Délmagyarország, 1982. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
Szombat, 1982. május 29. Kiss Benedek Piros delfinek uszonyaival Kendermag kellett vön vagy kilenc kocsival. Olyan sok madár verte az ablakát. Rogyásig gyűjtötte egy rozzant csacsival. Mellében snóblizott a füttyös ifjúság. Osztotta a magot, szétosztotta magát. S maga sem hitte, hogy mehnyire fiatal. \ Itt járt. S míg forgott az Átkozott Hivatal. S Dörgött Csak. forgott a csillogó kacsaláb: Talán még megválthat egv dal és egy ital! — Vonta meg vállát, és tűnődve állt odább. Am állva fogadta vendégét a halált. No — mondta —. szálljunk hát piros delfinek uszonyaival! Megkérdeztem a pszichiátert (4.) Jót, s jól... ..Jót. s jól. Ebben áll a nagy titok." A költőt idézve, milyen egyszerűnek tűnik emberi mivoltunk legsajátabb iára. a munkára utaló intelem. Itt van mindjárt a vállalt feladat. Akár több, akár kevesebb, mint amire képesség, tudás. elhivatottság feljogosítana. keservek forrása lehet Nincs szánalmasabb látvány például a pult másik oldalán álló, unott. Boromba eladónál, aki számára istencsapás, hogv el kell adni az árut. Az sem sokkal vidítóbb, ha valaki — netán görcsösen kapaszkodva íróasztalába — szinte vergődik a munkahelyén, és minden idegszálával arra törekszik, hogy alkalmatlanságát palástolja. A kiválasztás több évtized során csiszolt elvek szerint történik. Ma már mindenkinek, vélt és valós korábbi érdemei, kapcsolatai ellenére, naponta kell kiállnia a rátermettség próbáját és a szerencselovagok előbb-utóbb lelepleződnek. Ennek ellenére. még mindig nem teljesen divatjamúlt, magunkkal hurcolt örökség a természetes kiválasztás ellenpontjaként a kontraszelekció, amit azonban csak az esetek egv részében éltetnek „uram-bátyam" kapcsolatok* Aki megtalálja a helvét. azt csinálhatja, amire készült, amihez ert. attól sem várható, hogy tudása legjavát adja. ha erre nem ösztönzi a saját érdeke. Amíg csak áru- és pénzviszonyok léteznek. az értékén mért munka és az érte járó tisztességes fizetség összetartozó fogalmak lesznek. Az utóbbi években sokat javult a helyzet. A munkapadok mellett, a földekén, vagv a tervezőasztaloknál egvre inkább meualapozott normák alapján, a teljesítményt honorálják. Egy esztendő alatt ugrásszerűen nőtt a teljesítménybérben dolgozók száma. És jogszabályok sora kónvnvíti. hogy kemény, de legális munkával többletjövedelemhez jusson, aki nem sajnálja erre az erejét, idejét. Mégis. sokszor, sokhelyütt mintha félnének attól, hogy a kiugró teljesítmény anyaBi elismerése is kiemelkedő leBven. Az egvenlősdi elveit meghaladottnak tudjuk, és könnyen sutba is vágjuk, ha az a kérdés, hogy ötezer forint jutalmat öt egyenlő részre osszunk-e. vagy sem. Ám ha valaki például több milliós nyereséghez juttatja a vállalatát, a nyereség ősszegével ritkán arányos t— olykor méltánytalanul alacsony — az anyagi elismerés. Akad javítanivaló a bér és jövedelmi arányokon is. Okkal és joggal panaszkodik például az a pályakezdő mérnök, aki tudia. hogy vele eavkorú szakmunkástársának a jövedelmét negyvenéves korára érheti el. Mégsem kaphat magasabb kezdő fizetést mert akkor mit szólnának azok a mérnökök, akik ugyanannál a vállalatnál már két évtizedet eltöltöttek. De korántsem szűkíthető a kérdés generációs gondokra. Sokkal inkább az úgynevezett ..húzó emberek" megfelelő megbecsüléséről van szó. Ok azok. akik nélkül — és ez környezetükben kötzudott — zavar támad a gépezetben. Nem ritkán mégis érdemeiket tekintve aránytalan az elismerésük, ami egy idő után alkotókedvüket szegi. Nem titok, hogy a meglevő bérbesorolási rendszer fölött eljárt az idő. A szakemberek már munkálkodnak az új. korunkhoz jobban igazodó, bátrabb és igazságosabb bérezési formák kialakításán. Az anvaeiak kétségkívül a leghatásosabb ösztönzői a kifogástalan munkának. Ám tudok olyan szövődéről, ahol az asszonyok havonta hazaviszik a hét-nyolcezer forintot, mégis nagv a jövés-menés. Társadalomkutatók fölmérést végeztek munkahelyüket otthagyó emberek között. A megkérdezetteknek több mint a fele nem pusztán a magasabb jövedelem reményében vált meg munkahelyétől. Az okok között sokan emlegették a rossz légkört, a főnök kiskirálykodását, a szervezetlenség okozta idegességet, a tájékoztatás hiánvát. azt. hogv nem szólhatnak a sorsukat érintő ügyekbe. Ha valaki érzi. hogy — akár egv több ezer fős kollektíva tagjaként — résztulajdonosa a rábízott társadalmi vagyonnak, könnyebben azonosul a célokkal, tervekkel. Előbb-utóbb hozzáteszi azt a benne rejlő többletet a munkájához, ami esetleg ahhoz kell. hogv ió haszonnal eladható termékek készüljenek, vagv előnyös üzlet köttessék, netán mégszülessen egv olvan szellemi termék. ami párját ritkítja a világon. Talán kissé sötétnek tűnnek a paletta színei. Legalábbis: kevés rajta a rózsaszín. Mondhatja erre bárki, hogv a „jót. s jól" intelme költeménybe való. A tömör intenció azonban felfogható úgy is. csak ez a törekvés adhatja meg számunkra a munka örömét. Kívánhatunk-e ennél többet az értékalkotó embernek — önmagunknak?! GAZSÓ L. FERENC Lehetséges, hogy a tömeges méretű neurotikus megnyilvánulások, személyiségzavarok részben neveltetésünk hiányosságait is tükrözik? A kérdés sokkal összetettebb, semhogy egy pszichiáter véleménye megfelelő lehetne. Felvethető mégis, hogy a régebbi oktatásinevelési módszer a nehézségekhez, terhelésekhez szoktatással talán többet nyújtott a hétköznapok gondjainak elviseléséhez, mint a mai jaj-csak-nehogy-túlterheljük-őket stílus. Ez szép számú nyúgös-nyavalygós egyedeket produkál, akik pelyhes koruktól ahhoz szoknak, hogy a legkisebb nehézség elől is menekülni kell, kényelmetlenséget nem szükséges vállalni. Ennek legsúlyosabb következménye, hogy első számú kellemetlenség a rendszeres munka! Ma, lényegesen változott gazdasági viszonyaink között gyakran csodálkozunk azok háborgásán, akik nem értik, miért piszkálják őket lógásuk, gyatra munkájuk, alkoholizálásuk miatt, hiszen évtizedekig ezt és így csinálták. Eddig jó volt? Most egyszerre miért nem jó? Várható tehát, hogy a „betegek" száma növekszik, hiszen csak így lehet munka nélkül élni, megélni. De csak addig, amíg egyszer ki nem mondjuk, hogy az efféle magatartás nem jelenthet/jogcímet mások munkájából élni, igényt tartani a társadalom juttatásaira, újabb igányeket támasztani, orvost, jogászt, adminisztrátort, ápolót, asszisztenst, minisztert dolgoztatni ellenszolgáltatás nélkül. Mert éz a legerkölcstelenebb viszonyulás a közösséghez; a valóban betegek elől vonja el az anyagi, szellemi eszközöket, nem is beszélve az emberi törődésről, mely — bármilyen furcsán is hangzik — ugyancsak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Számos könyv, ezernyi tanulmány, újságcikk foglalkozik az alkoholizmussal. Valóban népbetegség? Igen. Hazánkban ma nagyjából 400 000-re becsülik az alkoholisták számát. De számos máj-, szív-, ér- és egyéb betegség hátterében is a kóros szeszfogyasztás rejtőzik. A világ szeszfogyasztó államai között a hetedik, ezen belül a tömény italokat tekintve a 2. helyet foglaljuk el, érthető tehát az aggódás, mely az „előkelő" helyezést, a számadatokat kíséri. Egyetlen példa? 1960—1970 kőzött az alkoholos eredetű elmebetegségek száma 400 %-kal nőtt! Ki az alkoholista? Egyetlen mondattal megválaszolni nem is lehet. Aki alkoholos italt soha nem fogyaszt , (absztinens), a ritka kevesek közé tartozik, hazánkban talán 100 ezren lehetnek. Beszélünk alkalmi (szociális) ivókról; nagy ivókról, akik sokszor és szívesen isznak, gyakran lerészegednek; alkoholistákról, akik már függő viszonyba kerültek az alkohollal (dependensek), azaz alkohol nélkül élni, dolgozni nem tudnak; ha nem jutnak hozzá, elvonási tünetek jelentkeznek náluk; krónikus alkoholistákról, akik az italozástól már testi, szellemi betegségekben, legtöbbször nem is gyógyítható mértékben szenvednek. — Másrészről és egyszerűbben. ha azokat, akiket környezetük, családjuk, munkahelyük már nem tűrhet el, bejelentik és nyilvántartásba veszik őket. akkor az említett 400 000 az alkoholista. De ezek egy része nem dependens. vagyis nem kényszerül állandóan inni, és ha nem iszik, nem jelentkeznek náluk az elvonási tünetek. Ha azonban közéjük soroljuk a rendszeresen és mértéktelenül ivókat is, akkor meg kell határozni a mértéktelenség küszöbét is. Elfogadott, hogy a testsúly 1 kilójára számított 4 ml (4 köbcenti) tiszta szesz napi fogyasztása feltétlenül mértéktelen (egy 70 kilós embernél 7 deci konyak). Mások szerint ennek a mennyiségnek fele is mértéktelen már. Ma a magyar lakosság „fejadagja" évi 11,2 liter tiszta szesz, ami nagyjából évi 120 liter bornak felel meg. Egy modell segítségével kiszámítható, hogy tízmillió lakosra 750 000-ren jutnak, akik naponta két és fél deci tömény szeszt, vagy ennél többet isznak. De ekkor még csak a kereskedelemben eladott mennyiséggel számoltunk, pedig akadnak magánszeszfőzések, „bögrecsárdák" is. Ijesztő számok. Mit lehet tenni? Ezt a kérdést sokan feltették már, akik segíteni szeretnének és felelősséget éreznek, látva a „járvány'" terjedését, szerepét a bűnözésben, közlekedési és egyéb balesetekben, családok szétbomlásában, emberi roncsként kórházban tengődő betegek sorsában. Sokféle vélekedés, elképzelés létezik, de egyben valamenynyi egyetért: legfontosabbnak tartja a társadalom szerepét. Akadnak szélsőséges állásfoglalások: egyik szerint az alkoholos italokat kábítószernek kell nyilvánítani, árusítását be kell szüntetni, meg kell tiltani, a tilalom megszegőit szigorúan kell büntetni; másik szerint csak és egyedül az emberséges együttérzés, az alkoholisták problémáit feltáró tevékenység segíthet. Legtöbb véleményben van igazság, részigazság, csak éppen a gyakorlatban nem old meg semmit. Tény, hogy az alkoholos elmebetegségek meg a májzsugorodások száma párhuzamos a szeszes italok árával és „szociális hozzáférhetőségével". Kevés az alkohol okozta betegség Szaúd-Arábiában (a hívő mohamedán nem ihat szeszes italt), sok Franciaországban. Egy angol szakember írja: ma egy átlagosan kereső munkás egy kiló kenyeret másfélszer annyi, egy üveg viszkit viszont egyharmad idő alatt keres meg, mint 1939ben: ez a terjedő alkoholizmus oka. Valami igazság ebben éppúgy van, mint egyesek öröklött hajlamában is, dehát akkor ilyen egyszerű volna a tennivaló is? Fel kell tenni a kérdést: miért alakult így a szesz ára és hozzáférhetősége? Az állam erőltetné, mert jó üzlet? Nem erről van szó,' hanem egyszerűen a tényről, hogy megnőtt iránta a kereslet. A lét határozza meg a tudatot; ha tehát az állam nem árul alkoholt, vagy csak elképesztően drágán, és mondjuk csak egyszer egy héten, ettől az igény még megmarad! Sőt! Megindul a feketézés, a zugfőzés, annál inkább, minél szigorúbb az állami korlátozás. Ismerjük az USA első világháború utáni hírhedt „prohibition" kísérletét, az évekig tartó alkoholtilalmat, szánalmas bukását, a vele járó gengszterizmust (A1 Capone), a szamtalan metilalkohol mérgezést. De nem is lehetne ellenőrizni minden csempészt, minden titkos pálinkafőzőét. Hány ellenőrre lenne szükség? Mennyi pálinkával lehetne őket megvesztegetni? Kik ellenőriznék az ellenőröket? Egy járhatatlan út (nálunk a kábítószerek azért nem terjedtek el. mert nincsenek hagyományai, gyökerei; ha lenne, a rendőrségünknek éppen annyi gondot okozna, mint a világ más tájain). Egyes orvosok humanista meggyőzésen alapuló áldozatos munkamódszere legfeljebb töredékes eredményeket mutathat fel. — Marad tehát a marxi igazság másik fele, hogy azért a tudat is visszahathat a létre. Próbáljuk hát meggyőzni az embereket, hogy rendszeresen, különöseit sokat inni mindenkinek árt, próbáljunk az iváson kívül más elfoglaltságot, szórakozást, időtöltést nyújtani, és kezeljük azokat, akik mégsem hajlanak a jó szóra. Emellett — nem helyette — le^et az italárakat emelni, bár ez csupán a s-zerény fogyasztókat terheli, a dependensek továbbra is megisszák a magukét, legfeljebb a családnak jut kevesebb pénz. A svédek még nem is régen fordítva csinálták: szerintük a dependens alkoholista már menthetetlen, a családjukat kell kímélni; ezért igen olcsó szeszt hoztak forgalomba az alkoholisták számára. T. Szász pedig hirdeti, hogy nem kell velük törődni, mert egy felnőtt embernek joga van úgy dönteni, hogy alkoholista akar lenni. Ezek szélsőséges álláspontok, melyekkel lehet és kell vitatkozni. De annyi máris látható, hogy az alkoholizmus ügye korántsem olyan egyszerű, hogy okos és jóérzésű emberek világosan eldöntik, mi a helyes, azután a butákat és értetleneket hatósági segédlettel kényszerítjük erre a helyes magatartásra. BÁNKI MIHÁLY A megbilincselt Szt. Péter, vagy ahogy a régi kalendáriumok mondják „vasas" Szt Péter temploma a Via Cavour fölött van a Kolosszeum közelében. Régi, régi bazilika ez, amelyet Theodosius császár lánya építtetett 455-ben, hogy elhelyezzék benne Péter apostol láncait, melyeket Rómában viselt Néró börtönében. Ezeket a császárnő az Attila-szelíditő pápának, Nagy 1 Szt. Leónak ajándékozta. Ott őrzik ma is. Van ennek a templomnak a láncokon és a XV. századi Szt Sebestyén-mozaikon kívül egv nagv művészeti érdekessége: Michelangelo Mózes-szobra. Két szarvacskával ékes, hullámos hajú. nagy szakállas, duzzadt izmú kőóriás ez, kezében a két kőtáblával. Képét ott látjuk az útikalauzokban, nem szólva a római kirakatokról, ahol hemzseg a gigászi főpap arasznyira törpített gipszmásolata. Közismert, hogy a feje túl kicsi teste arányaihoz képest. Azt mondják, hogy ez nem állt Michelangelo szándékában, talán túl mélyre hatolt akaratán kívül vésőjével. Ennek ellenére a mú oly tökéletes, hogy maga a mester se tudta kivonni magát varázsa alól. Egy napon, amint a szobor szemléletébe mélyedt, úgy tűnt. „Rómáról jut eszembe... A Mózes-szobor 99 mintha hús-vér teremtmény lenne, mire állítólag Michelangelo felkiáltott: „Miért nem szólalsz meg?" — és kalapácsával dühösen a szobor térdére csapott. Egy kis jóindulattal ma is látható a szobor térdén a kalapácsütés nyoma. Anekdotának színpadi, de ha a titáni szobrász, építész, költő kívánságának akkor nem is tett eleget, kéretlenül is megszólal most ott a Vincoli-templomban: Miért nem visztek el innen? O, hisz elvinnénk, ha lehetne. Mert szomorú az, ami a turistával történik; t. i. azfal az ünnepi érzéssel megyünk fel az ódon lépcsőkön, hogy most elénk döbben egész fennségében ez a michelangelói óriás. Belépve a templomba, keressük a Nagy Megnyilatkozást. De meghökkenünk, a jobb oldali oldalhajónál. Ott ül tagadhatatlanul. De milyen kár, hogy ott ül és nem méltóbb helyen, itt nem lenyűgöz, nem hat, nem érvényesül. Ez maga a lenyűgözött kőóriás! Szobornak aránytalanságai ellenére is tökéletes (kis szakáll. nagy kezek, kis fej, a bibliai sugarak helyett szarvak), de nem itt kellene állnia. Itt szinte szabadulásért kiált a szúk foglalatból. az alacsony talapzatról. Így azt lehetne mondani, ez egy megláncolt Michelangelo. Igen, ez a Mózes itt Ráchel és Lea közt a zugban az elhelyezésével egy darab michelangelói sors. Akit annyira üldözött a külső végzet (mert más a belső, amit mindenki magában hordoz), hogy még holta után se hagyta bekén. Hiába voltak a világ legnagyobb szobrászának csodás tervei. Legalább itt, Rómában, ahol legszebb évei elteltek, került volna Mózese olyan helyre, ahol úgy hathatna, mint szerencsés testvérei, Giuliano és Lorenzo di Medici egészre sikerült síremlékei hatnak Firenzében. II. Gyula pápa olyan síremléket akart magának, amilyennel csak a római császárok emlékét koronázták valaha. Michelangelo pedig ilyen feladatra termett. A gigászi tervektől el is volt ragadtatva a pápa. de aztán Bramente elhitette vele, hogy aki életében megépítteti síremlékét, veszedelmet zúdít magára. Ezután következtek Michelangelo köteteket kitevő megpróbáltatásai. Jöttek a szemérmetlen rágalmak, a pénzért és ajándékért mindenre kapható Pletro Aretino tollából. Közben Michelangelo mindig a síremlék elkészítésére gondolt. „Jobban kívánok ennek a kötelezettségemnek eleget tenni, mint élni" — írta. 1545-ben végre beszentelik itt a Vincoliban II. Gyula pápa szegényesen töredékben maradt síremlékét. „Részletnek készült, de most középpont lett, Michelangelo megszabadult élete lidércnyomásától" — írta Romáin Rolland. Nem is lehet eldönteni, mi a megrázóbb ott az évszázados templom homályában a szobor szemléleténél, a művészi tökéletesség, vagy Michelangelo tragédiája. Egyik szonettjében azt írta Michelangelo, hogy élete utolsó napja lesz az első „a békesség királyi udvarában". Ez a nap 1564 február 18-án, pénteken alkonyatkor következett be a Santissimi Apostoli Templom kolostorában. TFMÁRNÉ MAKKAR ERZSÉBET I