Délmagyarország, 1982. május (72. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

10 MKIDM Szombat, 1982. május í: A makói talicska F

iam állandóan a konvertibilis forinttal nyúz. Született közgazdász a fickó. A genetika csodája ... Ilyenforma idős lehettem, amikor először hallottam, hogy ..ki-ki a képességei szerint dolgozik, és munkája arányában részesül..." S neki egyszer csak kipattan a fejéből : — Te. apa! Rájöttem, hogyan lehetne megjavítani a forintot! Ha mindenkinek megmondanák, mit kell csinálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az ember! — Hát igen. — De apa! Nem lehetne valahogy így megoldani?... Apa! Kérdeztem valamit! — De. Jó lenne. Nekem is eszembe jutott néhányszor ... Csak mindig kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb ... — Miért? — Na jó — teszem félre • a munkámat (mert azért a havi fixes is csak bütykölget otthon valamit). — Régi történet... Kicsivel nagyobb voltam már. mint te most... Tódultunk a hajókra, meg a fenyőlócás „bocipullmanokba". irány Pentele. feiépítjük a vasművet! Sokszor ledőlt a fal. de azért felépült a gyár is. meg a város is. A mi munkánk csak egy porszem az egészben. de azért benne van ... Tudom, téged most nem ez érdekel. én sem erről akarok áradozni. Az n lényeg, hogy amikor a második kéthetes táborozást kezdtem, valahogy megválasztottak brigádvezetőnek. Először még örültem ls, kicsit büszke is voltam, azt hittem, annyi az egész, hogy kivonuláskor én megyek elöl a lapáttal. és a munkavezető nekem mutatja meg. mettől meddig kell planírozni. Élveztem, hogy süt rám a nap. erősödik a karom. Csakhogy a diákláborban is, akár a felnőtt építők barakvárosában. naponta közzétették a brigádverseny eredményeit. Zavartan sandítottunk a testnevelési főiskolásokra, akik olykor 150 százalékra is téliesítettéit a normát. Könnyű nekik — mondhattuk volna, ha nem jár a csúcs közelében egy lánybrigád is... Volt köztünk egv baromi erős fiú — máig sem értem. miért nem akart semmi áron brigádvezető lenni —, ez sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy mi általában 50—60 százalékkal csúfoskodunk. ö kezdett piszkálni, menjek oda a munkavezetőhöz, számoltassam újra a teljesítményünket. Amikor már a Kobra is. aki olyan volt, mint a lapát árnyéka, úgy nézett rám. mint valami rakás szerencsétlenségre, elszántam magam, odasomfordáltam a szakihoz. Az vállat vont. és a normáshoz küldött. A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van. ahhoz menjek. Végre őt is megtaláltam, de igen vonakodott az újraszámolástól. azt mondta, nincs nála a normakönyve. Én akkor már nem hagvtam lerázni magam. Kelletlenül átcsoszogott egv másik barakkba. Előkotort valami könyvecskét, szorozgatott. osztogatott. végül kijött neki 24 százalék. Elhomályosult a tekintetem. Ez nem lehet igaz. mert akkor itt süllyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvannégy...? — motyogtam elhaló hangon. — Űgv. hogy a diákoknak más normájuk van — kottyantotta el normásunk, maid magyarázatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a kedvüket... Sok mindent megért az ember, csak szóljanak időben ... De akkor is. hogy én. és az. aki csak tehénkedni tud a szerszámnyélen .„J Nem tudom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyú, fiatal kubikos, aki. úgy látszik, végighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel dolgozzatok, öcsi — hunyorított a falnak támasztott hatalmas „szívlapátra", — Akkor meglesz a normátok!... Hogyan, hogyan nem. rövidesen más munkára kerültünk. Lehet, hogy magunk jelentkeztünk éjszakai műszakra, mert az több tekintetben kétszeresnek számított. Az volt a dolgunk, hogy egy úszómedencényi pincegödörben mérhetetlen mennyiségű téglát halmozzunk a körbe futó kőművesállásra. Reggel aztán jött az élmunkás, aki sebes kézzel néhány óra alatt beszórta a falba az egészet. Arra nem emlékszem pontosan, hogy a kalapács az ő kezében volt.-e, de az biztos, hogy a maltert más terítette a sorok közé. Ez a kőműves rendszeresen 1000 százalék körül teljesített ... — És ti? — kérdezi a fiam. de erre sajnos nem emlékszem, mert a mi teljesítményünk nem volt ennyire kiemelkedő. Néhány évvel később a budapesti Nagykörúton is akadt építenivaló. Be kellet foltozni a házakat. meg ne fagyjanak a lakók. Azon a télen az egyetem is szünetelt. gondoltam, keresek egy kis pénzt, azon kívül csinálok is valami hasznosat. Az első hirdetésre jelentkeztem egy építővállalatnál. „Órabér ... segédmunkásoknak 5—6 forintig." A hat forint akkoriban elég szépen hangzott, de nem ez volt a legfőbb gondom... A munkavezető apró öregember volt, a kucsma egészen benyomta a fejét a fekete prémgallérba. Vagy hat embert — köztük engem — a járda szélére állított, hogy a járókelőket terelgessük, míg a második emeleten két szakmunkás a harmadik emelet födémgerendáit igyekezett kiszabadítani a törmelék alól. Egy első emeleti konyhában pirosló nyakú vaskályha falta a kiszolgált parkettalécet, egy öreg szaki meg egy jobb képű lány csak a tűzzel törődött, óránként, vagy talán félóránként mindenki bejöhetett melegedni. Nem volt talán még elég hideg, nem volt még mit kipihenni, a lány nem nézett rám elég szépen. vagy nem tudom, milyen darázs csípett belém, egyszer csak odaszóltam a körünkben meghitten falatozó építésvezetőnek: — Botos szaktárs, most tulajdonképpen mennyi lesz az órabérünk? Megállt a falat a torkán, kimeredt szemmel nézett rám: — Miért fontos ez most magának? — Nem olyan fontos — hebegtem szinte röstellkedve —. de már itt dolgozunk maid egy hete, meg lehet talán kérdezni... — Miért tőlem kérdezi? Miért nem kérdezte meg, amikor belépett? — Azt mondták, hogv öt—hat forint. Gondoltam, lehet az öt is. öt-ötven is, meg hat is ... — Nem dolgoznak maguk olyan sokat :— mért végig lesújtó pillantással. — Az nem rajtunk múlik! — robbant ki belőlem. — Tessék úgy megszervezni a munkát, hogy többet dolgozzunk! — Honnan tudja azt maga. hogyan van a munka megszervezve? — Mert látom! Egész nap csak ácsorgunk. Néha odébb viszünk egy deszkát vagy egy bakot, vagv félnaponként egy láda maltert...! — Hallják ezt. szaktársak! Szóljon, aki még kevesli a munkát! — Addig jártatta körbe jelentőségteljes sastekintetét, amíg valaki visszavigyorgott neki. Akkor ismét felém fordult: — Majd magát teszem meg munkavezetőnek. az öreget meg elzavarom, az nem ember, ne éljen!... — Azt nem mondtam! — Vörösebb volt már a nyakam a kályháénál is. — Akkor meg mit akar? — húzta fel hosszú, sűrű szemöldökét. Zúgott a fejem, egyre szűkebb és sötétebb lett a világ, de éreztem, hogy sokan állnak körülöttem. Így hát nemcsak magamat, hanem őket is képviselem. — Hát először is — lendítettem meg a karom —. ott lent nem kell hat embernek ácsorogni. két táblával megoldható. Ha ezalatt anyagot hordanának. a kőművesek is folyamatosan dolgozhatnának. Ha meg még csiga is lenne, az emberek fele nyugodtan mehetne a következő házra ... 1 — Hallottátok ezt. szaktársak? — nézett körül elképedve az építésvezető. — Ez a szaki viszsza akarja állítani a normarendszert ... meg az egész hétszentséges szakramentumot!... Csak szóljanak bátran, ha maguk is visszakívánják ...! Aki még soha nem volt közmegvetés tárgya, nem tudja elképzelni, hogy néztek rám. Roszszabb volt. mintha agypnvernek... — De apa — kérdezi a fiam —, miért nem akarta megmondani? — Talán azért — gondolkodom el —. mert azt hihette, jobban dolgozunk, ha a nagyobbra számítunk ... — De hát ti dolgoztatok volna! — emlékeztet a gyerek. — Ez is igaz — merengek tovább. — Akkor talán éppen ezért... — Szóval, öt forintot kaptatok — szögezi le inkább, mintsem kérdezné. — Én mindenesetre — nevetem el magam. — És? — feszegeti tovább, mert az ő számára még nincs vége a történetnek. — Gondolhatod — rántok vállat. — Voltak jobb helyek. Vidéki építkezéseken. szállítóknál, maszeknál... Sose felejtem el a Vay urat! Fizetett rendesen, de betyár egy ember volt...! Hét közben egymaga falazott, pucolt, betonozott, hétvégeken jött még egy vagy két kőműves, de segítők 60ha nem voltunk kettőnél többen! Kapkodhattuk a fejünket. „Mesterek! Ég a láda!" Ez nekünk szólt. Fogytán volt a malter az álláson. Alighogy fölöntöttük a ládát. már halottuk: „Röpül a padló!" Ez azt jelentette: téglát, de sürgősen! Ha csak megálltál egy pillanatra, hogy megtöröld a homlokod, már rikoltott, a hátával is látott: „Szabotálunk?! Szabotálunk?!" ... — Az mit jelent? — kérdi a fiam. — Több mindent — vakarom meg a tarkóm. — Régen így mondták, ha valaki nem dolgozott . .. vagy többet ártott, mint használt... — És ma hogy mondják? Évek óta szögez nekem a gyerek fogósabbnál fogósabb kérdéseket. de úgy még aiha nem volt. hogy ne tudtam volna válaszolni valamit. Most Igencsak előszedhetem a szókincsemet... Szerencsére, váratlanul elvigyorodik a fickó: — Apa! Tudod. hogy hívják Makón a talicskát? Sejtem, de hagyom, hogy ő mondja. — Nem hívják, hanem tolják! — olvassa a fejemre jóízű kacagással. TRENCSÉNYI IMRE A dolgozat Ü

ltem a padban, előttem üres papírlap, kezemben toll. de nem moccantam, légy szállt a papírra, összedörzsölte a lábait, zizgett. rám nézett, elröpült, én még mindig nem moccantam, csak iszonyú, melegem volt. Éreztem, hogy elborít az izzadtság, nem szabad mozdulnom, mert csöpögni kezd a homlokom, a cseppek koppanni fognak a papíron. s majd mindenki idenéz. Köröskörül sercegtek a tollak. A tanító, szürke árnyalak, csak nagy vörös üstöke csillámlott, kezét morzsolgatva dünnyögte: jól gondoljátok meg. gyerekek, jól gondoljátok meg. Lesni kezdtem a többieket. Mellettem az állami bizottság elnökhelyettese sebesen rótta az üres lapra: az én munkám felelősségteljes és fontos munka, mely által a dolgozók egyaránt... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem ezt a szót: egyaránt, olyan, mint az. hogy őrlemény, fűrészporízű. Jobbra néztem, ahol a zöldséges küzdött a betűkkel: az én munkám fontos a dolgozók ellátása szempontjából, és a vitaminíogyasztás színvonalának emelése következtében is. én megtaláltam a számításomat benne... Becsuktam a szemem, mert nem szeretem azt a kifejezést, hogy megtaláltam a számításomat, ennek nincs magyarázata, csak egyszerűen nem szeretem. Előre néztem, ott ültek a híresek, nevesek, okosak, elégedettek mind, és a padra hajolva szorgalmasan dolgoztak. Még jobban izzadni kezdtem, az ablakon begördült a nap, de nem fénylett, csak melegített: ahogy megállt a terem közepén, ontotta a meleget, akár egy túlfűtött kályha. Aztán begurult még egy nap és még egy. Már három nap ült a teremben, elviselhetetlenül meleg volt. nem bírtam tovább, az első vereitékcsepp hatalmas koppanással lezuhant az előttem fekvő üres papírra. A szorgalmasak hátrafordultak, de csak egy pillanatra, aztán visszahajoltak a dolgozatuk fölé. A tanító áttetsző, szürke alakja közelebb jött. odasúgta: ne sírj. hanem igyekezz. Azt hitte, a könnyeim koppantak a papíron. Fennhangon pedig elismételte : igyekezzünk, kérem, nincs sok idő. Megmozdulnék, de nem merek, egy vörös üstökű ellenőr jár a padok között, jó lenne láthatatlanná válni. Dolgozatot kellene írnom, igazoló jelentést. Ha az idő héját lebontogatom, én magam maradok, aki egyszer, régen, ott álltam egy műtőasztal előtt, beszívtam a vér édeskés szagát, fölemeltem egy szikét, fülemben megsokszorozódva dübörgött a szövetek recsegése, egy szempár tapadt rám, halálos rémülettel, mondtam valamit, a szempár elváltozott, a fuldoklók hite sugárzott rám. Mindez igaz, bár mindig elgyengülök a felém tartó tű láttán, ha a hegyén az az apró szökőkút serken. Mégis igaz. mert voltam már dohánygyári munkásnő is. pedig nem is akartam az lenni — ott álltam a gép mellett, orromban hűvös. telt, komoly illat, puhán hullott le az őrölt dohány, s mint hó a kerítésre, úgy ült rá a peremekre, meg kellett nyalnom a szájam szélét, mielőtt a fogantyúkhoz nyúltam volna. Voltam már kőműves is, és titokban elmentem a házak előtt, amelyeket én épitettem, elbámulva a sorson, ami nekem adatott, és az egyik világos ablak mögött — az én ablakom mögött! — láttam egy összeboruló párt. És voltam bányász is, éreztem magamon a föld roppant tömegét, és elámultam a merészségen. hogy nyikorgó köteleken leereszkedtem ide. és most járatokat vájok magam előtt. És mérnök is voltam, gyárat építettem. amely mint egy óriási élőlény vackolódott el a tájban, és fülsiketítő szívdobogása betöltötte a környéket, aztán szedtem a sátorfámat, és elmentem más vidékre, szelíd függönyök mögött gépeket rajzoltam, majd beálltam mögéjük, figyeltem a fémforgács kígyózását, egy konyhában nagy fedőket emelgettem, majd kilestem a terembe, és együtt nyeltem azokkal, akik a főztömet ették, és persze föltaláltam a kereket, a telefont és a szocializmust, fölfedeztem Amerikát, a Satumus gyűrűit és a relativitáselméletet, megtaláltam az északnyugati átjárót és a Kék Madarat lefestettem Saskiát. megírtam levelemet Anyeginnek, kuruc vitézeimmel átkeltem egy mocsáron. Kufsteinben patkányokkal társalogtam, és nyirkos erdők mélyén partizántüzek mellett melegedtem. Nincs sok idő. mondta a vörös üstökű tanító a padok között járva, de én tudtam, hogy az a kevés is elég lehet valamire. Lehetek még minden. utcaseprő, aki egy percre lehunyt szemmel élvezi a napot, magányos hajós az óceánon, tudós, aki csodát lát a mikroszkópban, s persze tanú is, az utolsók egyike, aki látja még a világot homokvárként összeomolni. Holnap talán rájövök, hogy a cukrászmesterség a legszebb, mert egy marcipántortában benne lehet a világegyetem. Holnapután esőcsepp lehetek, amelyet egy szempillantás alatt fölszippant egy szomjas fűszál, de azt gondolja mégis. hogy ő az Eső. ami mérföldes területet ment meg a szárazságtól. Zizegtek a teleírt papírlapok, a tanító sorra beszedte őket. Most éreztem meg. hogy hűvös van a teremben, mindhárom nap eltűnt, de még nem sötétedett. A nyitott ablakon ázott falevelek sodródtak be. és o"lyanok lettek, mint a széthullt, megvénült erdei gombák, amelyek rothadásnak indultak a nedves avarban. Tele lett velük a terem, a padok, már minden nedves volt és rothadó, nemcsak én magam. A tanító I árnyalakja hozzám lépett. | rám nézett — most láttam, hogy égkék, szomorú szeme van —, fölemelte üres és érintetlen papirosomat, s lassan, reménytelenül eleresztette. A papír szálldosni kezdett, előbb tanácstalanul kerengett az avarral borított padok fölött. aztán föllebbent, s mint a kiterjesztett szárnyú sirály, kiszállt az ablakon. HALLAMA ERZSÉBET < I