Délmagyarország, 1982. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

92 Szombat, 1982. febrnár 13. Katona fudit A hétköznapok fohásza Az évszak vak fákat vezet, , nem kéne törődni vele — már egészen rám nehezedett a tél inas, átizzadt tenyere. Ingujjban járna a tavasz, virág emelné csöpp fejét: lélegző szavak tüdején látom a fény erezetét Pirosló sapkáját lekapja, ég felé hajítja a som. Hajnal harangja kondul. Versek igaz létéért fohászkodom. Vereségeim Fejemhez vágták: „Elég nagy balek voltál abban a dogmatikus érában, látnod kellett volna. mint bolondítják Rákosiék a népet." Erre csak azt mondhatom. könnyű, sőt könnyelműség ítélni a jelen magasából. Harminc-egynéhány éve meg sem fogant bennem a gyanú. A pártpolitika legfőbb szószólóit legalulról néztem, hogyan láthattam volna a kulisszák mögé. „Sztálin legjobb magyar tanítványa" mindig a népre hivatkozott. mint pápista az istenre, tapsoltam hát neki ártatlan szívvel. Amit mondott, készpénznek vettem mindazokkal együtt, akik kiszikkadt lélekkel szomjúhozták az emberi jogot és méltóságot, s akikben a fölszabadulás oldotta föl a kilátástalanság feszültségét. Nernicsakhogy nem röstellem tehát akkori vakságomat. hanem úgy vagyok vele: talán a sok politikai cikkcakk, funkcionárius gőg. hatalmi mánia. csalás és hazudozás napfényre derülése rögzítette letisztult kommunista tudatomat, mint fixír a képet, s késztetett arra. hogy a felem később ne gépies bólintásra, hanem bizonyosságot fürkésző tűnődésre használjam. * Szántás-, vetés- és kapálásfelelős tisztséget viseltem a Viharsarok nevű megyei orgánumnál az ötvenes évek küszöbén. Mintha a gazdák nem érték volna föl ésszel, mikor mit kell a földeken csinálni, egyik föladatom volt ösztökélni őket. Rettentő komolyan vettem amit rám bíztak, napi 15—16 órát száguldoztam a megye határain belül, úgv hogy Egon Erwin Kisch álmos riporter lett volna mellettem. Ha most utólag meggondolom, csak az élhetetlenek fogtak földművelő szerszámot az' én sematikus biztatásomra, de akkor szentül hittem, hogy magam vagyok a terméshozamok növelésének erjesztő gombája. Mint a szférák zenéje, úgy zengett bensőmben a híres kecskeméti beszéd, amelyet isteni főtitkárunk mondott 1948. augusztus 20-án: ..A mai termelési módszerrel az 5—10—15 holdas parcellákkal a magasabb kultúrát, a magasabb életszínvonalat megvalósítani nem lehet. Ezért keresik az új gazdák az egyéni gazdálkodással szemben az összefogás. a szövetkezés útját." Hittem fönntartás nélkül. Jobban hittem, mint templomos ángyikám azt. hogy isten teremtette a világot. Eszem ágában sem volt kételkedni abban, hogv ,.ez a harc lesz a végső", és hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot". Pihenés, szórakozás, öltözködés. családi élet úgyszólván szóba se jött nálam. A fáradtságot pár óra alatt kialudtam és usgyi. megint neki a 6zent föladatnak. Ebben a fölspanolt állapotban kaptam — immár másodízben — invitálást katonáékhoz 1953 májusában, továbbképzés címén. Még mindig ugyanaz a nagymellényű tábornok volt a honvédelmi miniszter, s ezúttal tiszti váll-lapos gimnasztorkában is ölökké azt a nótát fú.iatták neki velünk, hogy „Farkas Mihály Tézágyúja föl van virágozva", feledtetni akarván a szép emlékű Gábor Áront. Ma már nehezen hihető, de tőlem is megkérdezte a szakaszparancsnok, hogy hány érettségim van, s amikor kivágtam, hogv egv gyenge, főhadnagy elvtárs, lesújtóan végigmért: „Meg is látszik magán." De hagyjuk most a seregben élményeket! Oda akarok kilyukadni. hogy mégiscsak eljött a cammogó napok legszebbike, és leszereltünk. A pétfürdői erdőben táboroztunk, ott a sátrak előtt dobáltuk le magunkról a kincstári göncöt, miközben a rádió a július 4-i országgyűlésről közvetített. A cserfákra aggatott hangszórókból Nagy Imre beszéde zuhogott ránk. ami megmegakasztotta csatokkal, szíjakkal bajlódó kezem, hogy jobban értsem, miket mond. Csak hüledeztem a nagy önkritika hallatán. Verejtéktől lucskos ingem éppen egy ágra próbáltam föllódítani. amikor tisztán vettem a szöveget: „A kormány elsőrendű föladatának tekinti az egyéni gazdasagok termelésének fölkarolását.:. engedélyezni fogla termelőszövetkezetek föloszlását. ahol a tagság többsége azt kívánja... A kormány minden eszközzel meg kívánja szilárdítani a paraszti tulajdon biztonságát." „Hát ez meg mi a szakramentom!?" — fordultam a többiekhez. bár nem vártam komolyan vaiaszt. Inkább szitokként bukott ki belőlem a meglepetés, és körülnéztem, megvan-e még a világ. A fiúk nem bírtak a kedvükkel, sugárzó képpel ugrándoztak. rugdosták le a gatyát. táncra perdültek, meztelenül birkóztak, daloltak, fütyürésztek. Mintha ők rögtön elfogadták volna, hogy a kisparaszti gazdaság is képes a bővített újratermelésre. holott éveken áthallhatták velem együtt a megföllebbezhetetlen szentenciát: ez csak szocialista nagyüzemben lehetséges. Nem akartam hinni a saját fülemnek. Itthon azzal röhögtek körül az ..iparos" meg a „kultúros" kollégák, hogy „na, most légy okos, Domokos". Két napig rágtam a ceruzát, s ha bejött valaki rajtam köszörülni a nyelvét, egyre csak azt hajtogattam néki. hogy a párt nem engedheti meg a termelőszövetkezetek szétcibálását. „Maid meglátjátok... majd meglátjátok ..." Egy hét múlva adta is a telex Rákosi beszédét egy budapesti pórtaktívaülésről. Ügy kaptam el a gépből kikúszott első sorokat, mint fuldokló a mentőövet, hogy na végre, mégiscsak nekem lesz igazam. Aki Kecskeméten oly ékesszólóan ecsetelte a társas gazdálkodás jövőjét az mindig, most is ugyanazt mondhatja. Faltam a betűket, ám egyre csalódottabban. Mert a legilletékesebb így beszélt: sok egyéni dolgozó paraszt nem érezte a birtoklás biztonságát. Azok az egyénileg dolgozó parasztok, akik még nem hívei a termelőszövetkezetnek, állandóan nyugtalankodtak amiatt, hogy esetleg őket előbb, vagy utóbb a termelőszövetkezetbe kényszerítik .. Ez betette nekem a kaput. Csak álltam, mint akit fejbe kóliptottak. Hogy meddig álltam, nem tudom, de később a kezembe nyomtak egy ceruzarajzot. Varga Józsi bácsinak, futballfelelősünknek az „alkotását". Egy nyurga fickó buggyos térdnadrágban. karddal az oldalán mered egy nyitott könyvre, amelynek oldalain ez olvasható: „A Központi Vezetőség irányelvei. Kormányprogram. Agrárpolitika. Középparaszt-politika III. rész." A mű alatti szöveg pedig a következő: „A földeáki dán királyfi töprengéseiből: — Azt értem, hogy mások értik, azt is értem, hogy én nem értem, csak azt nem értem, hogy én miért nem értem." * Sok bajom támadt abból, hogy konokul vallottam kisistenek ellenében is. hogv a Magyar Szocialista Munkáspártnak nincs egy belső és egy külső használatra való politikája, amit hirdet. az érvényes mindenhol és mindenkire nézve. Ezért hajtottam neki a közvagyon dézsmálóinak akkor is, ha rangos barátaik hóna alatt lapultak. Képtelen voltam ugyanis fölfogni ésszel, mitől kótyagosod'hat meg egy hajdan tisztességes munkásember, ha hivatali széket tolnak a feneke alá. a „befutottak", a hatalom szédültjei pedig azt nem értették, miért ugatok bele a „nagyok" dolgába. Általánosságban rendre az én oldalamon tanyázott az igazság, ám az egyik tényleges ügyben csúnyán ráfáztam. Egy szerkesztőség szinte mindent tud. Nem az egyes újságíróknak. hanem a gárda egészének, a sokszemű és váitfülű zsurnaliszta társaságnak adatott meg az a képesség, hogv mágnesként vonzza az élet reszelékeit, a disznóságokat is. s hogy mindezt szinte kivétel nélkül képes begyűjteni, és bőségesen kommentálni. Az utcára került kinyomtatott újságból még csak sejteni sem lehet, milyen ..csemege" néha ez a hírállomány ám ennek okának magyarázatára itt nem vállalkozhatom. Csak annyit: az érdek, a hiúság, a bosszú, az arcátlanság rettentő cifra eseteket képes produkálni. Mint már nemegyszer ezen az egészségnyúzó pályán, 1961 vége felé — amikor immár másodízben kerestem megbízott lapfelelősként a kenyeret — az a keptelen ötletem támadt, hogy megrajzolom az egyik elbizakodott direktor portréját, aki vastagon belekeveredett bizonyos tisztátalan ügyekbe. Névvel, lakcímmel nem szolgáltam a tisztelt olvasóknak, csak jellemet pingáltam, és megneveztem a széltében-hosszában ismert, közerkölcsöt sértő visszaélést. Alighanem sikerült a kép. mert irtózatos lármát kavart. Telefonon névtelen levelekben zúdult rám az átok. gazembernek, ellenforradalmárnak tituláltak. Minden voltam, csak jó nem. A jelzők sokszínűségét tekintve magam lehettem a legalávalóbb csirkefogó szép Szeged városában. Még azok is. akik tapsoltak, hogy „na, végre megírta ezt is az újság", később vakaróztak, és csóválták a fejüket: — Nem neked kellett volna megírnod... — Ebbe könnyen beletörhet a bicskád... — Egy főszerkesztő legyen alkalmazkodóbb... — Vigyázz, ennek a pasasnak messze elér a keze ... — Nem leszel hosszú életű ezzel a magatartással... Ez utóbbi jóakaróm félig vátesznek- bizonyult Eleinte még csak tartottam magam úgy. ahogy, pár hét múltán azonban kezdtem elbizonytalanodni, mint az oldalba rugdosott eb. Talán igazuk van — gondoltam. — Ebben a kispolgárisággal fertőzött országban, ahol az emberek egyelőre igen kedvelik a csalom-lopom életmódot, a nagyzolást, a hencegést, alighanem én vagyok anakronisztikus figura. Joggal utálnak tehát. Lehet hogy eljárt fölöttem az idő, s valóban nevetséges vagyok. De hát mégis! Igaz volna, hogy ez a süketítő lárma és bősz acsarkodás valamiféle népakarat kifejeződése? Vigasztaltam magam mindenféle bölcsességgel. Azzal feküdtem és keltem, hogy én a kommunista és az általános emberi erkölcs védelmében vontam kardot. a köpködők elmehetnek tehát a sóhivatalba. Nem. semmiképp sem szabad megengedni, hogy a demagógia, a korrupció még egyszer jégre vigye a szocializmust. Abban állapodtam meg magammal, hogy igazságom védelmében, ha muszáj, fölmegyek, akár a Központi Bizottságig. Dehogyis mentem föl. Amikor adták a drótot. miszerint egy magas testület ülésén azzal fejezte be hozzászólását az illetékes titkár, hogy „ ... azt a Nagyot pedig kirúgom", tudtam, minden hiába. Miként a názáreti Pilátus előtt, csak bólintottam, és eszembe se jutott tiltakozni. Már nem is bántott különösebben, hogy másnap rövid úton leléptettek. Mint ilyenkor szokásom volt, elkezdtem rezignáltán dudorászni. F. NAGY ISTVÁN A veterán E

z Akasztó. Régi major, régi épületek. A sárga falakról hullik a mész, a vakolat. Alul vöröses-barnával elhúzva. A komor hangulatú cselédházak még állják az időt. Ahogy járok-kelek, úgy érzem, hogy visszalépek a múltba. Más itt minden, ütött-kopott díszletre hasonlít az egész, még a reménység is. Tarr Imre ősz hajú. szemüveges. barna arcú és hegyes orrú. Kék munkásruhában, aöldkockás ingben lép elém. ahogy a szolgálati lakását kerülgetem. A szoba-konyhában elfér az élete. Valamikor ezen a helyen nagy domb állott, és mellette egy ér folydogált, s a csónakokat akasztották a parthoz. Innen a név. — Mikor kerültek ide? — kérdezem Tarr Imrét, és szétnézek a szobában. Barna bútor, páros ágy, zöld, kifakult terítővel takarva, s a régimódi, vak tükör, mint nékünk volt hajdanán odahaza. — Régen. Errefelé születtem, szegény családból, nyolcan voltunk testvérek. Apám cselédeskedett több uraságnál, én libapásztorkodtam. Ahogv apám változtatta a helyét, vele tartottam. Sertésfalkát őriztem, csikós lettem, maid béres. Fél kommenciót kaptam, míg meg nem nősültem. Akasztóba, grófi birtokra 1932-ben kerültünk. — Szép időt eltöltött egy helyen. — Dolgoztunk a mezőn, meg az istállóban, hajnaltól késő estig, télen kicsikét hamarébb végeztünk a jószágokkal. Az biztos. szépen bántunk mindennel, még a trágyával is, azt megkövetelték. — Mikor keresett legtöbbet? — Soha. Ügy kerestem, minit a többi cseléd. — Gyerekei ? — Egymás után születtek. Heten vannak, mint a gonoszok. — Mikor volt a legboldogabb? — Hát, hogyha őszintén mondom, akkor, amikor a hadifogságból hazakerültem. — A gyerekei itt maradtak? — Eleinte. Csak később szóródtak szét. Ugyanúgy, mint a testvéreim. Én ragadtam ide. Igazán megszerettem. Alkalmam kínálkozott, hívtak tnásfelí. nxőg vezetői állást is ajánlgattak, de nem és nem. — Történt magával valami érdekes? — Munkaszolgálatra vittek el, s hurcoltak minket Németországba, de kilencen lemaradtunk, a tengeri táblákon, a csutkakúpokban bújká ltunk. míg összeakadtunk az oroszokkal és fogságba estünk. Soká térhettem haza. — Ml változott a majorban? — Semmi. Még a gazdatiszt is Rt lakott. Egy sor házat lebontottak akkorra, a többit is akartak. a tehénistállót, az ököristállót. de nem lehetett, mert kiderült. hogy angol érdekeltségű birtok volt. A jószágokat se vihették el. szétosztották a cseledeknek. a földet is. de kétszáz hold egyben megmaradt Ém tíz hold földet kaptam, mégis, amikor téesz alakult a faluban, a földet felajánlottam, hogy esak itt dolgozhassak tovább, az akkori nemzeti vállalatnál. Következő évben megalakult az állami gazdaság, s a nemzeti vállalattól a földet, meg bennünket is átvett. Éjjeliőr lettem, majd foga tos. brigádvezető, magtáros. — Hogy tartotta el a családot? — Nehezen. Péket hozattunk és sütöttük a munkásoknak a kenyeret. Akik meg itt laktunk, ki hogy tudta magát eltartani. Jó évben malacot vágtunk. de kevésnek futotta annyira. Akkor még egyedül kerestem. ki lene részre porcióztuk, s a vasat i« megrágtuk. — Szerettem a munkámat is, az embereket is. megértettem magam mindenkivel. Az ellenforradalom után jobban kerestem, és a gyerekek is segítettek. — Elköltözne innen? — Nem. — Mennyi a nyugdíja? — Kétezerhuszonhárom forint,' — Hány kitüntetést kapott? — Kormány-, miniszteri, vállalati és munkásőrjelvényt. Amikor hazaengedtek a fogságból, azóta megszakítás nélkül párttag lettem, s fizetem a tagdíjat. — Meglátogatják a gyerekei? — Meg. Én nem nagyon szeretek mászkálni, hébe-hóba még dolgozgatok, kaszálok a szérűskertben. szalmát gyűjtök, meg ilyeneket. Az idő eltelik. — Kocsmázik? — Nem nagyon. — Messzi van. azért? — Nem. Itt is mérnek, csak üveges pálinkát, és azt nem szeretem venni, mert kétdecis az üveg. Ha megveszem, addig szikálgatom. hogy beszikálgatom az egészet. Az meg sok. és megárt. — Mi a legnagyobb élménye? — Az, hogy kommunista lehetek. — A régi cselédek közül ki vitte legtöbbre? — ök is olyanok, mint én. A többség széj jel húzódott Pestre, meg az ég tudja, merre, s hová. Lecsaládosodtak. kellett a megélhetés, semrni másra nem futotta, se idő. se pénz. nem is gondolhatott az ember, csak a szűkös kenyérre. — Mit adott a gyerekeinek? — Keveset, amennyi telt. De ők már vihetik valamire. — Szeretne gazdag lenni? — Szeretnék, ha nyernék a lottón, legalább széi ielosztanám. — M; a kívánsága? Mit akar mée elérni' — Nincs semnrr vágyam Renles megélhetésem legyen meg uházatom. az neker már nóttoinig elég SZ. LUKÁCS IMRE Andrássy Lajos Berda Józsefhez 80. születésnapján Már-már azt hittem eltévedt a lábod hogy elkerülted pincénket Te kóbor vándor-tarisznyád dugig tán a jóból hogy utadat míg körbe-körbe járod pecsenyénk szálló áldozati füstje be nem kerít?! — hát fuss ide és süsd be pecsétedet e friss malac farába merítsd kupád jó pincénk óborába hogy tudjuk: mit se változott az élet ' s ha böffentettél, ugye elmeséled hogy is volt: mikor nyáron a Kaszást leitattad — és azt hitte a balga hogy öt viszed Te — s míg a jó kadarka eszét vette, az illő apanázst Te bezsebelted . . . Kuncognak a vének: — „Az ízek tüzes szentleikének háborgó hegye vagy. Éljen nvári hevületed. — téged nem gvőz le a fagy!" Anno 1982 — látod: kit megtiszteltél, cserben ma sem hagv tedd ezt a csülköt útra — s itt se vagv