Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-22 / 144. szám

Kedd. 1982. június 22. 5 Eltemették Simon Bélát Hétfőn Szegeden, a Belvárosi temetőben, a városi tanács által adományozott díszsírhelyen helyezték örök nyugalomra Simon Bélát, a Csongrád megyei Tanács apparátusi pártbizottságának titkárát, a munkásmozgalom régi harcosát. A gyászszertartáson az MSZMP Csongrád megyei Bizottsága és apparátusa, valamint a család nevében dr. Koncz János, a megyei pártbizottság titkára vrtt búcsút az elhunyttól. — Simon Béla elvtárs egész életének tartalmát csak a közösségnek és közösségért boldoguló emberi magatartás és életvitel határozta meg. Ez egyaránt vonatkozott az általa oly sokra becsült legkisebb közösségre, a családra, de a gondolatait és tetteit formáló, a munkáját irányító nagyobb közösségre, a munkahelyre, a városra, a megyére egyaránt. A szocializmus formálódó világának cselekvő embere volt kora gyermekkorától utolsó órájáig — mondotta, majd méltatta Simon Béla munkásságát, felidézte életútjának állomásait A sírnál a Csongrád megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága, az apparátusi pártbizottság, a szakszervezeti és a KISZ-bizottság, valamint a munkatársak nevében Szabó G. László, a megyei tanács elnökhelyettese mondott búcsúszavakat. A gyászszertartás az Internacionálé hangjai után a munkásőrszakasz díszmenetével ért véget. Nemzetközi földtani konferencia Tizenhárom ország szakembereinek részvételével hétfőn, tegnap nemzetközi földtani konferencia kezdődött Veszprémben. A megnyitóülésen Nemecz Ernő akadémikus köszöntötte a résztvevőket, majd Clark Burchfil, a bostoni egyetem professzora beszámolt arról az együttműködésről, amelynek keretében közö6en elemzik a földtani medencék kialakulását, annak törvényszerűségeit. Ebben a közös munkában a modell szerepét tölti be a. Kárpát-medence. Az együttműködés két éve alatt tíz közös tanulmányt készítettek. Nemcsak Mundial Az aktualitások veszélyesek is. E napokban, midőn tévécsatornák között ugrabugrálva nézzük a spanyolok ellen hősiesen küzdő jugoszlávokat, az NSZK-t verő Algériát vagy éppen ama bizonyos újabb „argentin csapást", hajlamosak vagyunk már-már megfeledkezni például arról, hogy Szókratész elsősorban, és igazán mégiscsak nagy görög bölcs volt, aki Platón által leírt Védőbeszéde és Kritonnal folytatott okos és mély dialógusai révén méltó tiszteletünkre, s mégsem azonos a brazil válogatott stílusosan szakállas, mi több, doktori címmel is rendelkező, Socratesnek írott középpályásával. S talán Ardiles, Kempes, és a többiek sem azért vertek meg oly iszonyúan bennünket, hogy nézni is rossz volt, mert nekik meg a Falklandokon az angolok ütöttek a fejükre, és most különféle komplexusaik támadván, pótcselekvés gyanánt vettek revansot rajtunk — az angolok revansa után. Mundial minden mennyiségben — a futball-világbajnoksák totális tévéláza láthatóan minden mást háttérbe szorít. Ami egyéb a képernyőn megjelenik, mármár szégyenlős kisebbségben marad meg afféle háttéranyagnak, meccselőkészítőnek, vagy -zárónak, mintegy röstellvén önmagát, mert foci most az Isten, és hátvédek, középpályások, csatárok az ő prófétái. (Még a hirdető műsorok a legszemérmetlenebbek, természetüknél fogva: tíz közül kilencben futball-labda található, tüzes spanyol zenével, és körben forgó kapuval, benne góllal — mondja még valaki, hogy nálunk nem elég színvonalas a propaganda!) A biró fütyül, a szövetségi kapitány nyilatkozik. a sportriporter jól-rosszul kommentál — s közben, mint üvöltő viharban csendes hegedúszó, a Mundialdömping első, legharsányabb rohamai közepette szerdán este feltűnt az l-es programban egv barázdált, gondterhelt férfiarc, melynek,tulajdonosa gvönyörű magyarsággal arról beszélt, hogy gyermekkora nagy nyelvi szegénységében a Toldihoz menekült, majd fát ültetett, egy szomorúfüzet, amely ma is megvan, s oiyan gyönyörű és olyan szomorú, „hogy mikor elmegyek mellette, odaköszönök neki". A mai erdélyi magyar irodalom első embere. Sütő András szerepelt a Magyar Televízióban, Kígyós Sándor „Nem felfelé török uram . .." című portréfilmjében — abból az alkalomból, hogy most töltötte be 55. életévét. ->_ S köröskörül Erdély. Ahol a magyar kultúrának tán legerőteljesebb, legmasszívabb bölcsője ringott, s amelyről Németh László azt írta, hogy ha nemzetünket hímneműnek tekintjük, akkor Erdély a leggyönyörűbb és legkülönb nő volt, akivel a magyarság ezeréves történelme során találkozott. Sütő András, mai prózánk legszebb szavú képviselője pedig életútja ürügyén erről a földről vallott, torokszorító szépségű és súlyú mondatokban. A nagy fejedelemmel, Erdély aranykorának nagy emberével, Bethlen Gáborral, a Nagyenyedi fügevirág című kötetben olvasható, képzelt beszélgetéséből való a címbéli mondat — befejezve így: „Nem felfelé török, uram, hanem lefelé. Vissza azokhoz, akik ide küldtek, azokhoz, akiknek a könnyeivel egész rózsakerteket lehetne nevelni." A mondat kulcsfontosságú. Alapeszménye ennek a 65 perces, nagyon is rendhagyó portréfilmek. Amely elsősorban azért számított szokatlannak (s így kitűnőnek), mert egy írói életutat több milliós közösség ügyének rendelt alá, olyan megnyilatkozásokkal, amelyek mindegyike kivétel nélkül az erdélyi szülőföld népiéért küzdő, csak néma főhajtással megtisztelhető lelkierőből fakadt. Miként Sütő mondta, s meg is írta a legutóbbi könyvhéten megjelent, Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében: sokadmagával ő is túzfelelőse az itt élő magyarság szellemi életének, sőt, egész létének. Láthattuk a Mezőséget, Pusztakamarást, a Székelyföldet, Orbán Balázs sírját, hallhattuk Sütő András édesanyjának, Berta néninek csodás szépségű mondatait, és persze magát az írót, a közösségért élő és alkotó művész eleven szobrát, egy nagy kultúra láncként egymásba illeszkedő, óriásainak soros reprezentánsát, aki Tamási Árontól vette át a stafétabotot, ott, túl a Királyhágón. Közben egész héten át tartolt és most is tart a Mundial. Zúg a közönség, sárga lapok villognak, csúnya buktatások történnek, gólok, sőt öngólok is potyognak, bravúros védések, és gyenge, hatástalan védelmek is láthatók. De — nemcsak Mundial létezik. Van más is. Domonkos László V ITA Mennyit ér a diploma? Amennyit az ország jövője... Néhány napja mondhatok magaménak egy magyarangol szakos tanári diplomát s máris keserű tapasztalatokra tettem szert. Az én számomra ez az okirat — túlzás nélkül mondhatom — szinte az egész eddigi életemet jelenti. Ez a dokumentum tanúskodik tizenhét év tisztességes, kitartó munkájáról. A társadalom számára nem több egy darab papírnál, melynek a munkavállalási szerződés megfelelő rovatába beírandó száma van. Leendő munkahelyemen ugyanis nem kíváncsiak a diplomámra, csak arra kértek, hogy levélben (!) küldjem el a számát a szerződés megkötéséhez. Mint ahogy arra sem voltak kíváncsiak, milyen továbbtanulási terveim vannak, mi a szakdolgozatom tárgya. A kereslet-kínálat dolgában ezen a pályán is óriásiak az eltérések. Végzős társaimmal együtt felháborítónak tartjuk, hogy egy kollégiumi nevelői állás és egy általános iskolai katedra az állam számára egyenértékű lehessen például a gimnáziumi vagy szakközépiskolai teendőkkel. Félreértés ne essék, én nem a fent említett állások hierarchiáját kívánom felállítani, egyszerűen a megfelelő képesítéssel a megfelelő állásba elvét sérti az a szemlélet, hogy végül is mindegyik esetében pedagógusról van szó. A kollégiumi nevelői állás a mi pályánkon ugyanolyan szakmai „leromlással", felejtéssel jár, mint egy rtiérnök „szintentartása" egy technikusi munkakörben. Ügy gondolom, teljesen jogos a végzősök élvárása, hogy a megszerzett legújabb szakmai ismereteket a katedrán szeretnék alkalmazni s nem a hálószobák esti ellenőrzésénél. A nagyvárosokban pedig elsősorban ilyen lehetőségek maradnak, miután a szaktanári állásokat már betöltötték. Ha valaki tizennyolc évesen úgy dönt, hogy 14—18 éveseket akar tanítani, nevelni, az pontosan tudja, hogy ez sem életkorban, sem szakmailag nem egyezik meg az általános iskola elvárásaival. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy például a János vitéz majd' egy féléves tanítása — ötödik osztályban — és Petőfi Felhők rwfatt Üzenetek az Sediánszky János két dolgot tud: kérdezni és kérdeztetni. Ennél többet újságíró igazából nem is tudhat. Aki mindkét művelethez ért, elmondhatja magáról, hogy professzora ennek a nagyon nehéz, gyötrelmesen szép szakmának. Legutóbbi, a Körhinta címet viselő műsorában nagyon fontos üzeneteket, megfontolást érdemlő kérdéseket juttatott el a hallgatóhoz. A híradásokból tudjuk, hogy az emberiség a pattintott kőkorszak óta folyamatosan háborúzik. Mi mutatható föl az agresszió, a már a Bibliában is föllelhető erőszak ellen? Talán csak a kertész példája; a kertész soha nem ültetett virágot azért, mert hitte, hogy elpusztul a virág, csak árért, hogy legyőzze a pusztulást, az elmúlást. A Sediánszky idézte gondolat nagyon is aktuális manapság. Az emberiség fennmaradása létkérdéssé vált. Persze, az ember nem lehet pesszimista. Azon az óriási színpadon, amelyen milliárdszámra jelen van„nak az emberek, élnie kell, pontosabban szólva: szerepelnie. Az ember szerepe pedig nem más, mint az, hogy él. Körmendi János, a méltán népszerű színész beszélt ebben a műsorban erről a szerepjátszásról. Azt mondta: csak addig élünk, amíg játszunk, s amíg játszunk, élünk. További mondatai már a színészi mesterségre vonatkoznak. A Szegedről elszármazott színész talán az itteni színház művészeinek is üzente: „Estéről estére úgy kell színpadra lépnünk, mintha az utolsó alkalmunk lenne részvétet nyújtani és részvétet kérni. Utolsó alkalom megüzenni az embereknek, hogy ne féljenek, és legyenek büszkék embermivoltukra." Ekkor már szinte magam is a Körhinta körben forgó utasának éreztem magam. Szédültem egy kicsit. Rájöttem ugyanis, hogy a dolgok pontos megítéléséhez néminemű távlat is szükségeltetik. Mint ahogy a labdarúgóvilágbajnokságon való szereplésünkhöz is... Egyik nem eléggé híres újságíró elődöm írta le még a századfordulón: „A gólok száma lett a nemzeti dicsőség mértéke". Ipari termelésünk sokszorosára nőtt Mezőgazdaságunk szinte csodákat produkál. majdnem teljesen felszámoltuk az analfabetizmust. Ám úgy látszik, hogy a foci tekintetében » századforduló óta ugyanott tartunk. mint akkor. Legalábbis a szemléletet tekintve. (A béka alsó fertálya alatt...) Nem tudom, hogy Sediánszky János rúgott-e gólokat, s tette grundokon vagy másutt. Remélem, nem meggyőződéses futballista. Mert a meggyőződéses futballisták veszélyesek. Elterelik a figyelmünket a fontosabb dolgokról. Arról, hogy 1954ben sem a világbajnokság megnyerése jelentette volna az igazi nemzeti dicsőséget, hanem például az, hogy jobban dolgozzunk, hogy jobban éljünk. A hallgató üzeneteket kapott az éterből. Jó volna, ha mindenki megértené ezeket a fontos és az igazából okos üzeneteket. Petri Ferenc ciklusának középiskolai elsajátíttatása között mekkora különbség van. Kikkel töltik be a középiskolai állásokat? Mennyire veszi egy iskolaigazgató figyelembe a jelentkező elért eredményeit, az egyetem minősítését? Az álláskeresők számára ugyanis semmiféle garancia, biztosíték nincs az elutasítással szemben. A pályázati rendszer módosított változata értelmében ugyanis az iskolák igazgatói nem kötelesek figyelembe venni a képző intézmény „ranglistáját". Ez a helyzet szerintem jogilag is tarthatatlan. Igaz, nagyszerű lehetőséget ad, mint ahogy az idén is ezt tette, a barátom, főnököm, potenciálisan hasonló szívességet tehető ismerőseink „megsegítésére". A hiánygazdálkodás törvényeinek megfelelően ez a jelenség elsősorban a képzőintézmények vonzáskörzetében jellemző. Erre azt szokták válaszolni, miért nem megyünk el vidékre. Egyrészt, akinek szülei, családja, az adott városban. Szegeden, Debrecenben. Budapesten él, az nyilván emiatt nem akar onnan elmenni. A többiek pedig azért szeretnének a környéken maradni, mert nagyon is tisztában vannak az esélyegyenlőtlenség hátrányaival. A falu és a város, a főváros és vidék kiáltó ellenmondásait az esetek 90 százalékában még csak magasabb fizetés vagy szolgálati lakás sem egyenlíti ki. A hivatástudatra hivatkozni nem partom tisztességesnek. Sokkal inkább azon kellene elgondolkodni, miért számít a kis faluban élő ember harmad-, negyedrangú állampolgárnak a főváros és egy-egy megyeszékhely lakójával szemben. Ezt a „lehetőséget" csak az igen kevés „megszállott"', mindenre elszánt értelmiségi vállalja. Ma Magyarországon én, mint nyelvszakon végzett, akkor keresem a legkevesebbet — s szinte a legtöbb, legfelelősségteljesebb munkával —, ha oda megyek, amire a képzettségem elsősorban feljogosít: középiskolai tanárnak. Ráadásul ez is megyénként változik. A legtöbben nem csatlakoztak a budapesti tanács fizetésemeléséhez (a kezdők minimális bérét 3 ezer 200 forintban állapították meg), s ahol ezt meg is tették, mint Csongrád megyében, ott sem csatlakoztak a határozat második feléhez, melynek értelmében a jeles rendűek 200 forinttal magasabb kezdő bért kapnak. Az összeg önmagában nem jelentős, de a mögötte meghúzódó szemlélet annál inkább dicsérendő. Arról nem is beszélve, hogy egy év elteltével a szokásos béremelés ezen a pályán 100 forint szokott lenni, mely szerintem még a forint romlását sem egyenlíti ki. Fizetésem 2 ezer 700 forint lesz. Ez kétezer forinttal kevesebb az országos átlagkeresetnél. s már az indulásnál 500 forint lemaradást jelent szerencsésebb kezdő társaimmal szemben, s ötszáz forinttal kevesebb a KISZ KB által megállapított 3 ezer 200 forintos jövedelemnél is. melyre egy egyetemistának. ha nem szüleinél lakik, szüksége van — ezt az új ösztöndíjrendszer kidolgozásakor állapították meg. Ebből a fizetésből nem lehet élni. csak a munkaerőmet éppen hogy újratermelni. Ugyanis lakásom nincs, a szüleim máshol élnek. így albérletbe kényszerűlök 1600 forint ellenében. S ez csak egy bútorozott szoba. A fennmaradó összeg az étkezésemre elég csupán. Az ember élete pedig, akárhogy is nézem, több kellene hogy legyen a puszta vegetálásnál! Egy ország érdeke mégis csak az kellene legyen, hogy minél több, kiművelt, jó közérzetú állampolgára dolgozzék a köz és a maga javára! S nekem, legalább szakmailag, nincs panaszkodnivalóm. Mindkét szakomat taníthatom egy szolnoki gimnáziumban. De egy szövetkezeti lakás négyzetméterenként mégiscsak 10—12 ezer forintba kerül. Tanácsi lakásra nem vagyok jogosult, igaz, arra is sokat kellene várni. Ha csak a fizetésemből akarok megélni, jól felkészülten, színvonalas órákat adni. akkor tíz éven belül nem várhatok semmiféle jobbulást ezen a téren. Hacsak, nem vállalok el mindenféle különórát, magántanítványt, s ölöm ebbe bele energiámat — s tekintem munkahelyemet pihenésnek, a gimnáziumot a nyugdíjhoz szükséges rossznak. Elvégre Magyarországon a katedrán megoukni az egyik legnehezebb feladat. Hacsak nem csábítja el valaki néhány tanítványát, taníthat akármilyen rosszul, felelőtlenül. a diplomáját nem veszik el tőle. Noha. a legnagyobb érték van kezeire bízva: az ország jövője. Ahogyan az orvosokra testi épségünk, a tanárokra szellemi épülésünk. Ennyit érne csupán? Barát Erzsébet középiskolai tanár November 25-ig elbírálják r Építészeti tanuimánypályázot A Magyar Építőművészek Szövetsége, valamint az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium nyilvános építészeti tanulmánypályázatot hirdet több témakörben. Elsősorban olyan tanulmányokat várnak, amelyek feltárják az építészeti környezet társadalom-lélektani vonatkozásait, valamint olyan munkákat, amelyek értékelik az építészet új törekvéseit. A történelmi témakörben a magyar építészet történetére vonatkozó újabb kutatási eredményeket tartalmazó tanulmányokkal lehet pályázni. A pályázatokat 1982. október 18-ig kell a MÉSZ titkárságán (Budapest. VIII., Dienes L. u. 2.) benyújtani, a pályázati feltételeket ugyanitt, vagy a Magyar Pszichológiai Tudományos Társulatnál lehet átvenni. A pályázatokat november 25-ig elbírálják, a pályaművek díjazására 120 ezer forintot irányoztak elő. k!