Délmagyarország, 1982. május (72. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

10 WIDM3L Szombat, 1982. május 22. Megkérdeztem a pszichiátert (3.) Elhangzott egy kitétel: alkaL mazkodasra képtelen magatartás. A közvéleményben a tudományos. vagy annak- vélt hírözön következtében meggyökerésedett a hiedelem, hogy a rohanó, modern életmód, a gyors civilizálódom és ezek ártalmai szaporítják a pszichiátriai betegek számát. Vegyis a neurotikus, a pszicho, pata a jelen életritmus, életforma áldozata, melyhez nem képes alkalmazkodni. Ezért zsúfoltak az ideg- és elmegyógyintézetek? — Nem merném állítani, hogy léteznék általános emberi alkalmazkodási nehézség. Az agy biológiai fejlődése, azaz szerkezeti megváltozása néhány tízezer év alatt elvben is elképzelhetetlen, de van-e rá egyáltalán szükség? Tényleg olyan gyors az a fejlődéi? Olyan alapvetően úi követelményeket állítana az emberek elé, melyek megoldása fejlettebb agyvelőt igényelne? Szinte bizonyos. hogy a mai ember agya a jégkorszak körülményei között önfenntartáshoz. vadászathoz szolgáló szerszámként jött létre, és alkalmasnak bizonyult a hordák célszerű összetartására, primitív megszervezésére. Csakhogy amikor ugyanez a biológiai organizáclójú agyvelő egy Newton, Marx, Einstein stb. teljesítményére képes, vajon Indokolt-e az emberi agy általában vett alkalmazkodóképességében kételkedni? Szabad-e feltételezni, hogy ugyanez az agy képtelen a nagyobb forgalmat, a több embert, a gazdagabb híranyagot befogadni9 Nem hisz tehát korunk ..modern" betegségeiben, az alkalmazkodás zavaraiban, ami betegséget okozhat? — Hozzáteszem a fentiekhez: a tudomány, a technika élenjárói százszor, ezerszer nagyobb „információs nyomás" alatt állnak, mint a többi ember. Miért hiszszüc hát. hogy nekik van nehezebb dolguk az alkalmazkodásban? Pedig tény. hogy az élenjárok ritkábban neurotikusak, rendszerint eszük ágában sincs önmagukkal foglalkozni, és csak elvétve mennek táppénzre. Ezt inkább azok teszik, akikre az információrobbanásból legfeljebb a hamu és a pernye hullik, mégis, sokan szinte már igazolt elméidként kezelik a tételt, hogy korunk neurózis dömpingjének oka a környezeti ingerekkel való túlterhelés. Korunk átlagembere menny ível több információt kényszerül ténylegesen befogadni es feldolgozni, mint erdőbeli ős-ükapja? Hajlamosak vagyunk bedőlni a látszatnak: a televízió, az autó, a repülőgép stb. valóban bonyolult dolgok, de mit fog fel. mit tud valóságosan felőlük az állampolgár (a szakembereket leszámítva)? Megnyomja a gombot. nézi a képet; ha nincs kép, hívja a szerelőt. Megváltja a jegyet. beül a járműbe, de nem kell törődnie, hogyan működik. Hányan ismerik az írógép, a mosógép. vagy akár csak egy villanycsengő működését? Hányan tudnák fnagúk megjavítani? Pedig ez jelentené az információtöbbletet! Tehát a mai ember lényegében ugyanúgy él, ugyanúgy egzisztál, mint elődeink? — Azt hiszem, mai világunk embereinek többsége ugyanolyan passzív módon éldegél, nvm a neander-völgyi elődök. Nekik is tudniuk k,ellett. melyik bogyó ehető, melyik mérges; melyik kígyó veszélyes, miből kell nyílvesszőt faragni stb. — rfta ezek helyett a kapcsolókról, dobozokról kell tudni, mi jön ki belőlük, mi történik, ha megnyomjuk a piros vagy fekete gombot. Alig több a különbség. Tegyük hozzá, hogy pl. 25 000 évvel ezelőtt tévedni sokkal veszélyesebb volt: aki rossz gombát evett, avagy ügyetlenül fogta meR egv ragadozó farkát, annak rendszerint vége volt. Ma rossz gonvDot megnyomni inkább csak bosszúság, és könnyen korrigálható. Mitől nehezedik hát a mai emberre nagyobb stresszterhelés? Kérdése az én kérdésem is. — A konfliktusokról van szó. Enélkül nincs idegesség, neurózis. A konfliktus alapja viszont az emberi eg-v'*-?!*». Hn sikerülne meile 'O" p tár 'abnut a korúUktusoktol. ez gyakorlatilag s neurózisok megelőzését is jelentene. Ez pedig szociológiai es nem orvosi feladat, mégpedig hatalmas és alig keresztülvihető feladat, mert életünk teli van konfliktusokkal. Ezek részletezése megtölthetne egy vaskos kötetet Csak annyit: sokszor elfelejtjük. hogy embertársaink is teli vannak konfliktusokkal, ami liszichés működésükben zavarokat okozhat. így a velük való érintkezés az érzelmi feszültségeket csak tovább mélyíti, ha erre nem vagyunk figyelemmel. — Koi ur,k egyik jellemző terhelési többlete továbbá, hogy feszültséget, izgatottságot, nyugtalan-nyűgös elégedetlenséget okoznak az olyan nem vitális jelentőségű döntések, melyek alternatívái között nincs nagy különbség. Ha pl. jobbra megyek, vár a boldogság. ha balra — felfal egy krokodil; az ilyen választás aligha okoz fejtörést (ezért érthető, hogv a várakozással ellentétben a háborúk során aránylag kevés a neurózis, ugyanis ott elég egyértelműek a döntések a közkatonák számára [parancsot telíesítenek], viszont neurotikusak lehetnek a tábornokok, akikre közvetlenül ugyan nem lőnek, de viselik a hatalmas felelősséget). Manapság alig kerülünk ilyen helyzet elé. Inkább jellemző a hétköznapi életre, hogy jobbra menve 'több pénz vár. de esetleg nehezebb légkör, balra viszont kényelem, jó haverok, de kevesebb pénz — nos, az átlagember nehezen dönt. Viszont döntés előtt állni határozatlanul (vagy utána, akár a visszacsinálás lehetőségével) neurózist indukáló helyzet. Az igazi probléma tehát az, hogy a lehetőségek bonyolultak ugyan, de nem igazán életbevágóak. a válaszutak közötti különbség kicsi. A kisérleti állat ilyenkor neurózisszerűen reagál: igyekszik kimenekülni a választást követelő helyzetből. Fél évszázaddal ezelőtt gyakran ezt tették az embereií is. megzavarodták, „elájultak" (repülősó!), és ezzel fizikailag kikerültek, kivonták magukat a szituációból. Ma ez nem Illik, nem is divatos. Viszont mindenfajta döntés vasú választás felelősségétől mentesül az, aki beteg. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb tényező. Amiből következik, hogy a mai neurózisok megszaporodása orvosi eszközökkel nem befolyásolható Mivel magyarázható mégis, hogy a neurotikus és hasonló betegek valósággal elárasztják a rendelőket? — A betegek számszerű megszaporodása a „betegségviselkedés" megszaporodásával függ össze. A kérdést a pszichiátria hozta felszínre, de nemcsak ott jelentkezik. Pl. Hollandiában a betegség miatt otthonmaradók száma öt év alatt 20 százalékkal nőtt. de ezt a növekedést közel száz százalékban a neurózis és homályos, mozgásszervi betegségek tették ki (melyek nálunk is divatosak). Mi van emögött? — Egyfelől az. hogy régebben betegnek lenni egyenlő volt a tönkremenéssel, elszegényedéssel, a munka elvesztésével stb.. ma meg nincs kockázat, egész Európában biztosítottak az emberek. Azelőtt betegnek (főleg elmebetegnek) lenni kicsit szégyen is 'vo'r. — ma ez az érzés ismeretlen Az orvosok, pszichológusok egy 5-cr olyan állapotot. am't regen „rosszaságnak", „gonoszságnak", „erkölcstelenségnek" neveztek. most betegséggé léptették elő. és ugyanúgy kezelik, mint a Ciikorbajt vagy a tüdőgyulladást. Ez azt jelenti, hogy a köZ(*>sé& ma betegnek tartja és orvoshoz irányltja azokat, akiket régebben (pl. „körömrágókat". „kimeredőket", különféle „alkal. mazkodási reakciókkal" bajlódókat) szociális eszközökkel, rábeszéléssel, büntetéssel, vagy egyszerűen egy-két pofonnal próbállak helyrehozni. Bzek a „módszerek" ma tűnőben vannak. Régebben az élet nehézségei elől munkába temetkeztek, kolostorba vonultak, fogadalmat tettek —- ma inkább panaszkodnak. és orvoshoz mennek. Ismeretes. hogy a panaszok száma és intenzitása nem párhuzamos sem a tunkciócsökkenéssel. sem a várható károsodással Önértékelő skálákon a legsúlyosabb betegek alacsonyra értékelik panaszaikat, míg legmagasabb pontszámaik a „szenvedőknek". a rossz konfliktustúrőknek van. Sokszor orvosok sem figyelnek erte a különbségre. Tehát az orvosok szemlélete te szhgorítjn a „betegek" számát? — Ez komoly és nehéz kérdési T. Scheff szerint az orvosi diagnózis hasonlít a bírói ítélethez, melyben kétféle hibát lehet elkövetni: 1. elengedni a bűnöst. 2. elítélni az ártatlant Ugyanígy az orvos: 1. betegséget állapíthat meg egészséges emberben. 2, egészségesnek minősíthet egy beteget. A társadalmi normák szerint. a bíró részéről megengedhető (elvben), hogy elengedjen egy bűnöst, de megengedhetetlen, hogv elítéljen egy ártatlant. Ám az orvos részéről megbocsáthatatlan bűn. ha egészségesnek minősít egy beteget Ezért minden kétes, bizonytalan esetben inkább az 1- típusú hibát vállalja. a panaszkodót betegnek minősíti, nehogy elnézzen egy valódi beteget Létezik tehát ma is a Freud fooeilmazta „menekülés a betegségbe"? — A Frend által leírt „betegségeíőny" nem értelmetlen kategória. Mert nem is csupán a felelősség és a kötelesség alóli felmentést jelentheti egy jó diagnózis. hanem a család, a környezet törődésének kikényszerítését is. továbbá ürügyet az elmaradt előléptetés, fizetésemelés, karrier stb. igazolására, nem utolsósorban egyszerűen szabad Idő nyerésére, vagy más pénzkereső foglalatosságra. Gondoljunk egy pillanatra a 30—40 éves „rokkant nyugdíjasok" képtelenül magas számára (eg^ részük talán már maszek valahol). De említsünk meg még két szempontot: 1, igenytelen emberek munka nélkül akarnak megélni, igaz, alacsony színvonalon, de nekik ez megfelel. 2. egyesek betegséggel indokolják amiért nem lett belőlük Einstein vagy Napóleon. BÁNKI MIHÁLY Emlékezés Linnére H

a kézbe veszünk egy mai tudományos növénytankönyvet, gyakran láthatunk benne egy rövidítést, egy nagy L betűt, amely sok-sok növényfaj latin neve után áll. A rövidítés Linné nevének a kezdőbetűje, és azt jelzi, hogy ő e növényeket a XVIII. században már tanulmányozta, és tudományosan leírta. Ha ilyen maradandó emléket állít a tudomány egy tudósnak, bizonyára nagy lettet, tetteket hajtott végre, teljesítménye meghatározó volt tudományágának egész további fejlődésére. Carolus Linnaeus, svéd természettudós 275 éve, 1707. május 23án született egy svéd falucskában. Roshult-ben. Nagyapja földműves volt, apja lelkipásztor, aki maga tanította gyermekét a természet szeretetére. Érettségi után egyetemre került. Nélkülözésekkel teli nehéz, küzdelmes évek következtek. Orvos-botanikusnak készült, Uppsalában, az ország leghíresebb egyetemén folytatta tanulmányait. Az egyetem befejeztével az uppsalai tudományos társaságtól megbízást kapott , a Lappföld természettudományi fel. kutatására. 1730—32-ben jórészt lóháton bejárta a zord Északot, ellátogatott finn és norvég földre is. Erről az útjáról jelentek meg első könyvei is. Később Hollandiába került, ahol a jóhírű Harderwicky főiskolán megvédte doktori értekezését. Három évig Leydenben dolgozott, megírta első alapvető művét, a Systema Naturae-t. (A természet rendszere). Ellátogatott Angijába, majd Párizsba isi 1730-ban ért haza, megnősült, jól menő orvosi praxist kezdett, s a megalakuló svéd tudományos társaság az elnökévé választotta. 1741-ben az uppsalai egyetemen az anatómia és gyógyászat tanára lett. majd elnyerte a régen áhított természetrajz katedrát. Huszonkét éven át állt a tanszék élén, kiépítette a botanikus kertet, s megírta legjelentősebb műveit, a Philosophia botanicát és a Species plantarumot. 1757-ben nemességet nyert, ezután használta a Linné nevet az eredeti Linnaeus családi név helyett. 177a január 10-én hunyt el. Linné tudományos munkásságában — ebben vált közismertté — első helyen említhetjük a rendszerezés bevezetését a természettudományokba, elsősorban a biológiába. A XVIII. századra a kialakult gyarmatbirodalmak ontották Európába a természeti kincseket. A gyarmatosító Anglia, Hollandia. Franciaország számára a trópusok növényeinek, állatainak megismerése és félhasználása a gazdagság útját jelentette. A sok-sok adat áttekinthetetlenné vált, a kor által diktált sziíkségjszerűség volt a rendszerezési törekvés. Linnét elsősorban a nővények rendszerezése érdekeitej és egy mesterséges rendszert állított x'el, ame.ybe besorolta az addig ismert növényeket. Közismert. hogy a növényvilágot 24 osztályra osztotta, amelyből 23 a virágosokra esett, ezeket a porzók száma, nagysága, szabad vagy összenőtt volta, az alosztályokat a bibék száma alapján állította fel (ezért rendszere ún. ivari rendszer). Linné rendszerének kategóriáit: osztály, sorozat, nemzetség, faj, változat összehasonlította a filozófia, a földrajz és a katonai szervezet egységeivel, így kapcsolódik össze XIV- Lajos hadrendszere ós Linné Systema naturaejaMaradandóbb. sőt valószínűleg örökéletű a Linné által bevezetett kétszavas elnevezés. a binominális nómenklatúra, A XVIH. század szigorú polgári rendjében mindenkinek kettős nevet kellett viselnie, akkor vált a születési bizonyítvány fontos okmánnyá. Linné felismerte, hogy ez a módszer az élők világában is használható: a családnévnek, a nemzetség (genus), a személynévnek a faj (species) név felel meg. A régi füvészkónyvek az egyes növények jelölése több szóból álló, olykor rövid leírásoknak megfelelő nehézkes, úgynevezett frázisokat használtak, Ttzáta is a Linné-féle kettős elnevezést alkalmazzák. mind a növény-, mind az állatvilágban, kiegészítve a növény- vagy állatfaj leírójának a kezdőbetűjevei, amit már a bevezetőben említettünk. Linné előtt a természetrajzban teljes zűrzavar uralkodott. Bár korábban is voltak rendszerezési törekvések, Linné volt az, aki tudományos pontossággal meghatározta a faj és a nemzetség rendszertani kategóriáit. Felismerte a természetben a fajt; mint létező, objektív valóságot, minden élőlény valamely fajba tartozik, s csak ugyanabból a fajból származhat. Az vtareont természetes, hogy a XVTH. század feudális társadalmának tagja az élet eredetét és a fajok beletkezését a terem tőre vezette vissza. A faj fogalmát ma m használja a tudomány. Tgaz, Linné azt hitte, hogy annyi faj létezik, amennyi „kezdetben teremtetett", de korában nxi& ahg indult meg az őslény tan? lmtatás, nincsenek megfigyelések el fajok darwini változatosságáé^ új fajok keletkezésére. A származástan, örökléstan, a mutációkutatás még a távoli jövő zenéje. A barokk XVTL század, a mechanika századának lendületét, amely nemcsak a világegyetem mozgásának törvényeit, az égi mechanikát, de az emberi szervezet vérkeringését és a nö-i vényi test felépítését is megismerte, felváltotta a XVIH. század, a felvilágosodott abszolutizmus korának, a rokokó és copf korszakának rendje. E kor méltó képviselője volt Linné. » X " Ez a három latin szó azt jelenti: van. van, van! Igen, felkiáltójellel írva, mert valaki felfedezett valamit, ami számára igen fontos és érdekes volt. A Róma szívében található kiskocsmának adták ezt a különös nevet: Est! Est! Est! Története a következő: V. Henrik kíséretében volt 1111-ben.Rómába tartván egy bizonyos Giovanni Defuk nevű embere. aki Bacchusnak szenvedélyes rajongója volt. Még mielőtt útrakeltek Rómába. Defuk így szólt derék szolgájához: „Ide figyelj, Martino! Te menj előre az úton! Tudom, milyen jó borok vannak Itáliában, ezért minden kocsma előtt állj meg, amerre csak megrorduxsz, és kóstold meg a borokat. Ha úgy gondolod, hogy nekem is ízleni fog, írd ki a kocsma ajtajára azt a szót, hogy „est" (van). Martino úgy tett, ahogy gazdája megparancsolta. Hűségesen engedelmeskedve, ott hagyta a „névjegyét" minden kocsmán, amelyet méltónak talált arra, hogy elido-zenek benne. „Rómáról jut eszembe...' est j est - — —» Defuk úr figyelt a szolgája által jelzett nyomokra és ahol a sokatmondó kiírást látta, leszállt öszvéréről és betért, hogy megkóstolja a szent italt. Martino már nagyrészt teljesítette kötelességét. De amikor Montefiasconeba ért, úgy érezte, hogy a paradicsomba csöppent. Mindjárt az első kocsmában olyan borra talált, hogy kevesellte egyszer kiírni a szót, amiben megegyeztek, ezért az ajtóra ezt írta ki: „Est! Est!" Kicsit tovább menve, talált egy másik, majd egy harmadik vendéglőt, azután egy negyediket, ötödiket... Martino lelkiismeretes ember volt; elhatározta, hogy még egy próbát tesz, és belépett Bacchus tanyájába, ahol lelkesedése tetőfokára hágott. Ez már nem is bor .volt, hanem nektár; ezért nem érezte elegségesnek egyszer kiírni az „est" szót, így háromszor ezt írta-t Bst! Est® EstLU Ekkor elhatárolta, hogy most már nem is megy tovább, hasonló bort úgysem talál már Montefiasconeban. Majd itt megvárom gazdámat — gondolta. Másnap a császári udvarral megérkezett Defuk, aki miután megkóstolta az „Est! Est!! Est!!!"bort, úgy érezte, hogy megnyíltak előtte a paradicsom kapui. Két napig maradt ott, mert nem tudott elszakadni a csodálatos nedűtől. De végül te folytatni kellett útját Romába. Alig haladt néhány mérföldet, megbánta, hogy tovább indult. „Olyan jó ez a bor, hogy a világon nincs ilyen" — gondolta. Megállította öszvérét és gondolkodóba esett. A kötelességteljesítés és a borimádat közül az utóbbi győzött és Montefinscnneban maradt. Letáborozott a Martino által háromszorosan megjelölt kocsmában és átadta magát szenvedélyének. Azután sok év telt el. Mikor Defuk érezte halálát, orvosakról hallani se akart, csak a jó vigasztaló borról. Borosüveget közepette lediktálta végső akaratát és békésen elszendergett. Mielőtt meghalt, az volt az utolsó kívánsága, hogy halálában is maradjon vele kedvenc itala: Montefiascone városára hagyta minden vagyonát, azzal a feltétellel, hogy halála évfordulóján a sírját kedvenc italával öntözik meg: „Est! Est!! Est!!!"-tel. Szolgája, Martino, szeretett gazdája holttestét eltemettette és ott nyugvó urának szenvedélyére gondolva, ráíratta a következő szöveget: „Est! Estf! Est!!! hic 'Jo. Defuk Dominus meus Mortuus est". (Itt halt meg Jo. Defuk gazdám) A kis római trasteverei (Tiberisen-túli) vendéglőben ma is drága, keresett és mindig kapható ez a híres bor. TIMÁRNÉ MAKKÁR ERZSÉBET