Délmagyarország, 1982. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

31 Szombat, 1982. ápritis 17. Öröm és bánat Egy elfelejtett Móra-előszó Brauswetter Béla halálára K

eresztkötés a fején, a vállán, de vigyorog. Még két cigaretta — mondja határozottan —, és Itt vannak. Kopottas kórházi folyosón beszélgetünk, várjuk a látogatókat Előzőleg már tisztáztuk: szerencsés fickók vagyunk, elvégre a karambolozás komoly dolog. Kutyábbul is járhattunk volna, állapítjuk meg. ám mi lenne akkor a családdal. Második gimnazista a nagyobbik gyereke, a kisebb meg nemrég kezdte a középiskolát. őket várja most különösen, hisz hónapoknak érezte ezt a kritikus másfél hetet. Aztán csak az asszonya jött el. Láttam, elszontyolodott a társam. Fél füllel még hallottam duzzogását, számnokérő sza"aik Majd pedig felesége kifakadását: vedd tudomásul, nem való a gyerekeknek a kórház, a szenvedés látványa, ráadásul te is hogy nézel ki. Kedvem lett volna közbeszólni. Megkérdezni például: mi baja lenne a gyereknek, ha ízelítőt kapna a valóság árnyékosabb részéből? Ha egy rövidke időre megérezné, hogy nemcsak szórakozás és kacagás az élet? De nem szóltam. Annál inkább, 'mivel eszembe jutott: a hétköznapok sűrűjében is lépten-nyomon találkozunk az erőltetett optimizmus, a mindenáron való vidulás jelenségével. Verőfényes időben folytonos örömzene pattog a fürdők megafon jából, máskor meg sziporkázó viccekkel támogatjuk munkahelyi közérzetünket Vagy nézzünk csak szét az autós kiadványok között! Még a Trabant motorházáról is pikáns beállítású csinibaba mosolyog ránk. Ugyanakkor valami természetellenes csökönyösséggel védekezünk a komolyság, a szomorúság, netán a tragikusabb mozzanatok ellen, mintha valamiképpen eltökéltük volna: igazi „mosolyországot" teremtünk parányi hazánkban. Csakhát érdemes-e áltatnunk magunkat az örökös vidámsággal? S nem veszítünk-e valami fontosat ha radikálisan száműzük gondolatra élményvilágunkból a valóság lehangolóbb, árnyasabb motívumaü2 I • Wotttaigfw srt vallotta: „Aki meghalni tanítaná az embereket, az élni tanítaná őket". Ne tagadjak: első hallásra afféle kísérteties varjúkárogásnak tűnik a kiváló moralista figyelmeztetése. Többnyire tisztában vagyunk ugyan a dialektika téziseivel, bár ritkán merjük lebontani, továbbgondolni az átfogóbb elveket igaz, napjainkban az orvosok a pszichológusok tüzetesebben efcesnzft az öregség és a halál tserdéekőrét, ám ez csak az érem >«yik oldala. Annak is pusztán a peremvidéke. Hiszen a szorongások, a letargiák, a kisebbnagyobb tragédiák egészen fiatal éveinktől velünk vannak. Aki tegnap még egészséges, boldog embernek látszott, az maholnap kórházlakóvá, netán rokkanttá vétik. Szóval „borzasztó az élet" — mondogatjuk ilyenkor kellő komolysággal, aztán mielőbb elhessegetjük a nyomasztó érzéseket Már a gyerekek ts „rózsaszín" szemüveget viselnek. Életkoruk szerint persze joguk van ehhez, másrészt viszont gyakran vitatjuk nevelési gyakorlatunkat S nem Is alaptalanul. Hisz mindnyájan láthatjuk: tisztes, fehérhajú nénikék emelkednek fel rendre ülőhelyükről, ha a villamos közegében gyerekes fiatalasszonyok bukkannak fel. Hogy a fiúcskák vagy a kislányok nyugodtan megállhatnának a lábukon? Nos, ezzel nemigen törődünk. Pedig az otthoni és az iskolai intelmek jórésze a viselkedésre lyukad ki. Segítsd az idősebbeket, becsüld meg szüléidet nevelőidet! Más kérdés, hogy az alsótagozatos tankönyvek egy részének szelleme inkább valami csodálatot követel a gyerekektől. Mert a felnőttek mindig pontosak, türelmesek, céltudatosak és aranyosak. Illuzórikus, hamis világkép ez, ahogvan nemrégiben egv megsvőző pedagógiai tanulmány részletesebben is kimutatta. Kevesebb írásmű foglalkozik u tarsasági élet jellegzetességeivel, egyáltalán életvitelünk, kapcsolataink lélektanával. Ám így is tapasztaljuk: valahogy fekete bárányoknak számítanak a hallgatag vagy szomorkásabb emberek. Képtelenek feloldódni ugyanis szellemesnek gondolt fecsegéseinkben, s nem nyúlnak rögtön a hasukhoz, ha viccek röpködnek szerte az asztal körül. De még a komolyabb, meditatívabb téma is gyakran szentségtörésnek számit társaságban. Pendítsünk csak meg egy-egy ilyen gondolatot! Mindjárt akadnak, akik hamarosan leállítják a iutamot. hogy aztán mielőbb visszazökkenjen a garda a vidulós, rötyögős alaphangulatba. Nyilván volt idő, amikor a megfontolt szolidabb magatartás méltóbb árfolyamot kapott az emberi érintkezések körében. Napjainkban azonban valamiképpen a szellemeskedő, trécselő viccmestereké a babér. Ne sajnáljuk tőlük ezt a pazíciót! Fárasztó, sőt kimerítő lehet minduntalan frissnek, okosnak és vidámnak mutatkozni. Ennél gyarlóbbak, esedőbbek vagyunk. Talán éppen ebből adódik, hogy mindazonáltal „úszunk az árral", örökösen alkalmazkodunk. Mókázunk, kacarászunk vagy somolygunk, ahogy a mindenkori helyzet megkívánja. Belátom persze: nem könnyű kilépni az ördögi körforgásból, hisz modern környezeztünk majd minden eleme valamiképpen ezt a viduló, andalító, szirupos világérzést sugallja. Tragikus darabot nézünk a televózióban, aztán kapunk rá mindjárt egy bódító, feloldó zenei egyveleget, majd pedig egy bohókás vagy tudományos jellegű műsor következik. Mellbevág bennünket ugyan a szomorú darab, mégsem zárjuk el utána a készüléket, elvégre kellemetlen dolog a fájdalmasabb, tragikusabb gondolatokkal hosszabban együttlenni. Még a fényképeken sem szeretjük a melankólikusabb arcokat. Beállít hozzánk például egy fiatalasszony, tündéri gyerekportrékat mutat, s felszólít íziben, kapjunk az alkalmon: ő a Mosoly Fényszöv dolgozója. Természetesen a művészeti közéletben sem ismeretlen a humorizálás, a jópofáskodás divatja. Soha ennyi polgárpukkasztó, groteszk alkotást nem láthattunk, mint a mostani években. Jóllehet a töredezettebb világkép, a kisszerű kortársi hősök tudatában senki sem vitatja a tragikomikus, irónikus kifejezés létjogosultságát, inkább a túlkapásokat érzem bántónak. Ma már többnyire elegendő, ha a képzőművész kifundál egy csúfondáros, bohókás figurát, továbbá különféle szituációkban mozgatja teremtményét, és máris jelentős egyéni teljesítményről beszélünk. Ezzel szemben a tárgyilagosabb, komolyabb hangvételű művek némiképp a háttérbe szorulnak, legyenek azok bár érdekesebb, színvonalasabb alkotások. Ügy tűnik hát, mintha napjaink esztétikai mércéje is az ironikus, humoros tendenciáknak kedvezne, ahogy ez a mindennapok szférájában is érvényesül. • De hát miért berzenkedünk ennyire a komolyságtól, a szomorúságtól, az idő múlásától? A középkori vagy reneszánsz ember talán teljesebb életet élt nálunk, mert elevenebben érzékelhette a létezés ellentétes mozzanatait. Az egyik oldalon parádés felvonulásokról, népünnepélyekről tudunk, szemközt pedig nyilvános megszégyenítésekről, kínzásokról, kivégzésekről. Ám még nagyapáink világát is átszqtték a szelídebb polaritások. A súlyos es halálos betegeket például többnyire a családi fészekben gondozták, így a szűkebb környezet akarva-akaratlanul is átélte a fájdalmak és szenvedések kálváriáját. Szerencsére nekünk már alig vannak ilyen „élményeink". Mert a társadalmi, technikai haladás jóvoltából a komolyabb betegek mindjárt kórházba, szakszerű helyre kerülnek, ilyenformán a lelkiismeretünk, az emberségünk is jócskán megkönnyebbült. Lehet, hogy a kommunikációs csatornák naponta öntik a lehangoló, tragikus híreket, csakhogy ez a mennyiségi dömping lassan immúnissá tesz bennünket. Különben is: jobbára közvetett tényekkel van dolgunk, amelyeket nem kell konkrétabban átélnünk, végiggondolnunk. Persze senki ne higgye, hogy visszasírom a nyilvános kínzások vagy nagyapáink keményebb világát És nem is a szomorúságot, a tragédiákat keveslem életünkből. Inkább az erőltetett, tartalmatlan komédiázást sokailom, s egyféle önámítast érzek szirupos, „sose halunk meg" alaptónusú életszemléletünkben. Csökönyösen ragaszkodunk a pillanatok örömeihez, mert így végtelennek, sőt tartalmasnak gondoljuk az életet Pedig „A múlandóság teremti az időt" — írja Thomas Mann. És mi más adhatna tartalmat karaktert és fedezetet jókedvünknek, vidámságunknak, mint a valóság komolyabb, szomorkásabb jelenségeinek felvállalása. Enélkül csak hamis, kontúrtalan optimizmus létezik. Okkal figyelmeztet hát a közismert szólás: pusztán az tud őszintén, igazán örülni és nevetni, aki komolyságra, szomorkodásra is képes. Tisztában vagyok vele: az Ilyen napsütéses hónapok nemigen alkalmasak az elmélyültebb meditációra. Engem április környékén mégis évek óta a fények-árnyak dilemmája foglalkoztat. Állok az ablaknál, figyelem az utca zsongását, a fénypásztákban fürdő szomszédos panelházakat. Közben arra gondolok időnként: anyám már soha nem tudhatja meg, hogy végülis fedél került a fejünk fölé. Holott ez volt az utolsó óhaja. De éppen aznap szállt fel Kháron ladikjára, amikor a postás meghozta a lakáskiutalót. Azóta mindenesetre tisztábban érzem, hogy az öröm meg a bánat majdhogynem ikertestvérek, miként ezt az évszázados színházi maszk sírásra és nevetésre ránduló kifejezése is minduntalan tudtunkra adja. SZUROMI PAL K

i tudja ma már, hogy egy híján 60 esztendeje Móra Ferenc írta az előszőtt Brauswetter, írói nevén Borús Béla szegedi újságíró ösztövér verseskötetébe. Még Vajda László kitűnő Móra-bibliográfiája (1970) sem tartja számon az útnak indító sorokat. Az egyszerűségében is ízléses kötet, a Korai bánat Koroknay József szegedi könyvnyomtatómester kiadásában jelent meg. példányszáma nem lehetett több háromszáznál. Lássuk hát az elfelejtett Móra-írást: ELŐSZÓ Nem vagyon szeretem az előszó-irodalmat, és a gondviselés eddig megóvott aktív művelésétől. Egy előszót' írtam életemben idáig, azt is egy szakácskönyv elébe, azt is úgy, hogy nem olvastam el a művet, amelyet a karomon kellett a nyilvánosság elé vezetnem. De azért megírtam róla minden jót, amit erről a műfajról el lehet mondani. S legfőbb érdeméül azt emeltem ki, hogy ez tökéletes szakácskönyv, mert ebben még az is benne van, hogy készül a rántás. A szerző végtelen hálás volt az ajánlásért, mert ebből tudta meg, hogy mi hiányzik müve tökéletességéhez. Tudniillik a rántás nem volt benne. De legalább csillag alatt, jegyzetben bele lehetett szorítani. Ezekfcel a versekkel nem bántam el ilyen lelkiismeretlenül. Ezeket elolvastam szép nevetős hajnalon, mikor méhek donganak a vadszőlőn, fecskék cikáznak a gangon, és az ég kék selyemkendőjén nincs egy gyűrődés se. Gondolom, ez a legalkalmasabb hangulat egy lírai költővel való megismerkedésre, akinek „az arca, a szója, a haja még húszéves és fiatal; a szive, a lelke, a teste (most húsz éves.') bús ravatal". Elolvastam e verseket, nem azért, hogy kritikát írjak róluk — nem vagyok én hivatásos böcsmérlő, ahogy száz esztendővel ezelőtt Kultsár István uramék nevezték a kritikust a papucs-mulatságokban —, hanem hogy előszót Írhassak eléjük. Előszót az olvasónak is, meg a szerzőnek is. Az olvasónak azt mondom: ez egy fiatal költő, aki elindult valahova és keres valamit, szerető érdeklődéssel kell utána nézni, míg megtalálja magamagát. A szerzőnek pedig azt mondom: te fiatal költő,. minden megtalálható a verseidben, csillag, virág, tenger, holdsugár, halálvágy, minden, ami fiatal költőhöz illik, csak az élet rántás-ize hiányzik még belőlük. Dehát ennek nem te vagy az oka, mert az rendesen csak akkor jön meg, mikor már a csillagok és virágok elfogynak. Szeged. 1923. június Móra Ferenc A költő. Brauswetter Béla 1904. február 2-án született Szegeden, az ismert Oskola utcai órásdinasztia tagjaként. (A műhelyt 1847-ben alapították!) A városi főgimnázium tanulójára biztos megélhetés várt volna a fél országban híres órásműhelyben, őt azonban elcsábította a toll, „az acélhegyü ördög". Még gyermek volt, amikor a Szociáldemokrata Párt szegedi lapjába, az 1919 őszén induló A Munkába kezdett dolgozni. (Nem volt ez ritkaság akkoriban: Vér Györgyöt, a Délmagyarország későbbi főszerkesztőhelyettesét jónevű újságíróként hívták Szegedre — 18 évesen.) A Munka megszűnése (1921) után az 1922-ben induló, kérész életű Mécsben jelentette meg írásait. Ekkor már együtt volt a szegedi irodalmi avatgarde első hulláma. A Tisza Lajos (ma Lenin) körúti Békefi-tanyán naponta összejöttek a pályakezdő költők, irók, festők, zenészek: Berezeli, Hont, Brauswetter, Rózsa Imre, Jenő István, Mayer János, Sági Tibor, Kormányos István, a vendéglátó Békefi György, majd csatlakozott hozzájuk legnagyobb kincsük, József Attila. Brauswetter Béla a makói múzeum baráti körének értesítőjében úgy emlékezett, hogy Juhász Gyula őhozzá küldte József Attilát, ő pedig aznap este mutatta be a társaság tagjainak (1968. 1—2. sz.) A fiatal újságíró költőnek készült: 1922-ben jelent meg Alkonyatkor című füzetkéje Berezeli előszavával, szerepelt ez év őszén a kis csoport bemutatkozó kötetében, a Lírai antológiában, majd következett a Korai bánat. A Dugonics Társaság 1923. május 13-i ülésén Móra öt fiatal költőt mutatott be: Borus-Brauswettert, Berczelit, Kormányost, Széli Istvánt és Rózsa Imrét. Még ez évben elkerült Szegedről: előbb Vásárhelyen, majd Gyulán lett újságíró. Patrónusáról, Móráról írott könnyes nekrológja a Béikés megyei Hírlap 1934. február U-i számában jelent meg. A költő ekkor már elhallgatott benne. A fölszabadulás után Makóra költözött, és a Szociáldemokrata Párt Csanád megyei lapjának, a Makó és Vidékének lett a munkatársa, majd felelős szerkesztője. A személyi kultusz ével őt sem kímélték: vádirat és bírói ítélet nélkül négy évet töltött különböző büntetésvégrehajtási intézetekben. „Meglakta" a Csillagot is, az egyik miskolci építkezésen pedig együtt dolgozott Czifíra Györggyel, világhíressé vált zongoraművészünkkel. Érdekesség, hogy annak a makói szakmunkásképző iskolának a gondnokaként ment nyugdíjba, amely fiatalkori jóbarátjanak, József Attilának a nevét viseli. A kései gyászhír most azt jelenti, hogy Brauswetter Béla' 1982. február 23-án Makón váratlanul elhunyt. Március 17-én helyezték Végső nyugalomra a református ótemetóben. Személyében a régi szegedi újságírógárda egyik rokonszenves alakja távozott. A. F. Fellini és a nők M

iközben újabb és újabb hírek érkeznek arról, hogy Fellini abbahagyta az Iliász nyomán készülő filmjének forgatását, és egyre komolyabban gondol arra, hogy esetleg Amerikába utazik — a filmvilág minduntalan visszatér a nagy kérdéshez: vajon csakugyan egyforma minden Fellini-film? Mert vegyük például a nálunk is műsoron levő A nők városát — és bizony a kérdésre nem is olyan könnyű a válasz. Fellini potom 7 milliárd lírás költségvetéssel készítette el a legújabb alkotását. „Óvatosan" jelentette be, hogy „amint nem akadt elég nagy pápa Michelangelo számára, úgy nincs igazán nagy producer Fellini számára sem". Harminc hét alatt a Cinecittában kelt életre ez a sajátos vízió a női egyenjogúság megszállott és nemegyszer önmagukból, női mivoltukból kivetkezett apostolairól... És mindehhez kellett még valódi homok Riminiből, mert az itteninek nem olyan aranyos a színe: hatalmas gipszszobrok Marlene Dietrich, Greta Garbó és Joan Crawford vonásaival, 130 női portré, 700 technikus, és nem kevesebb, mint kétezer színész, köztük a mester kedvence, Marcello Mastroianni, vagyis a fellinis film minden rekvizítuma. Hogy nyugta legyen az újságíróktól, Fellini még azt is vállalta, hogy a forgatás megkezdése előtt sajtótájékoztatót tartson. és szokásától eltérően elmondja, miről is szól az új mű. „Egy görög mitológiatanár a főszereplő, aki egyszer csak rádöbben, hogy a körülötte élő lányok, asszonyok már csöppet sem hasonlítanak az örök típushoz: Minervához, Junóhoz vagy Dianához ... Furcsa utazásra indul, és mindinkább meggyőződik róla, hogy értékrendszere már nem felel meg a valóságnak ..." Azt azért nem árt az olvasónak tudni, hogy még a filmforgatás megkezdése előtt egy militáns női szervezet azzal vádolta meg a mestert, hogy eddig egyetlen filmjében sem szerepeltetett normális nőket. Bizony, csupa nagy keblű, elhízott, felfúvódott, vastag lábú, hihetetlen széles csípőjű, kicsapongó természetű hölgyet vitt filmszalagra — és az olasz nők harcias képviselői felszólították Fellinit: itt az ideje, hogy magába szálljon, és szembenézzen elfogultságával. Mert nem elég, hogy a bemutatott típusok visszataszítók, ugyanakkor hűtlenek. kegyetlenek, buták, komiszak is. Soha egyetlen normális teremtményt, aki hü a férjéhez, akit normális problémák foglalkoztatnak, aki egy normális férfi mellett normális szerelmi életet szeretne élni... Innen már csak egy lépés a felismerés: Fellini lenézi a nőket. Nos, a rendező válasza nem sokáig váratott magára. A nők városa mintha lelkiismeret-furdalás tüneteit hordozná. Mindenesetre Fellini sietett kijelenteni: új alkotása csöppet sem női film. Annál kévésbé, mert, szaval szerint: „Ki állíthat valamit biztotosan a nőkről?! Ki ismerheti őket egyáltalán?! Számomra a nők világa valósággal olyan, mint egy ismeretlen bolygó." Természetesen a római filmforgatás hírére a világ minden sarkából érkeztek Fellini-rajongók; pszichiáterek, tanárok, nagykövetek, vezérigazgatók, írók, százával a turisták, köztük egy dúsgazdag sejk is, aki tüstént felszólította a rendezőt, készítsen filmet kőolajáról, és így bizonyítsa be a világnak, hogy az övé sokkal jobb, mint a szomszédjáé ... Nem hiányoztak a különböző női szervezetek delegációi sem a Cinecittából. A Quantidiano Donna-csoport szerint az új Felllni-fllm nem más, mint a feminizmus kiárusítása. A cannes-i bemutató után a világ véleménye nagyon is megoszlott a legfrissebb Fellinl-nlmről, amire a mester így válaszolt: „Az a film, amely mindenkiből azonos hatást r'ált ki, szerintem nem lehet igazán jó film". A nők városa ezek szerint jó film. Bár lehet, hogy a közönség véleménye megoszlik róla — kétségtelen: Izgalmas hozzászólás egy nemegyszer kompromittált vitához. Csak éppen meg kell fejteni üzenetét. N. GY.