, tiszta építészeti képet az antik Rómáról csak részben kaphatunk. Róma legjobban konzervált ókori épülete a Panteon, legrégibb, legjobban konzervált hídja a Fabricius-híd. A rómaiak „négy fej hídjának" is hívják; a Tiberis-szigetét köti össze a várossal. Ma is olvasható rajta az írás, hogy L. Fabriciusnak, az utak felügyelőjének uralkodása alatt, i. e. 62-ben épült. Elmondom miért hívják ;,négy íej hídjának". V. Szixtus 5 évig volt pápa, öt utat építtetett, 27 szökőkutat, öt hidat és ha igaz, halála után ötmilliót hagyott a családjára. Szóval ez a pápa restauráltatta a hidat, Róma négy legügyesebb építészével. A munka végzése közben a négy mester állandóan civakodott, ami aztán kegyetlen gyűlöletté fajult. Rómában mindenki erről beszélt, még a pápa füléhez is eljutott a híre. A négy mester nagyszerűen elvégezte a munkát. A pápa elégedetten gratulált a szépen elvégzett restauráláshoz; mivel azonban munka közben nem viselkedtek „keresztényi módon", megparancsolta, hogy az általuk ki javított hídon fejeztessenek le. A kivégzés elmaradt, sőt, emlékmű hirdeti a négy restaurátor emlékét a hídon. És a négy mester. aki életében csak veszekedett, most a legintimebb közelségben él egymáson! csendben, az idők végezetéig. 1 TIMARNÉ MAKKAR ERÍSÉBET I