Délmagyarország, 1981. december (71. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

V Csütörtök, 1981. december 31. A

míffr a vadlesen kuporgott, minden idegszálával a terepre tapadt. Feszülten figyelt, dobhártyája fölfogta a csöndes erdő parányi hangjait. Megpillantotta a puskavégre valót Erős kandisznó élelem után botorkált, agyarával turkálta a száraz avart. Várt míg lőtávolon belülre ér. A vad lassú közeledtével párhuzamosan a világ észrevétlenül zsugorodott körülötte, egészen picinyke pontra szűkült, a célra. Biztonságosan lőtt, ráduplázott. A fekete állat fölhördült, forgolódott a tisztáson és a vedlett suttyóakácos mellett lerogyott. Oldódott a feszültsége, jóleső belső nyugalommal pihent a lesen. Hideg volt, mozdulatlanságba fagytak a fák, gallyak, az erdő fölött alacsonyan álló tömött hófelhők. Ezért a félóráért érdemes vadászni — állapította meg. Amíg a belső feszültség fűti, azonosul cselekedetével. Ojra teljes embernek érzi magát, lelkf, fizikai harmónia uralkodik rajta. Megszűnnek a gépies mozdulatok, gondolkodástól, érzelmektől független társalgások, a környezeti kényszer, amelyben csak a testi jelenléttel van és állandóan az az érzése, hogy más valaki cselekszik, beszél helyette, tőle kölcsönzött kézzel, szájjal, hatalmas testtel, fehér köpenyben. — Igaza van a pszichológusnak, csak amiért ilyen rőVid ideig tart az és újraéledésem? — kérdezte, mormolta a vadlesen. Megérintette a metsző hideg. Lőporfüst szagú puskáját egy deres tölgynek támasztotta. Fölmérte a vaddisznó súlyát, lábával megdögönyözte. Még meleg volt, mellső lába fölött, a lőtt sebből szivárgott a vér, aztán a szürke, deres fúcsomón megfagyott. Bőrtarisznyájából előszedte a termoszt, rumos teát öntött a laborból hozott rolnis pohárba. Kortyolgatta a meleg italt és önmagára figyelt. A lesen érzett harmónia elhagyta, érdektelenségbe veszett az erdő, puska, zsákmány. Ott állt a tisztáson, elegáns vadászöltözékében, kezében a forró teával és a másik énje valahol az élet értelmetlenségét jelző mesgyék körül bolyongott, éppen úgy, mint otthon, a laboratóriumban, az egész rutin életben. — Ostoba pszichológus, dicsőséges életpálya, legyek rá büszke. Legalább ezt a szamárságot ne mondta volna — korholta az orvost, az erdő tisztásán. Dicsőség? Valamikor vágyakozott a dicsőség után, minél kegyetlenebbül hajszolta magát és a dicsőséget, annál távolabb került tőle. Sok értékes eredményét, találmányát hasznosították, de nem méltatták figyelemre. „Nem jó házban szúlettem, rossz csillagzat alatt élek." — nyugtatta magát. Sérülékeny lelkére korán figyelt és megrögzött lelki gyakorlatokkal védekezett a rossz hatásokkal szemben, önszuggesztióval elérte azt a belső állapotot, amelyben a munka, az eredmény az egyetlen érték, mert belőle buzog az értelmes önbecsülés forrása. A körülményeit kutató pszichológus a vallomásnak ennél a mozzanatánál közbe szólt: „Ez az önszuggesztió eleinte valóban védelmezte a saját maga kreálta Ideális társadalmi, emberi normák és a társadalom valósága között feszülő szöges drótsövény sebzéseitől, de később törvényszerűen a környezete és a realitások fölé emelte. Nem a valósághoz, hanem attól még messzebbre vitte." Vitatkozott ezen a meghökkentő véleményen, önmagában azonban elismerte. Lemondott a kutatóintézetben viselt igazgatói állásáról. Benyújtott fölmentési kérelmét visszautasították és egy évvel később Állami Díjat kapott. Odament és átvette, koccintott és udvariasan megköszöntöte a gratulációkat, de lelkében nem váltott ki örömet ez a kései gesztus, közömbösséget. pontosabban szólva: érdektelenséget érzett. Ott a Parlamentben kezdte fogalmazni kettős önmagát, jelenlevő teste, hangja köszönettel hajlongott és duruzsolt, míg belül néma csöndesség maradt. — Megöregedtem volna? Hányan é'Wtink így a hazában? — latnlga»ta magában akkor, útban hazafelé. Tétova mozdulatokkal bőrtáskája után nyúlt, berakta vadásztarisznyáját és vállára emelte duplacsövű puskáját. Megáldotta magában a helyet, ahol egy fél órára visszanyerte önmagát: a lélek, az értelem és a cselekvés fölemelő harmóniáját. Az utolsó vadászat A lövések csattanós zajára két iskolás formájú gyerek bukkant föl a közeli cserjés szélén. Homlokukra húzott téli sapkájuk alól figyeltek, valószínűtlenül fehér arcbőrük belevilágított a barna erdőbe. Bátortalanul közeledtek, meg-megálltak, tanakodtak. Megbátorította őket és közben arra gondolt, hogy mégsem hagy föl a vadászattal, olyan pótcselekvés ez, amely hovatovább életőrző egyensúlyt, valamiféle kis harmóniát hoz a test és a lélek, az ember és a társadalom között. Ha többször húzódik be a figyelőbe, gyakrahban találja meg magát az a két én, amely benne — és minden emberben — létezik és működik. — Hol laktok — kérdezte az óvatosan közeledő gyerekektől. Megálltak és rövid ideig szótlanul figyelték a magastermetú vadászt. — Itt, nem messze, ez erdő alatt — felelt erőltetett bátorsággal a nagyobbik. — Apátok itthon van? — Az enyém itt, csak beteg — Kapcsolódott az alig kezdett beszélgetésbe a kisebbik. — Mi baja? — Szilikózis. — Értelmes vagy. — Nekem nincs apám. Elment — vált egyszerre közlékennyé a másik. — Szeretitek-e a vaddisznót? Háát... hááát... szeretjük. — Na, vigyétek haza. A gyerekek nem mozdultak. A lőtt vadat és a magas vadászt bámulták. — Tréfál velünk? — bátorodott a kérdéssel a kisebbik. — Nem tréfálok. Hozzatok segítséget, aztán vigyétek. Jó lesz az ünnepeken, meg újévre. A nagyobbik gyerek komolyan vette az ajándékozást. A szokatlan ajánlattól megzavarodott, beszéd közben, izgalmában rosszul szedte a levegőt. Kapkodva ejtette a szavakat. — Eriggy András, szólj Apádnak kejjen fő. aztán gyújjön ide. Mondjad neki, siessen, itt t>an egy úr, egész vaddisznót adott. A fiú hátrafordult, niegirarnodott a cserjés irányába. Harminc-negyven friétert futott, a vadász egy hirtelen mozdulattal leemelte válláról a puskát és célzott. A gyerek téli sapkáját látta, a fülére, tarkójára boruló usánkát. Egy picinyke pontra szűkült n kő vryezet. nem volt fa, tömött hófelhő, vadászzsákmány, semmi nem maradt, csak a futó gyerek tarkóiéra simult sapkájának egy pontja. Eimeríi't a semmibe a sebzett lélek, az önmarcangoló, vergődő gondolatok, a dicsőség régi vágya, a megcsömörlött ember életuntsága. Érezte a tís'ében széjjel árnmló feszültséget, ftttkal mozdulata'nak és érzelmeinek lobogó harmóniáját. a cselekvés lelki örömét. A ravaszra helyezte mutatóujját és várt. a feszültség másodperceit é'vezte. nyújtotta, óvta a feszültséget. amely egységbe fogta testét-lelkét. A gyerek elérte a cserjést, a flgyp'őcső egv picinyke pontra, a célra összpontosult, lövésre rándult uiia nyomán esetfent gz tlt'szögfej. a puska néma maradt. T,"engedte a fegyvert, a tölgyfának támasztotta, és a lőtt vadra ült. — Vári én is mék — kiáltotta a nagyobbik fiú és a cserjésbe rohant. Fáradtan, üres tekintettel nézett a riadt gyerek után. Nem bánta, hogy a másikra fogta ' a puskát és váratlan kénzettársítással egy havas országútra képzelte a menekülő fiút. aki ott nem szaladt, nehézkesen bandukolt a nagy hóban. Kezében iskolás tarisznyájával. Egy úri bricska jött vei" szemben, s amikor ecymás mellé értek, a fogat megállt. Bundába és pokrócba csavart ember 01* a bakon, kedves hangon mondta, hogy három nyulat szeretne lőni. Kérte, hajtsa meg a havas pusztát. jól megfizeti. Elvállalta. Kurjongatva járkált a btickások között. Riogatta a nvu'akat A dombok mögött. a m4'v laposokat m°"hoi"d*a a szAl. léntní nyomán a szA'árny'kos helyeken beszakadozott a fagyos felszín Az egyik mélyedésben, váratlanul mellig alámerült valami üregesre fodrozódott hóftrvényben. és lábával könnyedén kotorta az üreget. Lejjebb süllyedt, nyakig süppedt a hóban, feje és a két karja maradt a fölszínen. Megrémült. A bundás ember távolabb állt, egy magasabb bucka mögé húzódott. Erőtlenül nyöszörgött segítségért, azután mintha a félelemtől bátorság keletkezett volna benne, föltörte a fagyos havat, két kézzel kijáratot kapari;, függőleges helyzetből derékszögbe fordult és hasmánt kimászott az üregből. Talpra állt és hangos haaahóóózással zavarta a téli puszta délutáni nyugalmát. A vadász jól célzott, mert ahányszor durrant a fegyver, annyi nyúl vetett bukfencet a fehér havon. A harmadik lövést negyedik követte, ezután tölcsért formált tenyeréből és kiatált: — Hééé, fiú! Szedd össze őket! Vigyed az útra, a kocsihoz. Kettőt fogott a hátára, kivitte őket nz országútra, azután visszament és megkereste a másik kettőt, azokat is lerakta a bricska mellé. A bundás ember hármat fölrakott a kocsi hátuljára erősített kampóra. — Ez a tied, fiam, vidd haza édesanyádnak — szólt, és a legkisebb nyulat a földön hagyta. A hóban maradt vadra pillantott és akkor vette észre, hogy jobb lábáról lemaradt a cipő. — Na. itt a pénzed. Fogjad a nyulat és kapaszkodj föl, elviszlek egy darabig. A bricska megfordult, de a hajtó nem mozdult. Mezítelen, vörös lábára meredt a szeme. — Na, lépjél föl! — biztatta újra a vadász. — Gyalog megyek. Mezítlábas rémületéből csak enny re futotta. A bricska elindult. Visszament a buekás környékére. Követte az utat, amelyet bejárt a fagyos hóban. A dombok mögött húzódó lapos, üreges környéket hagyta utoljára. Hason mászott oda. Rossz félelem telepedett rá. attól rettegett, hogy belefordul az üregbe és .olyan fagyott gyerek lesz. mint akirőt verset tanultak az iskolában. A félelem a gyomrába szaladt, hányinger kínoz**. Erős elhatározással aztán megkeményítette akaratát és hangosan biztatta magát: „nem fagyok meg, nem facvok meg. nem fagyok meg". A mélyedésig ért, ahonran kezével ásta ki magát. Lent me"!át*a cúgos cinőiének a sarká". í*>vato«an kiemelte. Sötétedésre ért hn-»e. A konyhában fölemelt" a nyulat. — F,gv úrtól krrp'em — és öt pengőt tett p- asztalra. Fölt zed"l Ő-köd Stt ér közben a bűn és bűnhődés <y,l-«Ai,» lehetőségét boncolgatta. Bűnhődni muszáj azoknak is. akik annak idején elhagyták az noai ház egyszerű életét, a születéssel megszabott pályák, mesterségek lehetőségein fiatal, mámoros fejjel, gőzzel átléptek. Most niár nincsen visszaút, csak a halál marad vagy a fokozódó lelki zavarok őrületté fajulása. Isten, ha Te megmérnéd ... A csörtetés zajára figyelt. A cserjés mögül két férfi lépett elő, mögöttük a két gyerek. Távolabb, a bozótos előtt megálltak. Az egyik férfi vasvillára támaszkodva nézte, a másik egy furkósbotot szorongatott. Feléjük fordult, egy ideig nézte őkwt, aztán megszólalt. — Na, vigyék! Nem válaszoltak és nem is mozdultak. Ellenségek álltak ott, akik nem az ajándék vadért jöttek. Nem közelítettek, mert féltek a puskától. Vállára emelte a fegyvert meg a bőrtáskát és elindult a déli rejtőn, az országútra. Cipőjének vastag talpa hangosan ropogtatta a fagyos, száraz avart. A sofőr elhelyezte a kocsi hátuljában a fölszerelést. — Mi az, főnök, most nincsen zsákmány? Nem válaszolt. Kiértek a műútra. Az autó motorja halkan zúgott, a fűtő csöndesen fújta a meleg levegőt. A rádióban valamilyen vetélkedőfélét közvetítettek, azután meg református misébe kezdtek. — Hová. főnök? A laborba vagv haza? Elengedte a füle mellett. Valakit keresni kellene — gondolta magában —. akivel őszintén lehetne beszélgetni, és aki nem él vissza egy esendő ember bizalmával. Sorra vette a környezetében levőket, azután a főnökeit és a bensztottlait, de mindegyikben talált valami olyan kivetni valót, ami kizárta egy ilyen jellceű beszélgetésnek a lehetőségét. Eszébe jutott egv magakorabeli ember, a pusztai csősz, Kuruc* András, de az meg olyan együgyű, hogy csak a tolvajokról meg a csőszmesterségről tud diskurálni. Elnevette marát. — Jókedve van, főnök? — szólt a sofőr. — Jó. — éőrülők. — Tudja mit? Forduljunk vissza. — Vissza" — Oda. ahonnan elindultunk. A péokocsivezető tudta, hogy több kérdezni való nincs. Megálltak azon a helyen, ahonnan elindultak. — Adla ki a puskát, meg két töltényt. — A bőrtáskát is? — Azt hagyja. És menlen haza ne várjon rám. Befejeztük mára. Nem értette a hirtelen Irányváltozást. de kíváncsiskodni nem szokás. — Ne iőljön értem reggel, maid bempgvek. Az autó visszafordult a város irányába. SIKLÖS JÁNOS Otthon maradó gólyák Felsorolni is nehéz lenne, vajon hány magyar versben, dalban szerepel a kedves, hosszú lábú, hosszú csörű maoor, a gólya. Tavaszi érkezése mindig nagy élmény a falvakban. Az utóbbi években egyre gyakrabban érkeznek riasztó hírek: pusztulnak a gólyák, számúk évről évre kevesebb. A nemzetközi számlálás eredményeképpen bebizonyosodott, hogy a gólyák száma egész Európában. így hazánkban is fogyóban van. Kipusztulásuktól még nem kell tartani, de a jelenség azétt aggasztó. Kevesen tudják, hogy az európai gólyák ősszel két irányba Indulnak el Afrikába. A nyugateurópaiak Spanyolországon és Gibraltáron át érik el telelőhelyeiket, míg a Közén- és KeletEurópában fészkelők nagv kerülővel Kis-Ázsián át.,a Szuezi-csatorna fölött átrepülve jutnak Afrika földjére, és a Nílus mentén húzódnak tovább, akár a földrész legdélibb csücskéig. A gólyák tehát nem vágnak neki egyenesen a tengernek, mint azt régen feltételezték, hanem a leggyákorlatibb megoldást választva, inkább kerülővel, de sokkal biztonságosabb pontokon léüik át a földrész « határait, ahol a végtelen tenger helyett csak viszonylag keskeny szorost. Illetve csatornát kell átrepülniük. Az egyik ornitológus megfigyelése szerint tíz perc alatt 20 000 gólya vonult át a Sínai-félsziget felől a csatorna felett, és tűnt el a Nílus irányába De ha a hosszú repülés nem okozza a gólyák vesztét, énn elég veszély leselkedik ráiuk. Afrikában egyes bennszülött törzsek részben a húsáért, részben a tollaiért ma is rendszeresen vadásszák. Ezt bizonvít.ia az is. hogv nem egv esetben testükbe fúródott nyílvesszővel érkeznek vissza a gólyák. A gólyák számának csökkenését ezenkívül előidézik az egyre sűrűbb elektromos vezetékek, a kémiai rovarirtó szerek egvre szélesebb körű használata. Érdekes egyébként. hogy a gólyának állati ellensége alig van Érdekes hír érkezett legújabban Svájcból: a lóllákott gólyák nem Indulnak ősszel a melegebb égtájak felé. Egv altreni gólyafarmon elegendő táplálékot kapnak, így nincs okuk a vándorlásra. (Igaz, hogv Svájcban Igen kevés, kereken csupán 400 gólya él.) Bertók László A tűnődés folytatása Ez lenne az eredmény negyven évi, vagy majdnem negyven évi megfeszült, mondhatnám, „harc után"? mikor a régi mértékkel mérve minden teljesült, s nem követtem el közben semmi bűnt szándékosan, bár folyton vezekelni kellett valamiért, ez az idült bantudat? vagy ez a látványos semmi kórbe-körbe? ahonnan kirepülni nincs esély? ahol minden bedúlt fal mögött ott egy másik? ez a halni serkentő céltalanság? ez a hűlt forgás egy álom körül? vagy a talmi öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült"? Ivan Canev Noé ívifna SZÖVEG NÉLKÜL Elszundított-e hanyagul a megmentő a mennyben, mikor az őserő kitört, s széjjel tépte a gátat? De uram, nyakig az emberi drámába süllyedten vétkes az emlékezetünk is, mert rövid, csak pár nap. Elfeledve minden bibliai történet végét, kitárulkoztunk, mert belül kopogtatott a rossz már. Akkor a nagy, fekete száj kinvílt, mutatta mélyét, honnan ördögi hang tört föl, özönvíz zuhogott ránk. Pleytka és gyűlölet zavaros hullámai zúgtak, és egyre bűzösebben áradt a világ mocsara. Mosoly, suttogás, fényképek, mind emlékké fakultan, s karácsonyi ajándékok — mindent elöntött sara. A kidülledt, fehér hasú, döglött halak tavába ledőlt puhán a vízbefúlt, szobra a hallgatásnak. Én pedig az általános üvöltésben mióta bolyongok már riadtan, hogy otthonomra találjak. Amint a lábam a megmentő szárazföldre toppan, (ha pgirti+qiír, egvszgr élve úszom én ki innen) — megált-k iiémá" a kapu e'őtt. hallgatom csak. ahogy három galambom a fészkén fölbúg szelíden Mikor átléoem otthonom Vü'zöbé* é« megérzem a nyugalom ízét, illatát a slmogatásnak, bárcsak újra fölzúgnának az égi hangok bennem, bárcsak fölidézhetném uz ősi szavakat, bárcsak. (Utassy József fordítása)